A tartalom eléréséhez kérjük, lépj be!
Kezdd itt
Szavas kereso
Szint kereso
Top 10 feltöltő

Top 10 feltöltő


A magánélet sérthetetlenségének etikája

VN:F [1.9.22_1171]
Értékeld
Beküldő: - Szólj hozzá
Szint: - Kedvencekhez
Megnézték:
5324
Nyomtasd
Dátum: 2008-03-15 Küldd tovább
  Letöltés

A nyomtatott és elektronikus sajtó munkásai, de a reklám- és PR szakemberek is, nap mint nap beleütköznek etikai problémákba. Ahhoz, hogy ezeket képesek legyenek tévedhetetlenül felismerni, és hozzáértően kezelni, nem nélkülözhetik a világos irányelveket, és mások gyakorlati tapasztalatait. A Médiaetika ezekkel foglalkozik. Joggal számíthat hát mindazok érdeklődésére, akik művelik és tanulják e felelős hivatást, vagy laikusként is felelősséget éreznek a közügyek iránt.

A magánélet sérthetetlenségének etikájáról:

  • A jóízlés megsértése erősebb érzelmeket képes kiváltani egy közösségben, mint a pontatlanság. Mivel a képek gyakran nagyobb hatással vannak az érzelmekre, mint a szavak, a tévérendezők és a fotoriporterek különösen ki vannak téve a nyilvánosság azon bírálatának, hogy vétenek a jóízlés ellen. Tekintve, hogy az ízlés szigorúan egyéni, az újságírók és a reklámszövegek írói gyakran híján vannak a világos irányelveknek A probléma természetesen a magánélet. A tájékoztatásban dolgozóknak jól kell ismerniük a magánélet sérthetetlenségére vonatkozó törvényeket – és tudatában kell lenniük, hogy ezek alapját bizonyos etikai elvek képezik.

Az emberek különösen érzékenyek olyan történetekre, amelyek a halállal kapcsolatosak. Az olyan képek például, amelyek mutatják hogyan zuhan az emeletről a halálba egy nő, hangos kritikát váltanak ki. De a választási kampánnyal kapcsolatos történetek is sok probléma forrásai.
Vegyük ezt a két esetet:

  • Első eset: Egy újság kiderítette, hogy az egyik jelölt anyjának egy szennyes bírósági pere van a szomszéd államban.
  • Második eset: Egy újság kiderítette, hogy a jelöltet korábban gondatlanságból elkövetett emberölésért elítélték, de néhány évvel ezelőtt felmentették.

Publikálhatók ezek az információk? Mindkettő érinti a magánélet szféráját. Az első eset viszonylag egyszerű. Nehéz elhinni, hogy egy per, amiben az anyja van érintve, akadályozná a jelöltet, hogy ellássa hivatali kötelezettségeit. A hír publikálása pletykának minősülhetne, és az újság úgy döntött, nem közli az információt.

A második eset nehezebb. A szavazók fontos tényként kezelnék, ha a jelölt gondatlanságból elkövetett emberölésért el volt ítélve. De a jelölt egy kisvárosban indult, és a szerkesztő félt, hogy lesznek, akik még emlékeznek az esetre, és elmondják barátainak. És mint oly gyakran megtörténik, az információ újbóli és újbóli továbbadásával eltorzulnak a tények – esetleg egészen odáig, hogy kimarad belőle a felmentés, vagy a gondatlan emberölés vádja gyilkosságra változik. A szerkesztő úgy döntött, hogy az ilyen suttogásokat megelőzendő, leközli az igazságot.

A végleges döntés, amire a két szerkesztő jutott, mindkét esetben helyes volt.

Neves személyiségek szereplése a hírekben szintén problémákat vethet fel. Egy szerkesztő a következő esetről számolt be:

Más újságokhoz hasonlóan, mi is küldtünk riportereket és fotósokat, hogy tudósítsanak Mr. és Mrs. X mézesheteiről, akiknek házassága izgalmas hír volt. A pár mindent megtett, hogy valahogy ellógjon a riporterektől, és természetesen bosszantotta őket, hogy azok állandóan a nyomukban vannak. Úgy véltem, a híres embereknek hozzá kell szokniuk, hogy csak korlátozott magánéletük van, de hogy a mézeshetekre is követjük őket, ezt kissé soknak tartottam.

