A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Szofisták

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
4710
Nyomtasd
Dátum: 2008-03-26 Küldd tovább
  Letöltés

“Szofista” szó eredetileg egyáltalán nem volt gyalázkodó, valami olyasmit jelentett, hogy “tanító”. A szofista szakterülete nem a filozófia volt; egészen biztosan téves azt gondolni, hogy a szofisták valamilyen filozófiai iskolát alkottak volna. A “szofista” szóhoz tagadó előítélő felhang annak az ügyes propagandának tulajdonítható, melyet Arisztotelész és Platón folytatott a szofisták – riválisai – ellen. A legfontosabb vád az volt, hogy a szofisták úgy tesznek, mintha ismeretet tanítanának, mely a legfőbb értékeket semmibe vette. A szofisták közül a legismertebbek: Prótagorasz, Gorgiasz, Prodikosz, Hippiaszm, Antiphón, Thraszümekhosz, Lükphrón és Iszokratész.

Hogy a szofistákat jobban megismerhessük először is vizsgáljuk meg a kor történelmi hátterét:
Mivel a görög szabadság megvédése a perzsák elleni háborúban (Kr. e. 500-449) győzelemmel zárult, a szellemi és politikai központtá váló Athénban jólét alakult ki és a vezető rétegben gazdagság és luxus is, ami magasabb igényű műveltségre támasztott igényt. Az ókori Görögországban a művészetek (költészet, dráma és általában azoka műfajok, amelyek a kilenc múzsa fennhatósága alatt álltak) és a testnevelés alkották az oktatás tárgyát. Az i.e. 5. Század kifinomultabb társadalmi viszonyai között további oktatásra volt igény.

A szofisták azok az emberek voltak, akik ezt a magasabb fokú oktatást kínálták. Vándortanítók voltak, akik városról városra jártak és kurzusokat tartottak. Leginkább retorikából és arról, hogyan lehet a legjobban boldogulni; viszonzásul pedig fizetséget kaptak a hallgatóságtól. A szónoklatnak művészetének egyre nagyobb lett a szerepe, mert például egy tárgyaláson annak volt nagyobb előnye, aki jobb érvekkel és talpraesettebben tudta az ügyét képviselni. Ezért egyre inkább szükség volt olyan személyekre, akik ennek a tudománynak a mesterei voltak. Őket hívták a: “a bölcsesség tanítói”-nak. Kezdetben ennek a szónak nem is volt semmi rossz mellékjelentése. A szofisták, mint vándortanítók jártak városról városra, és komoly anyagiakért cserébe tanítómunkát vállaltak.

Végsősoron nem is tekinthetjük őket filozófusoknak, mert nem becsülték sokra az elméleti ismereteket. A természettudományokat (phüszisz) szembeállították a társadalommal (nomosz). Mivel műveltségük igen széleskörű volt és sok más néppel és vallással is megismerkedhettek, ezért természetesen megrendültek a görög filozófusok addigi elképzelései. Szerintük az objektív megismerés lehetetlen. Ha azonban nincs objektív mérték annak eldöntésére, hogy például kinek van igaza valamiben, akkor az lesz a fontos, hogy ki mit tart annak, vagyis kit tudja legjobban bebizonyítani retorikai képességei alapján a saját igazát!
A szofisták azt állítják, hogy tudással rendelkeznek és ezek átadására is képesek. Céljuk, hogy logikai trükkökkel felülkerekedjenek a vitákban.

Azt is hirdetik, hogy végső soron az eredmények a döntőek egy ember megítélésében ugyanúgy, mint az elméleti vitáknál. Így a szónoklás művészete a szofistáknál a gyakorlatban inkább a rászedés, rábeszélés, mint a meggyőzés. Az egyik szofista például így jellemezte a retorikát: “… az a képesség, hogy beszédeinkkel meggyőzzük a bírákat a törvényszéken, a tanácsnokokat a tanácsban., a polgárokat a népgyűlésben. [...] A beszéded hatalmával szolgáddá teszed az orvost, szolgáddá teszed a tornamestert. Arról a pénzkufárról pedig ki fog tűnni, hogy nem magának gyűjti a vagyont, hanem neked, aki értesz hozzá, hogyan kell szónokolni, s a tömeget okoskodással meggyőzni.” Az igazság és jog objektív mértékének tagadása összefügg azzal, hogy a szofisták igen sok pénzt kaptak a tanító munkájukért (közben persze a görögök a pénzkeresetre szolgáló munkát megvetendőnek tartották). Ez vezetett részben ahhoz, hogy a szofista fogalom más jelentésárnyalatot kapott.

