A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


Aabye Sören Kierkegaard

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
1780
Nyomtasd
Dátum: 2007-12-30 Küldd tovább
  Letöltés

Aabye Sören KIERKEGAARD: (1813-1855)

Kopenhágában született -7 gyermek közül a legfiatalabbként-, apja sikeres kereskedõ volt, aki zsarnokian szigorú vallásosságban (pietista szellemben) nevelte fiát, s mindenáron papot szeretett volna képeztetni a fiából. Teológiai tanulmányait Koppenhágában kezdte el, s féktelen társasági életet kezdett élni, de ennek során személyiségén egyre inkább elhatalmasodott a kétségbeesés. 1834-ben Berlinbe utazott, hogy a hegeli rendszert bíráló Schelling elõadásait hallgathassa. Visszatérése után megtért, és teológusként, illetve férjként kívánt felelõs társadalmi szerepet betölteni, de 1841-tõl (Az irónia fogalma c. írása megjelenése után) feladta eddigi terveit, és írói pályára lépett. Mûveit magánkiadásban jelentette meg, s mivel ezek a Vagy-vagy c. mûvét leszámítva igen csekély visszhangot váltottak ki, anyagi helyzete is megrendült. Utolsó éveiben élesen szembefordult a dán egyházzal, s 1854-ben ki is lépett annak kötelékébõl, majd nyilvánosság elõtt a sajtóban folytatott vitákat a hivatalos egyházzal, s ezzel a közvélemény nemtetszését is kivívta. Ezen viszonyok és lelki vívódások közepette 1855-ben az utcán összeesett, s nem sokkal ezután meg is halt.

Életmûvét filozófiai szempontból két szakaszra bonthatjuk: I) 1841-1846: un. pszeudonim korszak, melyben irodalmi és filozófiai mûveit tudatosan választott, s emiatt kifejezõ írói álnéven publikálta. II) 1847-1855: (többnyire) a teológiai jelleg az uralkodó. Mûveire általában jellemzõ az írói mûgond, a szépírói stílus és szerkesztés -még kifejezetten filozófiai tárgyú mûveinél is!
Tipikusan azok közé a filozófusok közé tartozott, akik meghaladták korukat, s épp emiatt életében jórészt elutasításra talált, halála után -a századfordulótól- viszont “felkapott” filozófus lett, írásait német nyelvre fordították, s így széles olvasóközönség élvezhette egyre aktuálisabbá váló gondolatait.

Fõbb mûvei: Vagy-vagy (1843), A szorongás fogalma (1843), Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez (1846), A halálos betegség (1848), Önvizsgálat (1851)

Életét és filozófiai életmûvét döntõen két esemény határozta meg: apja szörnyûnek tartott bûne, illetve Regina Olsenhez fûzõdõ ellentmondásos viszonya. Atyja -még a nélkülözések idején, 12 éves korában- a jütlandi pusztában megátkozta Istent, s maga Kierkegaard is úgy érezte, hogy ezért a bûnért neki magának is vezekelnie kell. Regina Olsent 1840-ben eljegyezte, s a következõ évben a legnagyobb meglepetésre az eljegyzést -tisztázatlan okok miatt- felbontotta. Tettét soha nem indokolta, de nem is tudta túltenni magát rajta, s egész írói-filozófiai mûködését nagy mértékben meghatározta.

