Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

Stuttgartban született. Tübingenben együtt lelkesedik Schellinggel és Hölderlinnel a francia forradalomért, az antikvitás értékeiért; a görögök iránti rajongása a későbbiekben is megmaradt. Az ifjú Hegel nem árult el különösebb tehetséget, ellentétben Schellinggel, aki már igen korám zseninek mutatkozott. Sokáig maga sem tartotta gondolatait publikálásra érdemesnek. Schelling hatására Jénában habilitált, a város ekkor igen pezsgő szellemi központ volt (Schiller, Fichte, Schelling, Novalis, stb.). Nünberg és Heidelberg után, ahol fontos művei születtek meg, Berlinbe költözött. Ekkor lett a német filozófia elismert és vezető személyisége. Tanítványai elárasztották a különböző egyetemek tanszékeit, olyan hegemóniára tett szert, ami még Kantnak sem jutott osztályrészül. Rengeteg témáról tartott előadásokat: jog-, művészet-, történelem-, vallásfilozófiáról, filozófiatörténetről. Több előadását tanítványai adták ki, összegyűjtött műveinek nagy részét hallgatói jegyzetek alkotják.

Hegel művei a filozófiatörténet legnehezebb olvasmányai közé tartoznak. Absztraktsága és elvontsága néha olyan szinten mozog, hogy filozófiájáról beszélni nem lehet másként, mint szó szerint idézni a szerzőt, mert az az érzésünk támad, hogy egy szó megváltoztatása vagy kihagyása is végzetes lehet. A szellem fenomenológiája című munkáról maga Hegel írja azt, hogy igazán csak akkor érthetjük meg az első mondatokat, ha már az egész művet értjük – ez a sajátos paradoxon, körbenforgás gyakran lehet élményünk Hegel olvasásakor. Ezért itt néhány oldalban nem is kísérelhetjük meg, hogy bemutassuk filozófiáját, csupán olyan szempontokat és irányelveket adhatunk, melyek megkönnyítik az olvasást.
Amit először le kell szögeznünk az Hegel módszerének és rendszerének tökéletes egybefonódása. A dialektika, amit alább részletezni fogunk, nemcsak logikai érvényre tesz szert, mint módszertan, vagy a gondolkodásnak egy típusa, hanem ontológiai vagy metafizikai státusra is. Ez annyit tesz, hogy amit Kantnál elválasztottnak tételeztünk, a gondolkodás és lét, a világ és megismerése, a világról való tudás és tényleges felépítése, ezek Hegelnél nemcsak, hogy megfeleltethetők egymásnak, hanem egybe is esnek, lényegében azonosan. Nemcsak gondolkodásunk dialektikus, hanem a világ is, ez a valóság önmozgásának formája, a történelem is eszerint halad előre. Gondolkodásunk önmozgása és a valóság önmozgása hasonló, vagy azonos folyamat.

Fichte filozófiájának tárgyalásakor láthattuk, hogy kiindulópontja az, hogy az Én önmagát „tételezi”. Ebből azonban még nem lehetett kifejteni a világegészt; hiányzott az „ellenállás”, az ellenkező pólus, ami az Én kifejtésének is feltétele. Ez volt a Nem-Én. A tételezést és ellentmondását most hívjuk tézisnek és antitézisnek. Ez a kettő azonban nem maradhat így, egymást kizáró mozzanatként, hanem szükség van egy harmadik mozzanatra, amelyben a két mozzanat már nem zárja ki egymást: ez a szintézis. Ez a tézis-antitézis-szintézis mozgás a fichtei dialektika (és minden dialektika) lényege, váza.
Hegel elsősorban a szintézis fogalmának elmélyítésében lép túl az előzőeken. Fichténél a tézis és antitézis ellentéte csak annyiban tűnik el a szintézisben, hogy mindkettő érvénye részlegesen korlátozódik. Hegelnél nem korlátozódnak, hanem „aufgehoben”. Ez a német szó túl sok mindent jelöl egyszerre, hogy azt egy magyar szóval kifejezzük. Általában „megszüntetve megőrizni” szokott állni a fordításban, de ez az esetünkben háromarcú igazságnak csak két arcát mutatja. Tézis és antitézis bizonyos értelemben valóban megszűnik a szintézisben, már nem lesznek egymást kizáró ellentétek. Egyúttal azonban nem tűnnek el, hanem megőrződnek, a szintézisben mindketten jelen vannak. A szintézis azonban „felemeli” őket, tehát kettejükből egy magasabb egység jön létre, valami olyan, amiben a tézis már nem az antitézis ellentéte, de minőségileg is „több” ez a szintézis kettőjük puszta összerakásánál. A szintézis mindig a továbblépést, a megoldást jelenti valami új felé, ám a megszületett szintézis tézissé válhat egy antitézissel való ellentétben és „kezdődik minden elölről”.

