A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Leibniz monászai

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
3730
Nyomtasd
Dátum: 2008-03-25 Küldd tovább
  Letöltés

Leibniz szerint az a világ amiben élünk, a lehetséges világok között a lehető legjobb. Ez első hallásra elég érdekes és meghökkentő kijelentés. Leibniz ezt a feltevését az eleve elrendelt harmónia rendszerén belül igyekszik alátámasztani. Központi szerepe van filozófiájában a monászoknak. Ez a szemináriumi dolgozat Leibniz monászaival foglalkozik.

Leibniz a plurális metafizikai idealizmust részesít előnyben. Egy idealizmust, ahol az univerzum valóságosságát a hatalom magjába redukálja, mégpedig, hogy mindenki a természeténél fogva spirituális. Minden erőcentrum egy szubsztancia – egy individuum -, ami más erőközpontoktól különbözik. Ezeket Leibniz monászoknak nevezi (Einheiten). Ezek az erők nem irányíthatóak és nem is tartoznak térben elhelyezkedő szubsztanciákhoz. Istenen kívül senki más nem tudja ezeket elpusztítani, és ezért halhatatlannak vannak elkönyvelve. Ezek a monászok hasonlítanak egymáshoz, és mégis különböznek. Mivel a monászok spirituális egységek, a bensőjükben lévő különbözőségek ellenére egy spirituális karakterrel jellemezhetőek. Ez a különbözőség adja nekik a különböző individualitást.

A leibnizi monászok szubjektumai a változásnak az észlelésben és az ízlésnek. Minden monász mindig tisztább észlelésre törekszik. Ez a folyamat a monászok célja, hogy egy tudatnak minél jobb észleletet szolgáltathassanak. A monászok sokoldalúsága, rendezettsége az oka a világ sokrétegűségének. Ezek a monászok a világon mindenhol jelen vannak, – emberekben, állatokban, növényekben és még ráadásul a lélektelen anyagokban is. Leibniz számára nem létezik se élettelen matéria, se vak hatalom. A matéria keresztül kasul élő. Mivel minden monász különböző, lefektetnek egy hierarchiát. A matériáktól kezdve az emberi teremtményekig létezik bennük egy tökéletességre törekvő vágy.  A matériákban a monászok tudattalanok; az emberben felemelkednek egy reflektáló tudatosságba.

A monászokat négy szempontból vizsgálhatjuk:

  • A monászok pontok. Ez azt jelenti, hogy a létezőnek tulajdonképpeni ősalapja pontszerű szubsztanciákból áll.
  • Monászok erők, erőközpontok. Egy test, Leibniz szerint nem más, mint pontszerű erőközpontok komplexuma.
  • A monászok lelkek. Az alacsonyabb rendű monászok, mint egy álomszerű, bódult állapotban vannak. Ezek csak homályos, tudattalan képzetekkel rendelkeznek. A magasabb rendűeknek, mint az emberi lelkeknek, tudatuk van. A legmagasabb rendű monász Isten.
  • A monászok individuumok. Nincs két azonos monász. A monászok hézagmentes sort alkotnak, a legmagasabb rendű isteni monászoktól a legegyszerűbbekig. Itt megvan mindegyiknek a maga felcserélhetetlen helye, mindegyik a saját módján tükrözi a világegyetemet, potenciálisan mindegyik az egész világegyetem tükre. A monászok kifelé zártak. Mindaz ami velük történik, az belőlük magukból és lényegükből következik, az isteni teremtés aktusának lévén, amely a monászokat egy isteni ősmonászból létrehozta.

Minden monász olyan, mint egy tükör, amiben az egész univerzum reflektálódik. Egy monászból ki lehet olvasni egy univerzális történést. Abban különböznek, hogy az univerzumot mennyire reflektálják, és ezt milyen tisztán lehet észlelni. A rangsor továbbá abban is áll, hogy milyen tiszta a tudatuk. Valaki minél jobban közeledik Isten képéhez, annál kevésbé tükröződik vissza benne az univerzum. Míg a monászokban megvan az örökké megjelenés képessége. Leibniz azt mondja, hogy egy múltbeli monászból, jelen és jövő kiolvasható; egy monász ismerete megadja nekünk az univerzum ismeretét. Ebben a hierarchiában végtelen alá felé rendeltség van; a legmagasabb foktól a legalacsonyabbig van egy rangsor, egy levezethetősége spirituális egységeknek vagy erőknek. Isten a legmagasabb monász. Leibniz ezt az egzisztenciát ötszörös módon vezeti le; az ontológiai tételen, a kozmológiai bizonyítékkal, a teológiai bizonyítékkal (kauzális mechanizmus), az alapharmónia törvénye alapján és az episztemológiai tételen keresztül (megismerés elmélet), aminek a háttere a világban látható örök igazsághoz szükséges.

