A változtatás lehetetlensége

A hatalom szempontjából releváns politikai ideológiák mára teljesen elvesztették offenzivitásukat. Ez az állítás egyértelműen áll a klasszikus európai elvrendszerekre, a liberalizmusra, a szocializmusra, a maga sajátos módján a konzervativizmusra, de furcsa módon áll a szélsőséges mozgalmakra, a politikai szerephez jutott neofasiszta, vagy kommunista-posztkommunista mozgalmakra is. A különböző nagy, vagy „történelmi” vallásoknál ez a folyamat már történelmileg végbement, az okok nagyrészt különböznek a politikai ideológiák visszavonulásának okaitól, ezért ezekkel itt nem foglalkozunk bővebben, csak ezt a tényt szögezzük le. Az Európán kívüli vallások esetében nem is igazán beszélhetünk mindig erről a deffenzivizálódásról, ám pédául az iszlám mozgolódás sajátos tartalmáról később még szó lesz.

Megállapíthatjuk tehát, hogy az európai politikai és vallási térben (ide számítva az Egyesült Államokat is) egyfajta sajátos folyamatnak lehetünk tanúi, amelynek súlyos következményei lehetnek. Ezek részletes elemzése nélkül csak kettőt kiemelve: a nyugati társadalmak további depolitizálódása és „elalternatívátlanodása” egyrészről, az Európán kívüli, vagy a valóban szélsőséges mozgalmak és hitek felé fordulás másrészről. Azt hiszi, mindkettő problematikusságát ezen a helyen nem szükséges bizonyítanunk. (amiről viszont itt később még áttételesen szó lesz, az ezen ideológiák európai „feleslegessége”, tehát alkalmatlanságuk a társadalmi változtatásra, vagy forradalmi jellegükből adódóan, vagy európai kultúra-idegenségük, tehát demokratikus esélytelenségük miatt) Az európai ideológiák ezen válságára mind balról, mind a polgári oldalról rengeteg féle leírás született. Idézzünk ezen a helyen csak egy klasszikust a marxista vonalról, illetve talán a legfrissebb liberális teóriát. Lukács György a „nyugati demokráciák” politikai ideológiáiról a következőket írja: „Míg a direkt apológetika azon van, hogy a kaptitalista rendszer ellentmondásait elkenje, szofisztikusan megcáfolja, eltüntesse, addig az indirekt apologetika éppen ezekből az ellentmondásokból indul ki, elosmeri létezésüket, tényekként való megcáfolhatatlanságukat, ellenben olyan értelmezést ad nekik, mely mindamellett előnyös a kapitalizmus fennállásának. Míg amaz azon fáradozik, hogy a kapitalizmust minden rendszerek legjobbikaként mutassa be… emez durván kimutatja rossz oldalait, de úgy magyarázza őket, mint az emberi létnek, az egzisztenciának általános tulajdonságai. Ezekből adódóan az ellenük való küzdelem nemcsak eleve kilátástalan, hanem értelmetlen is” (Lukács, 1957) Hozzátéve, hogy Lukács akkor még nem számolt azzal, hogy a marxizmus idővel vagy fölszámolja önmagát, vagy hasonló helyzetbe kerül, amint az történt. A szerző állításait kiterjesztve azonban nagyrészt jogos a leírás. „A „pensee unique”, J.F. Khan találmánya, aki a kilencvenes évek közepén fellázadt a helyes gondolkodás és a francia értelmiség életunt bizonyosságai ellen” – írja Babarczy Eszter (Beszélő, 1998 november) A egységes világnézet arról szól, hogy vannak ledönthetetlen tabuk az egész politikai közgondolkodásban, mondjuk a kapitalizmus megkérdőjelezhetetlensége, ezek betartása szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyék az embert. Ez Kahn szerint a valódi politikai viták megszűnéséhez vezet. Azt tippeli, hogy a szociáldemokrácia bemegy a liberalizmus helyére, a liberalizmus rétegeszmeként értelmiségi érdekvédő-belügy lesz, a konzervativizmus pedig vallási és más attitűd. De ez