John Locke

John LOCKE: (1632-1704)

Puritán családból származik, apja kevésbé tehetõs ügyvéd volt. Tanulmányait Locke apja egyik barátjának támogatásával tudta csak megkezdeni, s e támogatásnak köszönhetõen beiratkozhatott az oxfordi egyetemre is, ahol a skolasztika studiumain túlmenõen megismerkedhetett a szellem függetlenségének élményével, s itt érezte át az önfegyelem szükségének jelentõségét is. Az ígéretesnek látszó egyházi karrier elutasítása után az orvostudomány felé fordult, s 1660-1664 közt oktatói feladatokat is vállalt. 1666-ban éles fordulatot vett életpályája, ugyanis ekkor kötött ismeretséget Lord Shaftesbury-vel (1621-1683), s ezáltal II.Károly egyik legbefolyásosabb politikusa mellett kezd dolgozni. Ekkor fordult Locke figyelme a gazdasági kérdések és a politika felé, s külföldi útjai (diplomáciai szolgálatot teljesített Shaftesbury mellett) Hollandiában és Franciaországban lehetõséget biztosítottak arra, hogy megismerje a korabeli tudományos és filozófiai eszméket, többek közt Descartes és Gassendi tanait. 1675-tõl már pártfogójával együtt a királyi kormányzat ellenzékéhez pártolt, s emiatt 1683-ban emigrálni is kényszerült Rotterdamba.(Locke már az emigrációt megelõzõen a királyi hatalmat korlátozó alkotmányos fékek megerõsítése s a parlament jogainak szélesítése érdekében lépett fel, s követelte Jakabnak a trónutódlásból való kizárását. Pártfogója és néhány ellenzéki politikus merényletet készített elõ, s ennek kudarca után Locke-ot is megfigyelés alá helyezték, s emiatt kénytelen volt Hollandiába szökni -ekkor fosztották meg egyetemi tagságától is.) Az emigráció éveiben írta meg az Értekezés az emberi természetrõl és a Levél a vallási türelemrõl c. mûvét. 1689-ben a „dicsõséges forradalom” hatására visszatért Angliába. Élete utolsó tizenöt évében rendkívül szerteágazó tevékenységbe kezdett: részt vett III.Vilmos korabeli alkotmányos monarchia konszolidálásában, az angol pénzrendszer újjászervezésében, s gyarmat- és kereskedelemügyi miniszterként a gazdasági viszonyok kialakításában. Utolsó éveiben idõt szentelt eddigi írásainak rendezésére és kiadására is, s így jelenhetett meg a Két értekezés a polgári kormányzatról c. mûve is.
Fõbb mûvei: Értekezés az emberi értelemrõl (1690), Két értekezés a polgári kormányzatról (1689), Levél a vallási türelemrõl (1690), Gondolatok a pénzrõl (1692), Gondolatok a nevelésrõl (1693)
Locke filozófiájának középpontjában az ismeretelmélet állt, ugyanis az emberi megismerés képességének felfejtésével a helyes etikai és politikai rendszer kialakítását tartotta megvalósíthatónak. Ismeretelméletében -melyet az Értekezés az emberi értelemrõl c. mûvében fejtett ki- abból indult ki, hogy minden tudásunk (a matematikai és logikai kivételével) a tapasztalatból származik. Platón, Descartes és a skolasztika képviselõinek metafizikai érveivel szemben azt hangsúlyozza, hogy nincsenek „velünkszületett eszmék” (idea innata), és az erkölcsi és teológiai nézetek sem függetlenek a tapasztalattól. Ezt bizonyítják az etikai és teológiai tanok eltérõ rendszerei, illetve relativ értékszemléletük is. Születéskor az emberi elme üres lap (white paper, tabula rasa), melyre a külvilág tapasztalatai kerülnek (de a képzetek megalkotásának képessége már eleve adott). Minden ismeretünk tapasztalati, azaz empirikus jellegû, s ezeknek két forrása van: A) külsõ érzékelés (sensation): az érzékszervek által nyújtott tapasztalatok; B) belsõ önérzékelés (reflexion): a lélek öneszmélõdése, a gondolkodás, hit, akarat stb. tevékenysége. A percepciók (érzékleti benyomások) képzeteket, azaz ideákat alakítanak ki az emberi elmében. Ezek az ideák -amikkel az elmének dolga van- lehetnek egyszerûek, melyeket egy vagy többb érzék vagy a reflexio szolgáltat. Az ideákat az emberi elmében kiváltó erõ nem más, mint az adott tárgy tulajdonsága. A tulajdonságok is két csoportba sorolhatók. 1) Elsõdleges minõségek: a külsõ dolgoknak sajátjuk, melyek megmaradnak a dolgok változásakor is (pl. kiterjedés, alak, sûrûség, szám); 2) másodlagos -szubjektiv- minõségek, melyek a megismerõ szubjektumban lévõ érzetekben jelennek csak meg (pl. szín, íz, szag), melyek változhatnak, azaz relativak.