Van valami határa annak, mennyit van joga tudni a nyilvánosságnak az ilyen dolgokról, különösen ha az érintettek nem kívánják, hogy tudjon róla. A végleges döntés természetesen az idézett szerkesztőt igazolja, akinek kétségei vannak, nem pedig azokat a riportereket és szerkesztőket, akiknek nincsenek.

Kevesebbet tudunk a magánélet történetéről, annyi azonban bizonyos, hogy a magánszféra sajtó előtti történetét a pletykákkal, rágalmakkal, hallgatózókkal szembeni harc jellemezte. A sajtóban közzétett információ, a megfigyelés kifinomultabb és láthatatlan eszközei, az Internetről letöltött oldalakból mások által titokban kialakítható személyiségkép azonban mostanra, úgy tűnik, újraírja a magánszféra védhető határainak képét. A magánszféra nem csak az emberi kapcsolatokat, az intimitást, a képmást, a nevet, az önazonosságot jelölheti, de a kommunikáció és a gondolatformálás szent pillanatait, helyeit is összekapcsolja egymással. Utal arra az igényre is, hogy az ember maga befolyásolhassa az életéről, testéről, egészségéről, gondolatairól szóló információkat, és mindezekhez való külső hozzáférést. Fontos, hogy bizonyos kényes információkat az ember saját érdekében visszatarthasson. Persze vannak, akik azzal érvelnek, hogy az ilyenfajta információ-visszatartás nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy mások véleményét magunkról jó irányba manipuláljuk.

A gondolatérlelés fázisait a kívánatos végeredmény érdekében kell védelemben részesíteni. A barátság, házastársi kapcsolat, a szülő-gyermek viszony, de még a várandósság időszaka is olyan titkokat hordoz, amelyek védelemre érdemesek. Különös, hogy bár a magánszféra régen túlnőtt már a magánterület kizárólagosan fizikaiként értelmezhető határain, a jog sok helyütt máig is archaikus és férfias jegyeket hordoz magán. Így feltűnő, hogy a leragasztott “levél”, a (már kivívott) “jóhírnév”, “magánlak” érdemel védelmet, az adatvédelem (szerencsére) virágzik, miközben a női testi-lelki integritás megőrzése eddig alig kapott valami figyelmet, például a szexuális zaklatásokkal, erőszakkal, bántalmazással szembeni fellépés területén vagy a terhességmegszakítással kapcsolatos “konzultációs” eljárások során.

A magánszféra határai szinte állandó változásban vannak. Aki egy kicsit is belekóstolt az amerikai jogirodalomba, tudhatja, hogy a magánszféra tulajdontól leváló jogi értelmezésének kibontakozását a telefonbeszélgetések intimitása körül kialakult jogesetek lendítették fel. A mobiltelefonok korában úgy tűnik: sokan a dinamikus életritmus érdekében készek feláldozni ezt az intimitást, s titkaikat egymásra licitálva kiáltják a világba. Igaz, annak idején sem az emberi jogi aktivisták szélesítették a védett és elismert magánszféra határait, hanem a kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetői. Például az alkoholcsempész Olmstead, a illegális fogadásokat bonyolító Katz és még sokan mások, akik a rendőrség titkos lehallgatási módszereit sérelmezték. Kétes tevékenységüktől függetlenül mégis fontos szerepet játszottak abban, hogy a magánszféra jogi védettsége kialakulhasson. Kezdetben a magántulajdonhoz, és ezáltal valamilyen fizikai térhez kötődő magánszféra azonban lényeges átalakulásokon ment át. Persze ahhoz, hogy a hagyományos tulajdon védelméhez tapadó személyiségvédelem önálló arculatot nyerjen szükség volt arra is, hogy két neves jogász magánéleti szabadságát is megtépázza a sajtó. Charles Warren és Louis Brandeis 1890-ben talán nem álltak volna elő olyan nyomós érvekkel az absztrakt magánéleti szabadság mellett, ha családtagjaikat nem feketíti be a sajtó. Több mint hetven évbe tellett, hogy a Katz-ügyben Stewart bíró végül elismerje: a nyilvános telefonfülkéből folytatott beszélgetés is lehet “alkotmányosan védett magánszféra”. A házastársi kapcsolat intimitásának jogi elismerése a fogamzásgátlással kapcsolatos Griswold-esetben történt, bár máig kifogásolható módon. Azóta a védett magánszféra túlterjeszkedett az otthon kapuin; a testi intimitás és az integritás igénye közkórházban is méltányolandó joggá lett, a gondolatok, személyes információk pedig még a világhálón is a magánszféra védelmét kell hogy élvezzék.