Mint ahogy Arisztotelésznél, ahogy a dolgoknak a céljuk önmagukban van, úgy a leibnizi monászok egy belső nyomás és nem egy külső befolyások által hajtottak. Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ezek a monászok ablakkal nem rendelkező élőlények, amiknek nincsen kijáratuk a külvilághoz. Egy monász sem tud egy másikat befolyásolni. Igazi tudás, ami belülről és nem kívülről jön, végtelen. A monász lehetőségei önmagában rejlenek, mint a kukorica egy kukoricacsőben. Az evolúció a monászok belső potenciájának megvalósulása, ahol a magasabb fokok az evolúcióban be vannak zárva, és az alsó fokok áttörhetnek. Így egy monász egész élete hosszú lánc, ahol saját magát igyekszik felszínre törni. Az elmúlt dolgok a jelenbe áthozottak, és a jelen a jövőbe transzcendentált. Még akkor is, ha a monászok különböznek egymástól, van közöttük egy harmonikus kapcsolat.

Leibniz megpróbál kapcsolatot felmutatni a mechanizmus és a teológia között, mint ahogy a pszichikális terület is egy pontos rend szerint irányított, ami mechanikailag magyarázható. De az univerzum rendszere egy abszolút cél által vezérlet. A mechanika Leibniz számára a metafizikában gyökerezik; a fizika metafizikai és mechanikai törvényei közvetlenül Istenhez vezetnek. A tudomány és vallás ilyen szempontból össze vannak kötve. Nekünk, az univerzumnak egy organikus egésze van adva, ahol minden ténynek és minden eseménynek saját felfogása van arról, hogy mi miért létezik, vagy történik, melyik helyen és melyik időpontban. Nem mindenkinek kell ezt így tudnia, hogy be is bizonyíthassa, de minden objektumnak rendelkeznie kell egy értelemmel. Leibniz megalkotta az elégséges alap elvét ami egyszerre logikus és metafizikai. Ez az elv egy bizonyos eleve elrendeltséghez vezet ami alig hagy helyet a szabad akaratnak. Azért mégis hagy egy kis szabad akaratot, a nélkül, hogy megmagyarázná, hogyan is hozhatóak ezek összhangba az abszolútummal és Isten hatalmával. Az elégséges alap elmélet azt várja el egy univerzumtól, hogy egy racionális egész legyen, ahol a logikus és metafizikai igazságoknak, egy egésznek kell lenniük.

Az individuális lelkek, amik a monászok isteni hierarchiáját alkotják, sok hasonlósággal rendelkeznek az isteni képpel. Az emberek értelme lényegében egy, az Isten öntudatával, de az emberi értelem egyben mégis különbözik tőle, intenzitásban. Isten birodalmának két aspektusa van: A monászok hierarchiája és a pszichikai univerzum. Ez mind összedolgozik a harmonikus alappal. Isten úgy alkotta meg Leibnizet, hogy lelke és teste harmóniában összedolgozzanak. Isten a monászokat hasonló tartalmakkal ruházta fel. A harmonikus állapot a fizikai és a pszichikus között isten által előre megtervezett.

Van egy különbség a cselekvés módjában a lelkeknél és testeknél. A lelkek egy teológiai törvény szerint irányítottak, a testek pedig mechanikai mozgások alapján meghatározottak. De az előírt harmónia által együtt hatnak. Leibniz szerint a matéria (anyag) lélek, ami az értelem által észlelt.

Isten, mint a legfelsőbb monász, változhatatlan. Ő az abszolút igazi létező. De a legfontosabb, amit Leibniz a matematikának és a logikának tulajdonít, az örökkévalóság, amit példának használ. Ebből vonja le, hogy az emberi gondolatok törvényei Istenhez vannak kötve

Leibniz azt mondja, hogy monászok lehetnek monászokon belül. Ráadásul vannak élő organizmusok, kívülről halottnak vélt organizmusokban. Minden organizmus otthont ad sok más organizmusnak.