Hegel filozófiája szintézisnek (hegeli értelemben!) tekinthető Fichte és Schelling filozófiájával való viszonyában is. Fichte filozófiáját, mivel a szubjektumból indul ki, szubjektív idealizmusnak tekinti, Schelling azonosságfilozófiáját, amely az Én-ben megismeri a természetet és a természetben öntudatlanul alkotó szellemet, objektív idealizmusnak. A kettőt Hegel abszolút idealizmusa követi; a szubjektív és objektív szellem fölött az abszolút szellem áll. Igaz, már Schelling is abszolút álláspontra akart felemelkedni, ám Hegel kifogása ez ellen az, hogy az „intellektuális szemlélet”, mint abszolút szintézis bevezetése nem tükrözi azt az utat, ahogyan a dialektikus törvény szerint a szellem felemelkedik fokról fokra az abszolútumig. Hegelnél a természet-szellem polaritás a szellem oldalára billen, az egész világfolyamat a szellem önkibontakozása, a filozófia feladata pedig gondolatilag szemügyre venni ezt a kibontakozást. Elveti Schelling intellektuális szemléletét is annyiban, hogy az abszolútum megvalósulási terepe a fogalom, a gondolat, nem valamiféle „misztikus” intuíció („a fogalom hidegen lépkedő szüksészerűsége”).

Így maga a filozófia (emlékezzünk a gondolkodás és lét megfelelésére!) is dialektikus felépítésű. Az első stádiumban a világszellem a „magánvaló lét” állapotában van, az ennek megfelelő filozófiai diszciplína a Logika. A második állapotban a szellem a külsővé válás, az önelidegenedés, a máslét állapotában van. A szellem külsővé válik a térhez és időhöz kötött szemlélet formájában. Ez a természet filozófiájához tartozik. A harmadik stádiumban a szellem visszatér önmagához, „magán- és magáértvaló lét” lesz, ez a filozófia harmadik foka, a szellem filozófiája. Ez a stádium három fokozatra osztható. A legalsó fok a szubjektív szellem – ez az egyedi ember, az individuum élete. Ez azonban nem a szellem magáért-való-léte. Igaz, az ember magáért létező, egymagában is meghatározott lény, de egyben nembeli, a társadalomhoz tartozó lény is, ennyiben pedig a maga „más-léte” által meghatározott. Így megy át a szellem az objektív szellem állapotába, amelyben a szubjektív szellem „magán kívül” helyezi lényegét – ez az állam, a család, a társadalom világa. Végül eljut az abszolút szellem állapotába, a szellem más-létéből újra visszatalál magához, ismét teljesen „magánál van”, ekkor „magán- és magáértvaló”. Ennek stádiumai a művészet, a vallás, a filozófia – az utolsóban jut el az abszolútum a gondolkodás tiszta fogalmi alakjához; fentebb jeleztük, hogy ez megvalósulásának igazi terepe. Meg kell még jegyezni, hogy ez a fejlődési folyamat nemcsak a történelemben, hanem minden területen végbemegy – A szellem fenomenológiája pl. a tudati alakzatok változását, fejlődését követi nyomon. De hangsúlyoznunk kell az egész folyamat történeti jellegét is. Mivel ez nem csak elvont spekuláció, nem csak a lét elmélete, hanem gyakorlata is, ezért Hegel az egész folyamatot a konkrét történelmi folyamatokra is alkalmazza, a szellem megvalósulásának, „magára találásának” terepe a történelem. Ezért a történelemfilozófia hangsúlyos helyet foglal el a rendszerben.