A magánélet védelme, széles körű elismertsége ellenére azonban még mindig nehezen kap megfelelő rangot az emberi jogok, vagy akár az alapjogok katalógusában. Az idegenkedést csak fokozza, hogy a fizikai tér lehatárolása ma már végképp nem jelenti a magánszféra személyes kontrollálhatóságát. A magántitkok “feltöréséhez” nem kell magánlaksértést elkövetni, hiszen anélkül is játszva megtudható ki merre járt, mit vásárolt, hol szállt meg. Magánéletünkről akarva-akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra. A magánszféra határai is kétségessé váltak, hiszen nem könnyű átlátni, hogy védett személyiségképünkből mikor, mit árultunk el.

Egy érdekes példa a magánélet kiteregetésére morális kényszerből:

2002. július 12-én a Magyar Hírlapban olvashattunk egy cikket (Újabb ügynök apa) Eörsi Mátyásról, aki nyilvánosságra hozta apja ügynöki múltját.

Ez a nyilvánosságra hozatal főleg abban különbözik az eddigiektől, hogy Eörsi saját honlapján tette ezt közzé, reflexiót közöl apjáról. Ő tehát megmarad a magánélet szférájában. Ebből a szempontból Esterházy Javított kiadásához hasonlít. Azzal, hogy Eörsi Mátyás nyilvánosan tette közzé apja múltját, példát mutatott abban, hogyan kell személyes múltat feldolgozni. Másrészt nagyon határozottan cezúrát húz azzal, hogy kimondja, ügynök és ügynök között van különbség. Azt is állítja, hogy a felmenői tettéért senki sem felelős, s ebből a szempontból kritizálja Pokornit. Eörsi esetében semmi sem indokolja a lemondást.

Idézet egy ineternetes interjúból Koncz Zsuzsával:

Hogyan tudtad elérni a sajtónál, hogy harminc éven át rendkívül diszkréten kezelték a magánéleted?

Mert a magánélet kezelése a média részéről az alanyon is múlik. Erre mindenhol a világon van lehetőség, tehát ha én nem akarom hogy írjanak a magánéletemről, akkor néha ugyan előfordul, de ez inkább csak kivétel, amelyik a szabályt erősiti. Ez azt is jelenti, hogy akinek a magánéletével foglalkoznak, annak ez nincs ellenére.

Az újságírók munkáját is törvény szabályozza, a sajtótörvény. Ide kapcsolódó törvényrészlet:

A nyilvános közlés tilalma

17. § (1) Nem szabad nyilvánosan közölni azt a sajtóterméket,

  • amelynek elkobzását a bíróság vagy a szabálysértési hatóság elrendelte,
  • amelyet a büntető ügyben eljáró vagy a szabálysértési hatóság lefoglalt addig, amíg a lefoglalást meg nem szüntetik,
  • amelynek nyilvános közlését az ügyész felfüggesztette vagy a bíróság megtiltotta [15. § (3) bekezdés],
  • amelyről a szerkesztésre és a kiadásra vonatkozó legfontosabb adatok (16. §) hiányoznak.

