A transzcendentális idealizmus, Fichte és Schelling
1. A transzcendentális idealizmus
Kant filozófiája átütő befolyást gyakorolt a német filozófiára. Ennek a befolyásnak a kifejeződése az, amit transzcendentális módszernek nevezünk. Ehhez az irányzathoz tartozik a német filozófia három kiemelkedő alakja: Fichte, Schelling és Hegel. Az irányzat nevében a ‘transzcendentális’ szó utal a Kant filozófiájából eredő ösztönzésre.
Az ‘idealizmus’ viszont azt jelzi, hogy ezek a filozófusok fokozatosan eltávolodtak Kant filozófiai nézeteitől. Kant ugyanis nem volt idealista. Valójában a transzcendentális filozófia keretei között ment végbe (legalábbis a kontinentális filozófia vonatkozásában) az újkori filozófia eredeti kérdésfeltevésének háttérbe szorulása. A transzcendentális idealizmus képviselőit már nem az a kérdés izgatta, hogy hogyan tisztázhatjuk a természettudományos megismerés metafizikai alapjait.
2. Fichte és Schelling
Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) Kant filozófiájából indult ki ugyan, de ő tette meg az első fontos lépést a kanti kérdésfeltevés (amely, mint láttuk a tudományos megismerés lehetőségének kérdése körül forog) háttérbe szorítása felé. Fichte eredetileg Kant hűséges követőjének tekintette magát. Korai műveiről azt gondolta, hogy pusztán Kantot teszik érthetőbbé. Idővel azonban rá kellett döbbennie (maga Kant döbbentette rá), hogy egy, a Kantétól igen különböző koncepcióhoz jutott el.
Fichte azt állította, a megismerésnek két módszere lehet. A kettő között a különbség nem abban áll, hogy bármelyikük is előbbre való lenne. Ezért valójában azon dől el, hogy ki melyiket választja, hogy ki milyen ember. Az egyik módszer a dogmatizmus, amely a tárgyaktól halad a megismerőképesség felé. Ennek következtében foglyul ejtik a tárgyi viszonyokban rejlő meghatározottságok: arra jut, hogy nincs szabadság, mindent a szükségszerűség hat át. Ezzel szemben áll az idealizmus, amely a megismerőképességtől halad a tárgyak felé. Ez a megközelítés arra vezet, hogy az én maga teremti a tárgyi összefüggéseket, vagyis szabadságra tesz szert velük szemben. Szóval az idealizmus lesz a megfelelő megközelítés a szabadlelkűek számára. Természetesen maga Fichte is az idealizmust választja.
Az idealizmus lényege az ‘Én’ megismerése. Az Ént természetesen maga az Én ismeri meg (tehát itt önmegismerésről van szó). Az Én ezt úgy hajtja végre, hogy szembeállítja magát a nem-Énnel, az attól való eltérésében ragadja meg önmagát. Így viszont az a helyzet, hogy a nem-Ént (a világot) maga az Én konstruálja. Ez a konstruálás részben tudatos (mint a műalkotások esetében), részben azonban öntudatlan (így állnak elő a külvilág dologi adottságai). Éppen ez az a következtetés, amelyet Kant eleve nem fogadhatott el. O még a tapasztalatról akart számot adni, míg Fichte arra tett kísérletet, hogy az embert csak önmaga által korlátozott teremtő szellemként mutassa fel.
Friedrich Wilhelm Joseph Schelling (1775-1854) hasonlóképpen viszonyult Fichtéhez, mint Fichte Kanthoz. Eleinte ő is azt hitte, teljes összhangban van mesterével. Ot Hegel döbbentette rá, hogy valami sajátosat alkotott. Schellingnél a kiindulópont valóban hasonló: a természet és a szellem áll egymással szemben, és egyaránt elindulhatunk a szellem megismeréséből a természet megismerése felé, illetve a természet megismerése felől a szellem megismerése felé. Ám nála a két út ugyanoda vezet: annak megértéséhez, hogy a természet és a szellem különbsége valamiféle Abszolútumban oldódik fel.
A természet meg nem értett intelligenciának, a szellem pedig a természet öntudatra ébredt részének bizonyul. (Amikor a természettudomány megismeri a természet törvényszerűségeit, voltaképpen a természetben szunnyadó intelligenciát hozza felszínre.) Schellingnél látszik talán a legjobban, hogy a transzcendentális módszer alkalmazása egy olyasféle idealizmushoz vezet, amely olyasvalalmi körül forog, ami idegen Kanttól: az Abszolútum problémája körül. (Ebben a tekintetben Schelling megelőlegezi Hegelt.) Az eredeti racionalista hagyomány ezzel elveszíti a relevanciáját.
