A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereső
Szint kereső
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A Descartes által hátrahagyott problémák

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
1825
Nyomtasd
Dátum: 2012-05-24 Küldd tovább
  Letöltés

Descartes nem annak köszönheti óriási befolyását az újkori filozófiában, hogy az utána jövők igaznak fogadták el a nézeteit, hanem inkább annak, hogy elfogadták azt a módot, ahogy a filozófiai problémákat megfogalmazta. Ennek nyomán pedig, akarva, akaratlanul átvették a kartéziánus filozófia néhány szemléleti sajátosságát. Így például átvették azt a gondolatot, hogy metafizika feladata alapvetően annak tisztázása, hogy biztosítható-e, és ha igen, hogyan, az ismereteink és a valóság megfelelése. Az is Descartes hagyatékához tartozik, hogy az emberre úgy tekintünk, mint akinek számára a tudattartalmak közvetlenül hozzáférhetőek; aki tehát alapvetően azzal van tisztában, hogy milyen képzetei vannak a világról, nem pedig azzal, hogy milyen a világ. Descartes-nak kulcsfontosságú szerepe volt az újkori filozófia jellegzetes terminológiájának kialakításában is. Az általa kidolgozott idea-fogalom, bizonyos szempontból pedig az ideák felosztása is irányadó maradt a filozófusok számára a következő mintegy kétszáz évben.

Érdemes tehát úgy is szemügyre venni Descartes filozófiáját, mint amely bizonyos problémákat hagy hátra, amelyek a későbbi filozófusok vitáit meghatározzák. Ezek részben abból fakadnak, hogy Descartes filozófiai megoldásai szinte azonnal vitatottá válnak, részben pedig abból, hogy bizonyos problémákat Descartes kifejezetten megoldatlanul hagyott. Három ilyen problémát veszünk majd szemügyre: az innát ideák problémáját, a pszichofizikai problémát és a szubsztancia-problémát.

A legfontosabb ezek közül talán az innát ideák problémája. Mint láttuk, Descartes arra jutott, hogy bizonyos ideáink létezéséről sem a tapasztalat, sem az emberi képzelőerő nem adhat számot: vannak innát ideáink is. Ezt kezdettől fogva elutasítással fogadta a filozófusok egy része. Ennek nyomán a Descartes utáni filozófia két rivális hagyományra bomlott. Azok, akik elfogadták az innát ideák létezését, a racionalizmus hagyományába épültek be, akik viszont elutasították, az empirizmus hagyományába. Egészen addig, amíg Kant kísérletet nem tett a két hagyomány szintetizálására (a 18. század végén), hogy aztán ennek nyomán újrafogalmazza az újkori filozófia problematikáját, az empirizmus és a racionalizmus szembenállása határozta meg az újkori filozófia fejlődését. Ennek a szembenállásnak a feltérképezésével foglalkozik majd a következő előadás.

 

Több szót érdemel a pszichofizikai probléma: a probléma feltárását egy kicsit messziről kell kezdenünk. Descartes metafizikája a világot úgy ábrázolja, mint amelyben alapvetően kétfajta szubsztancia van jelen. A szubsztancia a középkori metafizika egyik jellegzetes fogalma, amelynek az arisztotelészi filozófiába nyúlnak a gyökerei. (A szubsztancia az arisztotelészi ‘ouszia’ fogalmának latin fordításaként került bevezetésre a filozófiában.) Az egyszerűség kedvéért elég annyit leszögezni, hogy a dolgok általunk érzékelt tulajdonságai nyilvánvalóan nem állnak önmagukban: mindig kapcsolódnak valamihez, ami mintegy hordozza őket. Éppen ez a szubsztancia: az, ami a tulajdonságokat hordozza.

Mármost Descartes úgy gondolta, hogy a világban egyrészt anyagi, másrészt szellemi szubsztanciát találunk. Az előbbit kiterjedt dolognak (res esxtansa), az utóbbit gondolkodó dolognak (res cogitans) nevezte. Az elnevezés arra utal, hogy melyek ezeknek a szubsztanciáknak az ún. attribútumaik. Az attribútum egyfajta tulajdonság; a dolognak az a tulajdonsága, amelytől nem lehet megfosztani, mert az adott szubsztancia lényegét határozza meg. Az attribútum tehát ‘lényegmeghatározó tulajdonság,’ amely a szubsztancia definíciójában is szerepel. Alapvetően éppen abból jövünk rá, hogy a világban kétféle szubsztancia lelhető fel, mert két olyan tulajdonságot fedezhetünk fel, amelyek megváltoztathatatlan, ‘lényegadó’ adottságként kötődnek a dolgokhoz.