A monászok és Isten kapcsolatáról Leibniz különféle módokon beszél. Néha az örökkévalóságukban hisz, hogy Isten által teremtettek, ki tudná más elpusztítani őket, ha persze akarja egyáltalán, és néha azt gondolja, hogy a monászok Isten megnyilvánulásai. Időtlenek, akkor Istentől különbözőnek kell lenniük, és semmi közünk sincs hozzá.  Ebben az esetben nem tudják Isten tökéletességét elérni. És ha a monászok korlátozott egységek, akkor nem lehetnek időtlenek. Ha nem időtől függetlenek, akkor halandóak és nincsenek belső értékeik. Ha céljuk Isten, akkor Istennek bennük kell laknia. Más szavakkal, Isten egyik megjelenésének kell lenniük. A monászok nem nem létezők vagy létezők. Ha léteznek, akkor igaziak és nem elpusztíthatóak, ha nem léteznek akkor nincs mit megsemmisíteni.

Ha a monászok térben kiterjedtek lennének, anyagi testek lennének, ha nem rendelkeznek testtel, hanem spirituálisak, nem lehetnek sokrétegűek. Csak egy univerzális osztatlan egész, ahol a sokoldalúság transzcendentálható, ott létezhetnek ezek a spirituális monászok. Máskülönben fizikai atomok lennének, amik valamerre a térben úszkálnak.

Leibniz úgy tűnik, úgy gondolja, hogy a monászok isten által megsemmisíthetőek. Itt saját magával kerül ellentmondásba, mivel egy elpusztítható szubjektum nem lehet halhatatlan, mert a halhatatlanság öröklétezést feltételez.

Nehéz Leibniz elméletét tartani az organikus univerzumról, azzal a feltevéssel, hogy a monászok, amik a dolgok abszolútumát alkotják, egymástól elkülönítettek. Hogy lehet az ablaktalan monászok között, akiknek semmi kapcsolatuk sincs egymással, organikus kapcsolat? Leibniz szerint a monászok bizonyos fajta tükrök, amik kölcsönösen reflektálnak egymásra. Hogy lehet egy reflektálást elképzelni, ha nincsenek egymással kapcsolatban? Mi lehetne a reflektálás, ha nem egy kölcsönös egymásra hatás?

Az egészet összefoglalva:

Leibniz végtelen számú szubsztanciát feltételezett, amiket monászoknak nevezett el. A monászok a „természet igazi atomjai, egyszóval a dolgok elemei.” Ezek teremtés által keletkeztek, és csak Isten megsemmisítése által pusztulhatnak. A „monászoknak nincsenek ablakaik, melyeken át valami beléphetne vagy távozhatna.” Azaz nincsenek egymásra közvetlen hatással. A monászokat az atomoktól az különbözteti meg, hogy önálló energiával rendelkeznek, s ennek során állandóan törekednek a tökéletesség felé. Ez a vágy az appetitio, s a folytonos belső változás állapota a perceptio.

A monászok ugyan ablaktalanok, de kapcsolatban állnak az összes többi monásszal, működésük összhangban van, mivel mindegyikük a saját nézőpontjából ábrázolja az univerzumot. De e képesség különböző fokban van meg a monászokban, s ennek alapján Leibniz fokozatokat különböztet meg közöttük: vannak „csupasz” monászok, melyek a szervetlen természetet alkotják, vannak olyanok, melyek érzetekkel, szemléletekkel rendelkeznek, s vannak az emberi lelket alkotó monászok. Az alkotóelemek között egyfajta hierarchia különböztethető meg: egyszerű és összetett monászokat különít el. Az összetettek az egyszerűekből állnak össze úgy, hogy egy uralkodó vagy központi monász köré rendeződnek. A központi monász köré rendeződő monászhalmaz (a passzív testek, prima materia-k) lényegét szubsztanciáját, az entelechiaként (célként) szolgáló központi monászok jelentik. Ezekben a halmazokban, aggregátumokban a monászok egymással egy „beprogramozott” rend alapján kapcsolódnak, ami azáltal válik lehetővé, hogy ezt a rendet valaki vagy valami eredendően elrendezi. Ezt a harmonikus állapotot (praestabilita harmonia) Isten alakította ki, ezért ez a világ a lehető világok legjobbika (lex optimi). Ugyanis az elégséges alap törvénye alapján „semmi sem történik elégséges ok nélkül” S az esetleges, véges dolgok alapja csak a végtelen tökéletesség, azaz Isten lehet – Leibniz szerint –, aki a világ teremtése során a lehetséges variációk közül a legjobbat – ha nem is az abszolút tökéleteset – választotta. (Ezt a felfogást bírálja Voltaire a Candide című regényében.) Mivel Isten „beprogramozta” a monászokat, így midőn két óra járását is egymáshoz lehet igazítani. Így a test és a lélek működését is összhangba lehet hozni. Ezzel a példával igyekezett igazolni Leibniz a Descartes-i dualizmus probléma megoldását.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az ariánus vita

Maga a vita, amiről most szó lesz, Alexandriában 300 és...

Close