A különbözo szintu jogszabályok az államba szervezodött társadalmak minden tagjára kötelezoek. A jogalkotás nemzeti vagy helyi (önkormányzati) szinten történhet, de az egységesülo Európa az Unió szintjén, a tagországok felett is alkot szabályokat. (Ezért jelenti az EU-csatlakozás az állami szuverenitás egy részének feladását.) A jogszabályok betartását az állam saját hatalmi szervei révén kényszeríti ki; ha erre történelmének egyes pillanataiban gyengesége miatt nem képes, akkor következik az anarchia, s ilyenkor az élet biztonsága is megszunik.

Az állam természetesen nem képes mindig minden jogszabály maradéktalan betartatására. A modern világban a legközelebb ehhez a diktatúrák jutnak, amelyek félelmet ébresztenek az emberekben, s így érik el a jogköveto magatartást. A demokráciák ezt az eszközt kisebb mértékben használják, s inkább az állampolgárok öntudatára, önbecsülésére próbálnak építeni, s megmutatni a szabályok betartásának elonyeit.

A másik társadalomszervezo-ero az erkölcs. Ennek tartalma korról korra változik. Az élet alapkérdéseiben rendet vágó filozofikus (és olykor merev) elvektol egészen a napi cselekedeteinkig terjed, s csak a legfontosabb kérdésekre ad egyszeru, egyértelmu válaszokat. Az erkölcsös magatartás a hétköznapokban a másik emberre való odafigyelésben, az embertársainkkal szembeni empátiában (azaz beleélésben) valósul meg.

Az emberi kapcsolatok formális elemeit az illemtan szabályozza. Ennek a betartását legfeljebb közvetett eszközökkel kényszeríti ki a társadalom, s a közösség életének kezelheto részei az „illetlen” viselkedések is. Sokszor éppen az illemszabályok akadályozzák a fejlodést. Egy-egy közösség (lehet az egy szűk baráti kör vagy egy egész nemzet) helyi szokásokat is kialakít.

A gondolkodó, közösségükért felelosséget érzo emberek cselekedeteit a józan belátás is irányítja. Hankiss Elemér 1978-ban megjelent könyvében, a Társadalmi csapdákban megdöbbento egyszeruséggel bizonyítja be, hogy ha az egyes emberek a többiekkel való együttmuködés helyett a rövid távon remélt haszon reményében önzo módon, mások kárára cselekszenek, az hosszú távon a saját érdekeiket is veszélyezteti. Viselkedésünkkel valamennyien példát mutatunk mások számára, s ez a példa közvetve ránk is visszahat.

Az együttélés fontos eszközei a szabványok, amelyek lehetové teszik, hogy a bennünket körülvevo technikai környezet muködoképes legyen. Például bármely gyártó tévékészülékével bármely adót nézhessük, s a tévét bármelyik konnektorba bedughassuk.

A sajtót nem véletlenül szokás negyedik hatalmi ágként emlegetni, elvégre az információs társadalom nem mást jelent, minthogy a tudás, az információ birtoklása vastag pénzt ér, s eme tudás legfőbb szállítója épp a sajtó.

A hagyományos sajtó azonban válogatni kénytelen, véges számú oldalain vagy műsorperceiben mit tesz közzé, s mit nem. A válogatás elsődleges szempontja pedig az, melyik téma tartja el magát: az újságoldal drága jószág, csak az él meg rajta, amire tömegek kíváncsiak. A példányszám ördögi kört húz az írott sajtó köré: kétszer annyi olvasó nagyobb reklámpénzt ígér, de dupla papírmennyiséget is követel, s habár az elektronikus médiának nem okoz extra költséget, ha több hallgatója-nézője van, a reklámozó ott sem jön húsz lelkes érdeklődő miatt. Ennyiből is látszik, mennyire korlátozott a publikálható információk köre, pedig még szóba sem került egy jóval kényesebb szempont, a tulajdonosi vagy reklámozói érdekeket sértő információk kérdése. Úgy tűnik tehát, információs társadalmunkban a hozzáférhető tudás mennyiségét és körét egy viszonylag szűk gazdasági érdek határozza meg: ez nem látszik nagyon demokratikus megoldásnak.