Az ideák emellett lehetnek összetettek is. Ezeket az aktiv elme szétválogatás, összehasonlítás, összekapcsolás, elvonatkoztatás útján hozza létre az egyszerû eszmékbõl. Az összetett eszméknek Locke 3 csoportját különíti el: I.) Módozatok (modus): nem önmagukban állnak, hanem szubsztanciákon fordulnak elõ (pl. háládatosság, gyilkosság, a nap az idõ modusa, az erkölcsi fogalmak ). II.) szubsztanciák: önmagukban létezõ egyes dolgok vagy fajok (pl. ember, növény). A szubsztanciák Locke szerint léteznek, de nem ismerhetõk meg (vö. Hume, Berkeley). III.) Viszonyok: a képzetek összehasonlításából keletkezõ ideák (pl. azonosság, különbözõség, okság).
Mivel a képzeteinket ismerhetjük csak meg, a tárgyakat (szubsztanciákat) nem, ebbõl adódóan az igazság sem lehet más, mint képzeteinknek egymással való megegyezésének konstatálása. A világosság foka szerint a tudás -igazság- három szintje határozható meg. 1. Intuitiv ismeret (ez a legmagasabb fok): a szellem két eszme egyezését vagy eltérését közvetlenül önmaga érzékeli (pl. a kör nem háromszög). 2. Demonstrativ tudás: az eszmék közti viszonyt az elme más eszmék közvetítésével ismeri fel (ld. bizonyítékok). 3. Szenzitiv tudás: az egyes konkrét, véges lényeg érzékelése. Locke a nominalizmus álláspontját követte, így csakis az egyedi dolgok létezését tartotta elfogadhatónak, az általános ideákat véleménye szerint ugyan elképzelhetjük, de ezek is csak az egyedire, a konkrét dologra vezethetõk vissza.
Locke ismeretelméletével a racionalizmussal szembenálló empirizmus irányzatát teremtette meg.
Politikai filozófiája:
Hobbeshoz hasonlóan a társadalomtörténetet a természeti állapot bemutatásával kezdi, csakhogy míg Hobbes-nál a természeti állapotot a mindenki harca mindenki ellen állapot jellemzi, addig Locke boldog, kiegyensúlyozott korként tünteti azt fel. Az emberek szabadon dönthettek, a tökéletes szabadság állapotát élvezhették, egymástól függetlenül, de nem egymás rovására cselekedtek. Mindenki köteles volt önmagát megvédeni, de egyúttal a másik embert is védelmeznie kellett, s másokat megkárosítani ütközött a bölcs Teremtõ által alkotott természeti állapot törvényével. Az egyetértés csak addig állhatott fenn, amíg mindenki annyi tulajdonnal rendelkezett, amennyit maga meg tudott mûvelni, de az egyenlõség felbomlott attól a pillanattól kezdve, hogy néhányan ennél több területet követeltek maguknak. A természeti állapot vagyonközösségét ily módon a magántulajdon és a pénz megjelenése bomlasztotta fel. (vö. Rousseau) A pénz használatával ugyanis a többlettermék is hasznosíthatóvá vált, ezért a pénz birtokfelhalmozásra ösztönzött. A természeti állapot felbomlásakor az emberek egymással szerzõdtek, s ezt követõen szerzõdtek a kormányzattal is (azaz megbízták bizonyos feltételek mellett a kormányzati teendõk ellátásával). Ettõl kezdve az egyének nem rendelkezhettek szabadon az életükkel -még öngyilkosok sem lehettek-, a törvény szabályozása vált meghatározóvá, s ennek (közösség által alkotott) a törvénynek az uralkodó, illetve a kormányzat is engedelmeskedni kényszerült. A politikai hatalom birtokosainak feladata a tulajdon szabályozása és védelme, a közösség erejének érvényesítése, a közjó biztosítása lett. Mindennek alapfeltétele a törvényhozó és végrehajtó hatalom (ez utóbbihoz sorolta még Locke az igazságszolgáltatást is) szétválasztása.
Locke-ot politikai filozófiája a korai felvilágosodás legjelesebb képviselõjévé avatta. Politikai elképzeléseivel és gyakorlati tevékenységével fontos szerepet vállalt a whig párt megszervezésében és politikai programjának kialakításában. A liberalizmus szabadságfelfogása is visszavezethetõ Locke-ra, de az õ értelmezésében a szabadság nem a szabadosság elvét jelenti, hanem azt, hogy az embereknek van (józan) esze, mellyel a törvényeket felfogják, s melyekhez igazodva élni tudnak.