A szellemi létezők képezik itt az egyszerűbb esetet. Amint azt a módszeres kétely alkalmazásánál is láttuk, a gondolkodás az a tulajdonság, illetve működésmód, amely együtt jár a tudat létezésével. Az ember, amikor gondolkodik, alapvetően szellemi szubsztanciaként ébred magára, amelynek lényegmeghatározó tulajdonsága (attribútuma) a gondolkodás. A szellem tehát ‘gondolkodó dolog.’

Az anyagi dolgok esetében persze másként áll a dolog. Azok is szubsztanciálisak ugyan, de egy másik attribútum folytán. Oket egy másik tulajdonságtól nem lehet megfosztani: attól, hogy van kiterjedésük (vagyis elfoglalnak valamennyit a térből). Descartes ezt a következő példával szemlélteti. Képzeljünk egy darab friss viaszt, amint előttünk hever az asztalon. Ez a viasz szilárd halmazállapotú, van egy bizonyos színe, egy bizonyos illata. Ha közel visszük a tűzhöz, akkor ezek a tulajdonságok hamarosan elvesznek: megváltozik a halmazállapota (folyékony lesz), színtelenné válik, és elveszíti az illatát. A viasznak szinte minden érzékelhető tulajdonsága megváltozott. Csupán egyetlen tulajdonsága maradt változatlan: továbbra is kiterjedt dologként áll előttünk.

Ez a metafizikai konstrukció azonban, amely egyébként remekül szolgálja Descartes matematizáló természetfilozófiájának céljait (hiszen a kiterjedés az egyik olyan tulajdonság, amit nehézségek nélkül lehet matematikai úton modellezni), váratlan nehézséget vet fel Descartes filozófiai antropológiájában. Említettük, hogy az ember szellemi szubsztanciaként ismer magára. Ám ugyanakkor az embernek van testi, azaz anyagi létezése is, amelynek révén az anyagi szubsztanciák világába is beletartozik. (Az ember, testi mivoltánál fogva, alá van vetve a fizikai törvényeknek.) Az embert tehát úgy kell leírnunk, mint aki valamilyen módon két szubsztancia egysége: res cogitans és res extensa egyszerre. Ez első ránézésre jól megfelel az intuitív elképzeléseinknek, és a kereszténység elfogadott tételeinek is: az ember egyrészt test, másrészt lélek. A gond ott van, hogy ha az embert ilyen kettős lényként fogjuk fel (azaz dualista módon), akkor valamilyen módon meg kell magyaráznunk, hogy a test és a lélek között hogyan lehetséges a kölcsönhatás. Hogyan képes a lélek irányítani a testet, és hogyan váltanak ki a test állapotai érzéseket (például fájdalmat) a lélekben?

Descartes számára ez azért okozott nehézséget, mert ő azt gondolta, hogy két dolog között csak akkor lehetséges a kölcsönhatás, ha van közös attribútumuk. Ezért képes hatni szellem a szellemre, illetve anyagi létező az anyagi létezőre. A testnek és a léleknek azonban nincs közös attribútuma: az egyik kiterjedt dolog, a másik pedig gondolkodó dolog. Akkor viszont hogyan lehetséges, hogy a lélek irányítása alatt tartja a testet? Hogyan képes például az akarat megmozdítani az izmokat? Ez a pszichofizikai probléma: a ‘pszichikai’ és a ‘fizikai’ közötti áthatás problémája.

Descartes erre a problémára sohasem talált megnyugtató megoldást. Amivel előállt, nyilvánvalóan nem fogadható el. O azt állította, hogy az agyban van egy bizonyos hely (a tobozmirigy), amelyben a lélek székel. Innen irányítja a testet az ún. ‘életszellem’ (spiritus animalis) segítségével. Ám mivel azt mondta, hogy az életszellem egyfajta finom anyag, sürgető módon jelentkezik a kérdés, hogy az életszellemet vajon hogyan képes mozgásban tartani a lélek.

A későbbi filozófusokra maradt tehát a pszichofizikai probléma megoldása. Itt három megoldási javaslatot érdemes röviden ismertetni. Az elsőt képviselte az az irányzat, amit okkázionalizmusnak neveznek. Ennek Nicole Malebranche volt a legismertebb alakja, de megemlíthető még itt Geulincx és Huygens neve is. Az okkázionalizmus lényege az, hogy, mint már annyiszor a kartéziánus filozófiában, most is Istenben kell keresnünk a megoldást. Isten mind a szellemi, mind az anyagi világra képes hatást gyakorolni. Isten tehát képes kapcsolatot teremteni a lélek és a test között. Valahányszor a lélek olyan szándékot formál, amely a test mozgatására irányul, Isten ennek megfelelően megmozdítja a testet. És valahányszor a testet valamilyen hatás éri, Isten kiváltja a lélekben a megfelelő érzést. Az okkázionalista felfogás előnye az, hogy olyan megoldást kínál a pszichofizikai problémára, amely összhangban áll a descartes-i filozófia alapvető törekvéseivel, mégsem vált különösebben népszerűvé. Vegyük észre például, hogy beleütközik egy súlyos erkölcs¬teológiai nehézségbe. Elvégre ha a lélek valamilyen gonoszság végrehajtására akarja használni a testet (mondjuk egy brutális gyilkosság végrehajtására), akkor az okkázionalizmus valójában Istent teszi meg a szörnyű tett közvetlen végrehajtójává.