A két kisebb újságíró-szövetség nem folytatott még jelentős etikai eljárást. A legnagyobb szakmai szervezet, a MÚOSZ évi négy-ötszáz ügyet tárgyal. Az etikai vétségekre kiszabott legenyhébb büntetés a figyelmeztetés, a legsúlyosabb a tagsági jogok felfüggesztése egy évre, ez utóbbira azonban kevés példa akad. Aki az ítéletet túl szigorúnak tartja, előbb a fellebbviteli tanácshoz, majd az ötévente megtartott közgyűléshez fordulhat felülvizsgálatért.

A konkrét ügyek tárgyalásán a huszonnégy tagú etikai bizottság “becsületbíróságként” működő háromtagú eljáró tanácsa, a panaszos és a bepanaszolt vesz részt. A felek sokszor alkut kötnek: például az etikai panasz elejtésének fejében a vétő fél interjút készít a sértettel. Volt példa arra is, hogy a békítőbíróság előtt a vitázók “fenntartásaik fenntartásával” fogtak kezet. Van, aki “a tévedhetetlen szerkesztő” imázsát fontosabbnak tartja a hitelességnél: a lottónyertesek felismerhető bemutatása után például a szerkesztő az etikai bizottság előtt ugyan elnézést kért, ám a nézőknek bejelentette, hogy szemfüles kollégáit jutalomban részesíti.

Nem ritka a sajtóetikai kérdések bírói útra terelése. A valótlan tényállítások korrigálására a sajtó-helyreigazítási per nyújt lehetőséget. Akinek a valós állítás közlésén túl más, például kárigénye van, az polgári keresetet, büntetőeljárást kezdeményezhet becsületsértés és rágalmazás címen. A felek a tárgyalás előtt szívesen lobogtatják szakértői véleményként az etikai bizottság állásfoglalását, ezért ha a sértett bírósági keresetet nyújtott be, etikai panaszának vizsgálását a szakma az ítélet utánra halasztja.

A bíróságnak kell állást foglalnia, hogy véleményről vagy tényállításról folyik-e a vita. Gyakori, hogy a felperes úgy véli, a sérelmes kifejezést tényként állították róla, az alperes sajtószerv azonban a véleménynyilvánítás szabadságának jogával védekezik. Alkotmánybírósági határozat szerint pedig – a személyiségi jogok tiszteletben tartása mellett – a vélemény meghökkentő, sőt drasztikus is lehet, hiszen a véleményszabadság a demokrácia egyik alapköve, ezért csak kivételes esetben korlátozható.

Valakit “kehes falusi kosnak” vagy “besszarábiai vodkás pálinkafelhőnek” nevezni – amint az konkrét esetekben megtörtént – bizonyosan jogsértő. A bíróság azonban nem vizsgálja a véleménynek sem az érték-, sem a valóságtartalmát. “Érvek csatájában ugyanis a független bírói testület nem foglalhat állást” – fogalmaz Pataki Árpád, a sajtóperek gyakorlott bírája. Ha a polgári bíróság megállapítja, hogy a sajtóban megfogalmazott kitétel alkalmas volt a sértett jó hírének, emberi méltóságának csorbítására, nem vagyoni kártérítést is jóváhagyhat, ha azt az alperes kérte. Jelenleg az “erkölcsi” kártérítésként megítélt összegek plafonja másfél-két millió forint. Ennyit viszont egyetlen este gázsira kifizetnek azokban a műsorokban, ahol percenként sértenek meg személyiségi jogokat. Egyszerű üzleti számítás dönti el, hogy megéri-e személyiségi jogokat sérteni, kitelik-e a kártérítés a nézettségből fakadó bevételekből.