Kierkegaard Hegel Abszolutum-felfogásával fordult szembe, s azt mint “az általános zsarnoksága az egyes felett” jellemzi, hiszen a Szellem fejlõdésének csak egy bizonyos szakaszán, s akkor is csak egy bizonyos idõre jelenhetett meg Hegelnél a gondolkodó egyén, de ekkor sem mint autochtón módón cselekvõ egyén. Ezért Kierkegaard a gondolkodással szemben a gondolkodó egzisztenciára irányítja a figyelmet. Az egzisztencia, aki nem más mint a konkrét, térben és idõben véges létezõ, akit csak a maga létezésében lehet és kell megismerni, s csak az egzisztencia lehet az egyedüli megragadható valóság. Descartes Cogito, ergo sum. kijelentését megfordítja: Sum, ergo cogito.,; s ennek kapcsán jelenti ki, hogy “a szubjektivitás az igazság, az igazság a szubjektivitás”. A kérdés immáron az, hogy mi az ember, az egzisztencia? “Az ember -szintézis; a végtelenség és a végesség, az idõbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerûség szintézise. A szintézis a kettõ közötti viszony.” A selbst, a saját én pedig olyan én, aki “önmagához viszonyul”, azaz önmaga megvalósítása, pillanatról pillanatra történõ viszonyulás önmagához, s egyúttal a világhoz és Istenhez is.

Az egzisztencia nem annyira a gondolkodásban, hanem elsõsorban a bensõségességben, az érzésben ragadható meg. Az egzisztencia alapélménye a szorongás, mely több, mint puszta félelem, mert a félelem tárgya konkrétan megragadható. A szorongást három tényezõ válthatja ki: a halál, a szabadság (választás), illetve Isten. Az ember a szorongásból csak úgy szabadulhat, ha Istenre bízza magát (de ez az Isten nem az egyházak által hírdetett Isten, hanem egy végtelen, transzcendens valóság, melynek segítségével áthidalható az egzisztencia és az Isten közötti mélységes mély szakadék). Aki Istent elutasítja, az a kétségbeesés állapotából nem tud kilépni (ld. Halálos betegség), aki viszont a hit által eljut Istenhez, az arra bízta magát, aki “õt meghatározta”. Az Istenhez való eljutás (“a mélység átugrása”) három stádiumon keresztül történhet. I) Esztétikai stádium: Az ember még nem választja önmagát, hanem “az életet élvezni kell” álláspontját képviseli.

Ennek a stádiumnak típikus képviselõje Don Juan, aki természete -ösztönei- szerint cselekszik, s élete passzív történni-engedés. De a tömegember hétköznapi létébõl való kiemelkedés igénye az individualizálódás során az egyén érzékeivel szemben az erkölcsöt választja, s eljut a 2. stádiumba. II. Etikai stádium: Az önmegismerés és önmegvalósítás lehetõsége adatik meg, s a felelõsség és tökéletesség társadalmi értékrendjének egyéni elsajátítása mellett felmerül a jó és rossz közötti választás problémája. Minél inkább mélyed el az ember önmagában, annál inkább ébred önmaga végésségének és korlátainak tudatára. Az egyén felismeri a bûnt, s annak terhét, hogy nincsenek meg az etikai eszmények szerinti élet feltételei, mert a bûn ezek megjelenését akadályozza. A véges és végtelen (transzcendens, abszolut) én dialektikája vezeti el ez az egyént a 3. stádiumhoz. III. Vallási stádium: Az önmagát bûnösként felismerõ ember ráébred arra, hogy a bûntõl csakis Isten szabadíthatja meg. Ezzel tudatára ébred annak a paradox állapotnak, hogy öneszmélése során az egyénnek rá kell döbbennie arra, hogy önmagát (mint véges ént) meg kell semmisítenie abból a célból, hogy helyet teremtsen ahhoz, “hogy Isten eljöhessen”, s nyitott legyen az abszolutum felé. Ez az a paradoxon (véges és végtelen egysége), mely csak a hit által oldható fel, ugyanis a hit az “a nagy ugrás, mellyel a végtelenbe jutok át”. A vallási stádiumba való átlépés nem síma átmenetként valósul meg, hanem a dialektikus ugrás segítségével. Ezeket a kérdéseket boncolgatja a Félelem és rettegés c. mûvében.
Az egzisztencia középpontba állításával Kierkegaard megalapozta az egzisztencializmus irányzatát.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Jean-Jacques Rousseau

Jean-Jacques ROUSSEAU (1712-1778) Genfben született, mélyen vallásos hugenotta családban, s...

Close