Egy másik, igen eredeti megoldással állt elő Leibniz: nála is Isten játssza a meghatározó szerepet, de egészen másként. Ő abból indult ki, hogy Isten mindentudó. Éppen ezért abban a pillanatban, amikor megteremtette a világot, már előre látta az összes eseményt, amely le fog benne zajlani. Ennek megfelelően módjában állt előre úgy rendezni a dolgokat, hogy pszichikai és a fizikai folyamatok összhangban legyenek egymással. Előre elrendezte például, hogy amikor bennem kialakul az a szándék, hogy felemelem a kezem, a testem pontosan akkor hajtja végre a kéz felemelését. Nincs valóságos áthatás a két folyamat között, de az Isten által megállapított, előre rögzített harmónia (harmonia praestabilita) folytán mégis egymáshoz vannak igazítva.

A 18. században megjelent a pszichofizikai probléma egy másik, lényegesen egyszerűbb megoldása is, amit Julien Offray de LaMettrie nevéhez szoktak kapcsolni. Ennek az a lényege, hogy fel kell adnunk Descartes dualizmusát: nem szabad az embert két ellentétes szubsztancia egységeként kezelni. A probléma rögtön eltűnik, ha az embert egyetlen szubsztanciaként gondoljuk el: méghozzá anyagi szubsztanciaként. Persze ekkor felmerül a kérdés, hogy az emberi élet szellemi oldaláról hogyan adhatunk számot. Nos, LaMettrie ehhez éppen Descartes filozófiájából merített egy gondolati motívumot. Descartes ugyanis tagadta, hogy az állatoknak lenne lelke (rendelkeznének a gondolkodás képességével). Azt, hogy ennek ellenére képesek mozogni, érzékelni, sőt, okosabb állatok esetében emlékezni, kötődést kialakítani, Descartes azzal magyarázta, hogy az állatok voltaképpen bonyolult gépezetek. LaMettrie erre támaszkodva mondhatta, hogy valójában az embert is elgondolhatjuk bonyolult gépezetként, és akkor a pszichofizikai probléma egyszerűen eltűnik. Ez az ‘ember¬gép’ koncepciója, amely a maga idejében igen nagy feltűnést keltett a filozófusok körében. Descartes filozófiája ebben az esetben a materializmus egyik sajátos változatához ad ösztönzést.

 

A harmadik megoldatlan probléma, amit Descartes az utódaira hagyott az, amit fentebb szubsztancia-problémának neveztünk. Arról van szó, hogy Descartes a fentebb már elemzett kétfajta szubsztancia (res cogitans, res extensa) mellett beszél egy harmadik szubsztanciáról, Istenről is. Ez azért okoz gondot, mert Istent egészen más alapon tekinti szubsztanciának, mint a többi szubsztanciát. A gondolkodó dolog és a kiterjedt dolog szubsztancialitása azzal van kapcsolatban, hogy kell lennie valaminek, ami a tulajdonságokat hordozza, illetve azzal, amit az attribútumokról megtudtunk. Isten azonban azért szubsztancia Descartes-nál, mert létezésében nem szorul semmi másra: magában hordja létezésének okát. (Nem teremtette senki.)

Ebből rögtön látszik, hogy Descartes szubsztanciafogalma kétértelmű. Más indokokra tekintettel mondjuk szubsztanciának a kiterjedt dolgot és Istent, ráadásul ezek az indokok nem is hozhatóak közös nevezőre. A kiterjedt vagy a gondolkodó dolog nem lehet abban az értelemben szubsztancia, ahogy Isten — elvégre minden anyagi dolog és minden ember létezése feltételez valamilyen létesítő okot. Fontos feladat lett tehát a filozófusok számára, hogy számolják fel ezt a kétértelműséget.

Ebből érthető meg Spinoza filozófiájának kiindulópontja. Talán ő ragaszkodott a legkövetkezetesebben ahhoz a terminológiai készlethez, amelyet Descartes kidolgozott. Ám amikor egyértelművé tette a szubsztancia fogalmát, mégis egy egészen más filozófia rendszerhez jutott el.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Az újkori filozófia kibontakozása: empirizmus

Főleg Descartes munkássága nyomán, a 17. század közepére kirajzolódtak az...

Close