Egy kis kritika az egyik ilyen újságról, mely a sztárok, ill. híres emberek magánéletéről csámcsog:

Az újság címlapján – alcímként – szerepel egy bájos önmeghatározás: „az ötcsillagos sztármagazin”. Ott is van az öt csillag egy pecsétféle formában, mintha bármilyen hivatal tüntette volna ki. Persze nem kétséges, hogy magukat díszítik fel, mint kisfiú a mackófelsőt anyu fülbevalóival, ha ezredest játszik. A Story pedig újságot játszik; úgy tesz, mintha a cikkeinek lenne értelmezhető tartalma.

Pedig nincsen. Az úgynevezett sztárok (legyenek bár külföldiek vagy magyarok) azért ismertek, amit sztárként csinálnak, például kiemelkedően dilettáns műsorvezetőként, mint Ábel Anita, vagy egyszerű hírolvasóként, mint Erős Antónia. Nem a fürdőszobájuk vagy az alsóneműjük miatt. A Storynak még hírrovata is van: innen tudom, hogy Bajor Imre több tucat használt zakót kapott ajándékba. És itt már tetten érhető az a paradox folyamat, amely működteti az ilyen újságírást.

Eredetileg a hír úgy (is) képződik, hogy valaki – bárki – csinál valami érdekeset: Matuska Szilveszter felrobbantja a viaduktot, Kun Béla tanácsköztársaságot alapít. A Story-féle szerkesztésben azonban a folyamat megfordul: nem az a téma, hogy valaki tesz valami érdekeset, hanem hogy a Valaki = a Sztár csinál bármi érdektelent. Ha még azt se, akkor a sztoris újságíró beférgelődhet a sztárzoknik közé, debilis gügyögéssel faggathatja lakkozott vigyorú alanyát a derelye erejéről és a gyermekszeretetről meg a magánélet szövődményeiről. Kedélyes csevegés, könnyű, de nem finom. Érezhetik is a munkatársak, hogy a Storyban megjelent írásaik, sekélyinterjúik és tudósításaik nemigen válnának be referenciaként: az aktuális számban például egyetlen cikk mellett olvasható csak a szerző neve. Ezenkívül sem a hazai, sem a külföldi témáknál sincs sem forrás, sem szerző megjelölve.

Van tehát egy ilyen, legalábbis kétes értékű és presztízsű újság. Felmerülhet a kérdés: miért engedi Koltay Róbert, Vágó István és más hasonló, a Story mézesmázos-émelygős világától viszonylag távolabb elhelyezkedő személyiségek, hogy ez a lap velük adja el magát? A válasz egyszerű. Azért, mert éppen ők adják el magukat a Story interjúival, kacéran fellebbentve a sztárság fátylát, megmutatva, hogy ők is emberek. A Story népszerűséget kínál. Nem elefántcsonttorony-imázst, hanem egyszerű plebejus-ismertséget; nem a kisszámú, igényes közönség, hanem a Dáridótól Dáridóig éldegélő tömeg előtt. Rezignált beletörődést vált ki csupán ez az árukapcsolt termelés: a média termékként futtatja a maga kisebb-nagyobb figuráit. Csak az okozhat némi szomorúságot, amikor a címlapon Dávid Ibolya, Magyarország igazságügy-minisztere mutatkozik be, mint háziasszony. Férjétől faszobrot kap minden évben. Kitűnő pizzát készít. Konditerembe jár. A munkája nem téma, ez a Story magazin.

Még mindig az a kérdés, hogy jár-e magánélet a közszereplonek?

Lady Dianat a szenzációhajhász média a Föld legismertebb emberévé tette, majd a halálba kergette – ot már nem kérdezhetjük meg, hogy megérte-e, itt viszont gondolkodjunk egyet: lehet-e titkos magánélete, lehetnek-e homályban tartott szokásai, ne adj isten perverziói azoknak az embereknek, akiknek cselekedetei így vagy úgy, de milliók életét befolyásolják? Vagy hagyjuk meg a privátszférát szentnek, mint a többi “normális” ember esetén? Illo-e az ismert embereket egészen biológiai önfenntartási módszereik szintjéig kiteregetni, vagy mindezt valóban a közösség jogos kíváncsisága gerjeszti? Vagy pedig mindenki, aki reflektorfényre vágyik, kalkulálja be a dolgot elore?

