Preszókratika
Preszókratika
A preszókratika a Szókratész (Kr.e. 469-399) elõtti görögség filozófiai korszaka a Kr.e.VII-V.sz-ban. Ide tartozik a milétoszi (ión) természetbölcselet, a püthagóreus irányzat, az eleaták és Herakleitosz tanitása, valamint a posztparmenidésziánus bölcselet az atomistákkal együtt. (Egyes filozófiatörténészek még a szofistákat is ide sorolják, de az õ filozófiájuk eltér a preszókratikusokétól, mivel nem a kozmosz, hanem az egyén és a társadalom kérédseivel foglalkoznak.)
A preszókratikus bölcselet általános jellemzõi: A kozmosz, illetve a phüzisz ([g] természet) kutatása, azaz a kozmosz létrejötte (kozmogónia), mûködési elve (kozmoglógia) került figyelmük középpontjába.Az e korszakban megjelent irások jelentõs része a Peri phüzeosz [g], azaz A természetrõl cimet kapta. Az elsõ filozófusokat még fizikusoknak nevezték, s nem filozófusoknak. (Az elsõ filozófusnak a történeti hagyomány Püthagóraszt nevezi meg.) A preszókratikusok a káoszból kialakult kozmoszt egy õselembõl, az arkhéból eredeztették. Az arkhé egyébként az õsanyagon kivül (amibõl keletkezett a világ) jelentette egyben azt a törvényszerûséget is, ami szerint mozognak és változnak a dolgok, valamint a tudományos kutatás alapelvét is az arkhé fogalmához tartozónak tekintették (Maguk a preszókratikusok azonban még nem használták az arkhé kifejezést: ld. Herakleitosz -logosz, Parmenidész -„formák”.)
A korszak gondolkodóinak személyében egy új életforma és személyiségtipus jelent meg a már korábban is létezõ jós, költõ, mesterember, államférfi tipusa mellett. A bölcs képes politikai tevékenységet folytatni, de nem tör politikai hatalomra, sõt inkább kivonul a társadalomból. A bölcs anélkül végzi szellemi munkáját, hogy bárki megbizta volna, igy képes megõrizni a függetlenségét. A bölcs az emberi és az isteni szféra közti közvetitõnek tartja magát, aki a theóriát a gyakorlat mögé utasitva a tudós új tipusát teremtette meg, megalapozva ezzel egy új tipusú nyugati gondolkodásmódot. Tanitásuk csak töredékesen a testimoniumok és a fragmentumok révén maradtak ránk, s ezeket gyûjtötte és rendezte össze Hermann Diels és Walter Kranz a Die Fragmente der Vorsokratiker (A preszókratikusok töredékei) c. mûben. A preszókratikusok különbözõ formában fejtették ki bölcseletüket: rövid értekezés (pl. Anaximandrosz, éleai Zénon), aforizma (pl. Herakleitosz), tanköltemény (pl. Parmenidész, Empedoklész), hosszabb értekezés (pl. Anaxagórasz, Démokritosz), s voltak akik élõszóban tanitottak (pl. Thalész, Püthagórasz).
A preszókratikán belül tematikailag -s némileg idõrendi szempont alapján is- három csoportot tudunk elkülöniteni. Az elsõ csoportot (szakaszt) a milétoszi természetbölcselet és a püthagóreus irányzat ellentéte fémjelzi.
A milétoszi iskolához tartozott Thalész, aki a vizet tartotta arkhénak, s aki szerint a dolgoknak lelkük van (hülozoizmus), valamint Anaximandrosz (arkhé = apeiron) és Anaximenész (arkhé = levegõ). Közös jellemvonása gondolkodásuknak az, hogy az arkhét valamilyen konkrét, azaz anyagi minõségre vezették vissza, hogy a világot változónak, mozgásban levõnek tekintették, s hogy a természeti jelenségek racionális magyarázatára törekedtek, s nem érték be mitikus világképpel. Velük „szemben álló” irányzatnak tekinthetõ a püthagóreusoké, mert ez utóbbiak a realisztikus filozófia helyett az intellektualizmus felé törekedtek. Ez tükrözõdik az arkhé megválasztásában is, ugyanis az õselem nem anyagi természetû, hanem absztrakt entitás, jelesül a szám, mellyel minden leirható és megmagyarázható. Tagadták a világban zajló változás lehetõségét, s azt látszatnak minõsitették, emellett az érzékelés és megfigyelés helyét náluk felváltotta a matematikai gondolkodás és az intuició. A püthagóreusok szemléletét fejlesztették tovább az eleaták (Xenophanész, Parmenidész, éleai Zénon), akik a világot két részre bontották a doxa- (jelenség-, látszat-)világra és az aletheia valós világára.
A VAN, a létezõ (az aletheia) világát tekintették létezõnek, mely örök, változatlan, s nem ismerhetõ meg pusztán az érzékszervek segitségével, hanem csakis az értelem erejével. Ezzel a véleménnyel szállt szembe a milétoszi iskola tanitását több ponton is követõ Herakleitosz, aki arkhénak a tüzet tartotta. Szerinte a kozmosz logosza („értelme” és törvényszerûsége) az állandó változás, azaz a lét és nem-lét egymásba való permanens átmenete és dialektikus egysége a létesülés.(dialektikus ontológia) (Herakleitosz és az eleaták a preszókratika második szakaszát képezik.)
A preszókratika eddigi két szakaszában rejlõ ellentét már-már filozófiai zsákutcát sejtet, de ezt a válságot sikeresen oldják meg a posztparmenidésziánus bölcselõk, akik a világ állandóságát, változékonyságát, mozgását egyszerre tételezik. Szerintük a világot alkotó õselemek önmagukban változatlanok és állandók. Pl. Empedoklész 4 arkhéja (tûz, viz, levegõ, föld), az atomisták (Demokritosz, Leukipposz) atomjai, Anaxagorász homoiomereiái. Viszont ezek összetétele különbözõ lehet, azaz az elemek eltérõ módon kapcsolódhatnak egymáshoz, attól függõen, hogy az õket rendezõ elv (atomistáknál a véletlen, Empedoklésznál a Szeretet és a Viszály, Anaxagorasznál a NouszÖ hogyan rendelkezik. Ily módon mig a felszinen állandó változás figyelhetõ meg, addig a kozmosz alapját képezõ arkhék sem mennyiségileg, sem minõségileg nem változnak.
A preszókratikában felvetett gondolatok, módszerek és meglátások termékenyitõleg hatottak a késõbbi korok kultúrájára, s nem csak a filozófiaigondolkodásra. A görög bölcselet késõbbi korszakában a bölcselõk figyelme a természetrõl/kozmoszról az egyén és a társadalom felé irányult. Ezt a váltást néhány bölcselõ némiképp a filozófiai gondolkodás eltévelyedésének tekintette
