A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Az újkori filozófia születési körülményei: a skolasztika válsága

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
1399
Nyomtasd
Dátum: 2012-05-25 Küldd tovább
  Letöltés

Az újkori filozófia a középkoriból nőtt ki. Ezért szólnunk kell néhány szót a középkori gondolkodás sajátosságairól, elvégre a középkori filozófia néhány vonatkozása határozta meg az újkori filozófia születési körülményeit.

Közismert, hogy a középkori gondolkodást igen mélyen hatotta át a keresztény szellemiség. A keresztény vallás bizonyos sajátosságai meghatározóak a középkori tudományos és filozófiai gondolkodás szempontjából: például az, hogy a kereszténység a ‘könyv vallásai’ közé tartozik, valamint az, hogy ‘teológiai vallás.’ A kereszténység mindkét tekintetben élesen elválik az ókori görög és római vallástól (a zsidó vallástól persze nem). A római és a görög vallás élete rítusok és kegyhelyek körül forgott, és a teológiai szempontoknak nem volt túl nagy jelentősége bennük.

A kereszténység viszont egy írott tanítás körül szerveződik, amelyből a hívők hittételeket és parancsolatokat sajátítanak el. Az írott üzenet pontos megértésén nem kevesebb, mint a hívő üdvössége múlik. Üdvözülni csak az olyan hit révén lehet, amely az igaz tanításon alapul. Ezért létfontosságú az igaz hit leválasztása a tévtanok különböző változatairól (az eretnekségekről). Ez felértékeli a teológiai szempontokat, és hallatlanul szenvedélyessé teszi a teológiai vitákat.

A filozófia éppen a teológiai viták révén integrálódott a középkor szellemi univerzumába. (Ebben a krisztológiai vitáknak különösen nagy szerepe volt. Ezek arról szóltak, hogy Jézus Isten volt vagy ember, netán egyszerre mindkettő.) A középkori gondolkodásban a filozófia sokáig azért volt képes megőrizni a pozícióját, mert azt gondolták róla, kell a Szentírás helyes értelmezéséhez (például ezzel érvelt Ágoston is). A teológiai vitákba ívódott bele a görög metafizika és logika.

Egy másik fontos összefüggés tárul fel, ha arra figyelünk, hogy a középkori gondolkodást erősen meghatározta az írott hagyomány erejébe vetett hit: a nagy igazságok már megvannak, sőt, le is vannak írva (a Szentírásban), csak arra kell figyelni, hogy ne értsük őket félre, hogy hitelesen tárjuk fel őket a forrásokból. Ez a szemléletmód a filozófiára is nagy hatással volt. A filozófiai elemzések is abból indultak ki, hogy a feladat nem új filozófiai igazságok felfedezése, hanem a rendelkezésre álló, az antik nagyságok által kifejtett filozófia pontos értelmezése. Ez érthetővé teszi, hogy a középkori filozófiára miért nem jellemző az új és eredeti koncepciók megfogalmazása. A középkori metafizika szinte minden vonatkozásban megmarad az antik görög metafizika keretei között. A kommentár az egyik legjellegzetesebb filozófiai műfaj.

A középkorban tehát a filozófiai kérdezés minden korábbinál szorosabb összefüggésbe került a teológiával. A metafizikai igazságok forrását is az Szentírás jelentette: a világ, az ember és Isten mibenlétét illető igazságot is a Szentírás tartalmazta. A filozófiának csak értelmeznie, megvilágítania kell azt, amit a Szentírás már kimondott. Ennek fontos következményei lettek a gyakorlati filozófia pozícióját illetően is. Bár a középkorban a gyakorlati filozófiai kérdés állt a filozófia középpontjában, ám egy teológiai fogalomra, az üdvösségre lett ráirányítva. A megismerés és a megértés az üdvösség problémájának lett alárendelve.

A középkori filozófusok persze nem mindig ugyanazt igyekeztek a teológia szolgálatába állítani az antik filozófia hagyatékából. A korai keresztény bölcselet, ‘egyházatyák bölcselete’ (vagyis a patrisztika) főleg a platóni filozófiára támaszkodott, ha filozófia érvekre volt szüksége. A később (az első ezredforduló táján) kialakuló, nyugati keresztény iskolafilozófia, a skolasztika viszont már inkább arisztotelészi alapokon állt. A legnagyobb skolasztikus filozófus, Aquinói Tamás nézeteit például meghatározza az a meggyőződés, hogy Arisztotelész és a Szentírás fedésbe hozható egymással. Ennek a gondolkodásnak a válsága szülte az újkori filozófiát.

A forradalmi változást a természettudományok szerepének változása (növekedése) eredményezte. A skolasztika válsága sokáig nem rendítette meg alapjaiban filozófia egyéb területeit: a tudományfilozófia és a természetfilozófia a középkorban marginális jelentőségű volt. A forradalom egy olyan területen kezdődött, amelynek sokáig meglehetősen kevés figyelmet szenteltek. Ezért hagyták a változások sokáig meglehetősen érintetlenül a gyakorlati filozófiát (még Locke is meghatározó szerepet szánt Istennek gyakorlati filozófiájában). Az újkori filozófia alapjai voltaképpen a gyakorlati filozófia szempontjaira tekintett nélkül alakultak ki. A viták súlypontja először a természetfilozófiára, aztán a metafizikára esett. A tét hosszú ideig egy olyan metafizika kidolgozása volt, amely az új természettudomány filozófiai alapjait képes tisztázni. Amikor aztán a gyakorlati filozófiát próbálják hozzáigazítani az újkori filozófiához, az (mint majd látjuk) különféle nehézségeket okozott.