A walesi hercegnő a fotósok elol való menekülés közben autóbalesetet szenvedett és meghalt (pontosabban: Diana hercegnő és barátja 1997. augusztus 31-re virradó éjszaka szenvedett halálos balesetet a párizsi Alma-híd aluljárójában, röviddel azután, hogy a Ritz szálloda körül ólálkodó fotósok elől szökve Mercedesükkel megpróbáltak egérutat nyerni az exkluzív sajtótémától felajzott követők elől. A versenyfutásban autójuk nagy sebességgel nekivágódott az aluljáró egyik tartóoszlopának. A hercegnő egyiptomi kedvese és a sofőr, Henri Paul a helyszínen, a brit trónörökös volt hitvese a kórházban halt meg, testőre, Trevor Rees-Jones súlyosan megsérült, de életben maradt. A hölgy ismertté válása óta folyamatosan vezette a világ bulvárlapjainak képzeletbeli összesített fotó- és sztori-toplistáját, fotózták mindenhol, mindenhonnan, (a hülyeség csúcsa egy kép, amely hátulról ábrázolja ot, világlap címoldalán), többet tudunk életérol, mint saját keresztanyánkéról, elvesztését hatmilliárd ember gyászolja.

Magánélet megsértése miatt bíróság elé kellett állnia annak a három paparazzónak, akik az autóbalesetet szenvedett, járműbe szorult és haldokló Diana hercegnőről és Dodi Al Fayedről haláluk előtt Párizsban fényképeket készítettek 1997-ben. Franciaországban a pernek csak akkor alkották meg a jogi feltételeit, ugyanis egy új törvény szerint az autók belsejét ezentúl személyes térnek tekintik, még akkor is, ha a jármű közúton tartózkodik. A brit hercegnő autóját robogós lesifotósok üldözték Párizsban a tragikus éjszakán.

Az egyiptomi iparmágnás Mohamed Al Fayed korábban fia és szerelme megöléssel vádolta a fotósokat, azonban a francia bíróság szerint nem fotóriporterek okozták a balesetet. Még egy per indult később, ahol a Dodi Al Fayedről készített fotókról volt szó, ugyanis sem Diana rokonai, sem a brit királyi család nem perelte ezért a fotósokat. Az Alma alagútbeli baleset után készült képek, amelyek eddig nem láttak napvilágot, jelenleg a bíróság tulajdonában vannak. Diana és Dodi mellett a balesetben életet vesztette Henri Paul sofőr is.

A két évig tartó, mindenre kiterjedő vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy az ütközést az ittasan vezető Henri Paul okozta, aki a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel hajtott át a szűk alagúton. A párizsi rendőrség bűnügyi osztálya 30 nyomozót alkalmazott, 153 tanút hallgattak meg, az első történetekben szereplő rejtélyes Fiat Unót keresve 3000 Fiat-tulajdonost hallgattak ki.

Mohammed al-Fayed kezdettől azt állította, hogy fia és Diana hercegnő összeesküvésnek esett áldozatul, meggyőződése szerint a brit királyi családnak állt volna érdekében megölni a szerelmeseket, mert nem kívántak egy muzulmánnal rokonságba kerülni. A semmítőszéki döntés pontot tett a történetre.

Diana halála megrázta a briteket, utolsó lakhelye, a Kensington palota előtti teret több millió virággal borították el. A walesi hercegnőt a Westminster apátságban búcsúztatták, és a családi birtokon, Althorpban helyezték örök nyugalomra 1997. szeptember 6-án.

A sok talány között csak egy biztos: hogy a Diana-kultusz máig biztos megélhetést jelent az emlékével élni – netán visszaélni – próbáló vállalkozóknak.


 

Facebook hozzászólok

Facebook hozzászólók

Hozzászólok

Ha szeretnél hozzászólni, lépj be!

Ezt olvastad már?
Fémek tulajdonságai #2

Jellemezzük a fémek kristályszerkezetét!   a,  Milyen a kötés a...

Close