A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A német idealizmus

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
1524
Nyomtasd
Dátum: 2008-03-26 Küldd tovább
  Letöltés

A német idealizmus gondolatköre négy nagy filozófus nevéhez köthető: Kant, Fichte, Schelling, Hegel. Hozzájuk kapcsolódnak természetesen más szerzők is, pl. Herder, Lessing, de jelenleg célszerűbb a „fővonalra” koncentrálnunk. A négy gondolkodó életműve sok ponton kapcsolódik egybe, a szerzők az előbb említett sorrendje sem véletlenszerű. A modern értelemben vett transzcendentális filozófia alapjait Kant rakta le, a rendszer kidolgozása, továbbgondolása, majd kritikája a további gondolkodók feladata volt. Hegellel a német idealizmus csúcspontja is beköszöntött; az őt követő 19. századi filozófusok nagy része már Hegel és az egész felvilágosodás kritikájából indulnak ki (Kierkegaard, Feuerbach, Marx). Mint a legtöbb filozófus, a fenti négy szerző is sok területre kiterjedő, szerteágazó életművet hagyott maga után, mi ebből elsősorban az ismeretelméletre fogunk koncentrálni, mert a filozófiában ekkor végbement fordulat ebből érthető meg igazán és a filozófia többi területének kidolgozása (erkölcstan, történelemfilozófia, természetfilozófia, jogfilozófia) szintén az ismeretelméleti fordulathoz kapcsolható. Elöljáróban néhány mondatot szólunk a felvilágosodásról, arról a közegről, amibe a német idealizmus beilleszthető. Az anyag feldolgozásának ajánlott módja az ismertető végén, a bibliográfiánál található.

Kant így ír Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? című művében: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúágból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” A fenti idézet szerint az ember nagykorúvá vált, mégpedig abban az értelemben, hogy erkölcsi, vallási, filozófiai, politikai kérdésekben a saját értelmét, belátását tette meg végső tekintélynek. Ennek jelentőségét első sorban az előző korok gondolkodásának fényében érthetjük meg: akkor még végső tekintélyként minden kérdés végén Isten, az abszolútum állt, megkérdőjelezhetetlenül. Ez nem jelenti azt, hogy a felvilágosodás gondolkodói elvetették volna a vallást, a hitet (bár voltak ilyenek is szép számmal). A fenti sorok írója, Kant is mélyen vallásos ember volt. Az idézetből az olvasható ki, hogy el lehet fogadni a tradíciót, a tekintélyt, ám végső „ítélőszékként” saját eszünk, értelmünk áll; ha a hit kielégíti az ésszerűség kritériumait, ha az emberi értelem előtt a hagyomány igazolja önnön racionalitását, úgy el lehet fogadni. De pusztán szokásra, hagyományra, tekintélyre hivatkozva, az ész kritikai hozzájárulását megkerülve nem. Persze a nagykorúvá válás fájdalmas folyamat is lehet: a gondoskodó (világi vagy egyházi hatalom) védelmez is. Ha csak saját tehetségemben bízhatok, akkor ugyan szabad vagyok, de ha szerencsétlen lennék, nincs mögöttem senki, aki a hónom alá nyúlna. Ha saját magam alakítom ki erkölcsi elveimet és a régieket is csak kritikával fogadom el, rajtam a felelősség és súlyos árat kell fizetnem, ha a hagyományos hatalmasságoknál is emberellenesebb rendszert találok választani. „Kiskorúnak lenni kényelmes” – írja Kant, aki a felvilágosodás legfőbb akadályának az ember természetes biztonságvágyát tekinti. „Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, egy orvosom, aki megszabja étrendemet stb., akkor nincs szükség arra, hogy gondolkozzak.”

Láthatjuk, hogy a vallási és politikai tekintélyekkel való szembeszegüléshez jogalapot biztosító felvilágosodás nagy terhet akaszt az ember nyakába: a felelősség érzését. A „magam ura vagyok”, „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” életérzés erősödik fel. Isten felelőssége rászakad az emberre, aki így már nem csupán Isten kegyelmére hivatkozik, hanem kompetensnek érzi magát arra, hogy magyarázatot adjon a világban zajló dolgokra. A filozófia is kiszabadul a teológia alól; Isten szerepe a „Teremtő”, a „Gondviselés” pozícióára korlátozódik. Belső kényszer hajtja a filozófust a rendszerépítésre, magyarázatadásra, saját helyének értelmezésére. Rájöttek, hogy az ember helye a világban nem valamiféle eleve elrendelésből következik; az ember maga változtathat helyzetén, a felemelkedés, de a lecsúszás lehetősége is adva van. Igaz, egyrészt alá vagyunk vetve a természeti törvényeknek, ennyiben nekünk is illeszkednünk kell egy meglévő rendhez; ám van valami, ami az embert megkülönbözteti a többi természeti létezőtől: eszes és szabad lény. Ez adja megkülönböztetett helyét a világban, ez ruházza fel a már említett felelősséggel is. Így, magunkat állítva a középpontba, minden jelenséget újra értelmezni, igazolni kell, a közben felmerülő problémák ellenére is. Eme feladat megoldását tűzték ki célul a német idealizmus filozófusai is.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
A kritikai fordulat – A tiszta ész kritikája

Kantnak tizenkét évre van szüksége, hogy fő művét kiérlelje; a...

Close