A válság alapvetően abból eredt, hogy a skolasztikus természetfilozófia nagyon erőteljesen kötelezte el magát az arisztotelészi filozófia mellett. Akkor is, amikor egy sor tudományterületen már a fejlődés akadályává vált az arisztotelészi eredetű fogalomkészlet és szemléletmód. Például az, hogy Arisztotelész fizikája teleologikus: a folyamatokat céljukra tekintettel magyarázza (a tárgyak azért esnek lefelé, mert ‘törekednek’ egy bizonyos pozíció elfoglalására; az elgurított golyó azért áll meg, mert egy nyugalmi állapot felé törekszik). Az új természettudomány viszont a jelenségeket (ható)okaik feltárásával magyarázza: vagyis kauzális szemléletű. Egy jelenséget akkor magyarázunk meg teljes értékűen, ha feltárjuk, mely okok összjátéka idézi elő.

Arisztotelész azt tanította, hogy a ‘Hold alatti’ (szublunáris) világban mások a természeti törvények, mint a ‘Hold feletti’ (szupralunáris) világban. Ha a Hold alatt ejtünk el egy tárgyat, akkor az lefelé mozdul el, ha viszont a Hold felett tesszük ugyanezt, akkor keringeni kezd az égbolton (akár az ismert égitestek). A Hold alatti világban a dolgok hosszabb-rövidebb idő után elenyésznek. Ezzel szemben a Hol feletti világban nincsen pusztulás. Az újkori fizika, mint mindannyian tudjuk, nem fogadja el a természeti törvények ilyesféle kettősségét: a Földön ugyanazok a természeti törvények uralkodnak, mint világegyetem bármelyik más szegletében.

A tudományos fejlődés beleütközött a Biblia szövegébe is. Talán ez a legismertebb összefüggés: a Biblia és Arisztotelész egyformán arra utal, hogy a Nap kering a Föld körül. Ez a geocentrikus világkép. Ezt a feltevést aztán teljes kozmológiai rendszerré formálta a hellenizmus idején a ptolemaioszi csillagászat. A csillagászati megfigyelések azonban egyre nagyobb feszültségbe kerültek ezzel a világképpel. Különösen akkor, amikor a csillagászok már távcsövet is használhattak. Kiderült, hogy az égitestek mozgása nem írható le pontosan a ptolemaioszi elmélet keretei között. A problémát Kopernikusz azzal oldotta meg, hogy szemléleti fordulatot hajtott végre: a Napot helyezte a középpontba. Az új, heliocentrikus csillagászat, bár még néhány fontos módosuláson át kellett esnie, igen hamar képessé vált rá, hogy meggyőzően cáfolja a geocentrikus kozmológiát. A geocentrikus világkép tudománytalanná vált.

A természettudományos gondolkodásnak ezek a változásai kihívás elé állították a filozófiát: az arisztotelészi alapokon álló, skolasztikus természetfilozófiát új természetfilozófiával kellett felváltani. A természetfilozófia újragondolása azonban hamar elvezetett a skolasztikus metafizika felülvizsgálatához is.

A természetfilozófiai kihívás mellett jelentkezett még egy fontos tényező, amely erősen hatott a kora újkori filozófusokra. Az újkor hajnalán újra divatba jöttek az antik szkeptikusok eszméi. A hellenisztikus filozófia annak idején szkeptikus érvek egész sorát dolgozta ki. Ebben a hagyományban az ismeretelméleti szkepszis játszik döntő szerepet (mely szerint a világra vonatkozó ismereteink sohasem tesznek szert bizonyosságra).

A görög szkeptikus hagyomány összefoglalását adták egy alexandriai orvos, Sextus Empiricus művei. Az ő művei termékenyítették meg aztán az olyan kora újkori szkeptikusokat, mint Montaigne és Lipsius. Náluk (különösen Montaigne-nél) az ismeretelméleti szkepszis mellett kibontakozik az etikai szkepszis (mely az elfogadott erkölcsi felfogásokat vonja kétségbe). Ez sokakban azt a benyomást keltette, hogy az ismeretelméleti szkepszis térhódítása végső soron az erkölcsi világot is megrendíti: felforgató erőként nyilvánul meg az emberi közösségekben.

A kora újkori filozófusok számára a szkepticizmus elleni küzdelem az egyik legfontosabb feladat lett. Sokan úgy gondolták közülük, hogy a skolasztikus filozófia nemcsak az új tudománnyal, hanem a szkepticizmussal sem tud mit kezdeni. Sőt, mivel egy sor kérdésben képtelen megnyugtató választ kínálni, maga gerjeszti a szkepticizmust. Ez a motívum igen fontos szerepet játszott például Descartes filozófiájában. A szkepticizmus térhódítása maga is fokozta az új filozófia iránti igényt.

A skolasztikus filozófia válságának még egy további tényezőjét meg kell említenünk, bár ez nem filozófiai jellegű, inkább azt a társadalmi-kulturális hátteret érinti, amelyre a filozófia támaszkodik. A skolasztika (mint a neve is mutatja), alapvetően iskolafilozófia volt, méghozzá katolikus iskolafilozófia. Azokban az országokban tehát, amelyek elszakadtak a katolicizmustól, elkerülhetetlenül megrendültek a pozíciói. Nem véletlen, hogy az újkori filozófia legfontosabb alakjainak többsége protestáns volt. A formálódóban lévő protestáns Európa lehetőséget adott a filozófusoknak, hogy egy sor problémát alapjaiban gondoljanak újra.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Filozófiai diagnózis: Bacon

Az új tudomány kibontakozása és a skolasztikus filozófia ebből eredő...

Close