Legfőbb képviselői:
Először is a szofisták nem alkottak összefüggő iskolát, hanem egymástól függetlenül tevékenykedtek. Ezért sok dologban el is tértek egymástól.

Prótagorasz:
A legjelentékenyebb szofista az Adbérából származó Prótagorasz volt. Élt: Kr.e. mintegy 480-tól 410-ig. Bejárta egész Görögországot, ő volt az elsők egyike, aki tanította azt, hogy a perek során egy polgár hogyan tudja képviselni a saját ügyét, s eközben igen nagy hírnévre tett szert. Egyik legismertebb mondása, amely máig közismert: “Minden dolognak mértéke az ember, a létezőnek is, amint vannak, a nem létezőnek is, amint nincsenek.”

Ez körülbelül ezt jelenti: nincs abszolút igazság, csak relatív; nincs objektív igazság, csak szubjektív, az emberhez szóló, tehát szerinte már nem “az ember” a mérték, hanem a mindenkori egyes ember, aki az adott pillanatban egy tételt kijelent, ami akkor lehet, hogy az adott pillanatban igaz, de máskor nem, attól függően, hogy kiről mondják, és milyen helyzetben. Amikor ezt Prótagorasz kijelentette, akkor Hérakleitoszra hivatkozhatott, mert ő hirdette az “örök tovafolyás” elvét, és az ellentétek egységét. Prótagorasz a vallásra nézve is szeptikus álláspontot képviselt, ugyanis régi források lejegyezték, hogy egyik írásában ez szerepelt: “az istenekről azt sem tudjuk, hogy léteznek, sem azt, hogy nem léteznek; az igazság kiderítéséhez a dolog túl bonyolult, életünk pedig túl rövid.” Prótagoraszt istentelenséggel vádolták meg és száműzték Athénból.

Gorgiasz:
Prótagorasz után a második legjelentősebb szofista: a Leontinilből (ma Lentini) származó Gorgiasz. Feltehetőleg Prótagorasszal kortársak voltak. Egyik legkiemelkedőbb műve a: “A nem-létről avagy a természetről” című írása. Gorgiasz zénoni dialektikát tanult. Szerinte semmi sem létezik, vagy ha valami mégis létezne, az nem lenne megismerhető, és ha netán mégis megismerhető lenne, akkor az nem lenne közölhető. Gorgiasz nemcsak híres szónok volt, de a nyelv kutatója is. Szerinte a nyelv nem alkalmas az igazság keresésére, viszont rendkívül eredményesen használható a rábeszélés és a félrevezetés eszközeként. Egészsége jól szolgálta, ugyanis 109 évet élt.

A szofisztika jelentőssége:

  • A természet után most az ember kerül a filozófia érdeklődéskörébe.
  • A gondolkodás tudománya jött létre, amely a gondolkodás lehetőségeit, határait és feltételeit vizsgálta.
  • Az etikát teljesen racionális módon vizsgálták és ezáltal tárgyalhatóvá vált.
  • Jelentősmértékben hozzájárultak a görög nyelvtudomány és grammatika fejlődéséhez.

Néhány szofista, mint Prótagorasz, valóban ragyogó és nagy hatású filozófus volt, másokra azonban csaknem teljesen a retorikára szorítkoztak. A felsőbb oktatás olyan állandó központjainak a megalakulása, mint Platón, Arisztotelész és Iszokratész iskolái (a nagyközönség számára mindnyájan szofisták voltak), a szofisták eltűnéséhez vezetett az i.e. 4. Század közepén.

A szofisztika átmeneti jelenség volt, mégis olyan alapot adott, amely nélkül nem jöhetett volna létre Szókratész filozófiája.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!


Hozzászólások (1)


Ezt olvastad már?
A világszellem a hegeli rendszerben

A hegeli filozófia egyetemes rendszer: felöleli a világ egészét, a...

Close