nem is baj, mert annyira közel kerülnek egymáshoz, hogy a viták csak a mindennapi húzd-meg erszed-meg politizálásra korlátozódnak. A másik következmény az egyes szekértáborokon belül következik be. Elvész a „kultúrák relativizáltsága”, Tehát a politikai gondolatok, a megjelent közlemények a függetlennek nevezett értelmiségtől tulajdonképpen nem mások, mint identitáspolitikák, mindennapi bizonyítékai annak, hogy hova is tartozom. Ha liberális vagyok, egyfajta liberális doktrínát kell követnem és szidni az ellenfeleket. Nem lehetek ebben a kérdésben liberális, abban meg kicsit konzervatívabb, mert ez részben szembefordulás lenne a saját csapatommal, ami a vesztemet jelentené – mondja Kahn. Ha megnézzük ezeket az elgondolásokat, meg a többi jellemzőt is, láthatjuk, hogy az okokat alapjában két tényezőre vezetik vissza: egyrészről arra, hogy a demokratikus intézményrendszer „bezár” egy bűvös körbe, másrészről pedig – a hozott példák csak érintőlegesen szólnak erről – a „modernitás válságának” nevezett tünetegyüttesről. Előbbi azt hiszem nem szorul részletesebb magyarázatra, illetve a tanulmány későbbi részében – a társadalmi méretű változtatás lehetségessége kapcsán – szükségszerűen szó lesz még róla. A „modernség válsága”, amely fogalmilag sokak szerint egyezik a posztmodernnel, alapjában a következőről szól. Lánczi András szerint a premoder és a modern gondolkodás közt az a különbség, hogy míg előző a természetben, addig utóbbi a történelemben él. (Lánczi, 1997) Ehhez hozzáteszi, hogy rengeteg szempontból vizsgálhatjuk még a modernséget. Ha ehhez hozzávesszük még például Pilinszky, de sok politikai gondolkodó deffinícióját, mely szerint a két világháború, de különösképpen a második a holokaustal alapjában rendítette meg a modern ember hiteit, és ezek után már „nem lehet ugyanúgy gondolkodni”, mint azelőtt.  Kicsit másképpen látja ezt a kérdést a marxi gondolati vonal. Szerintük a modernitás abból a (humanista) gondolatból ered, hogy a világ természettudományi alapon, majd később a ráció segítségével leírható, megjavítható, bortokba vehető. Amikor Lukács például arról beszél, hogyan válik szét a korábban egységes filozófia irracionális ágra, illetve dialektikus vonalra, akkor a modernségnek egy fajtájának bukásáról beszél csak, ami a „francia forradalom” idézett modernsége. HA ezt nem is szükséges kritika nélkül fogadnunk, a bizonyíték azt hiszem elfogadható, amivel Shoppenhauerre teszi a válság kezdetét, és ahogy az eldologiasodásra (Történelem és osztálytudat) teszi az „új modernség” fogalmi gyökerét. Anélkül tehát, hogy egyenként végigvennénk, mik azok a kérdések, ahol a modernség alakult és átalakult, kijelenthetjük, hogy az elvesztett hite az „utópiákban” gyakorlatilag determinálta az ideológiák átalakulását is, amiről később még szó lesz a kétfokozatú deffenzivizálódás kapcsán. Ez az elvesztett hit tehát, amelyet az intézményrendszernek „becézett” egész demokratikus közeg csak tovább fokoz tulajdonképpen teljes egészében a változtatás lehetségességének kérdésére vezethető vissza. Illetve igenlő válasz esetén – illetve bizonytalanság esetén is – arra, hogy mi akkor az elindulás iránya.

A CSOPORTOK

A társadalmi méretű változtatások kérdéskörével foglalkozva legelőször is azt a kérdést kell feltennünk, hogy ki cselekszik, ki az, aki ezt a változtatást „végzi”.Vagy konkretizálva: valamely csoport a társadalmi cselekvő valójában, vagy maga az egyén. Egy csoport tagjaként cselekszünk, vagy a társadalmi indivídum maga a társadalmi változtató.