Az elégia szomorú, bánatos, lemondó hangvételű költemény, de nincsenek végletes érzelmek. A bágyadás, a reménytelenség eluralkodása kedélyén összefügghet a Niklára való átköltözéssel. Kb.:8-10 verset sorolhatunk ehhez a műfajhoz, például: A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz, Búcsúzás Kemenes-Aljától/. Valamennyinek az alaptémája a múlandóság, az idő gyors múlása, az elkerülhetetlen végzet. Nem a halálfélelem rettegése szólal meg, hanem a lélek kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúlása, az egyhangú monotóniája, ez egyre elviselhetetlenné váló elmagányosodás. Életéből eltűnik a magasra röpítő szenvedélyek, köztük a szerelem is.

Egyik legszebb elégiája: a Levéltöredék barátnémhoz. A közelítő tél párja a szépségben és a helyzetmegkötő varázsos hangulatában. Létösszegző vers: a költők haláluk előtt írnak ilyet, melyben összegzik, mit értek el életükben. Berzsenyi nem érezte közeledni a halálát, mégis olyan hangulatban volt. A címbeli „töredék” arra utal, hogy a vers valójában episztolaként indult. Elhárított kérdéssel indít: „Ne kérdezd barátném!” Ezzel teremti meg a vershelyzetet. A barátnő fiktív személy, nem volt kivel leveleznie. Az első versszakban elutasítja a kérdést, viszont itt következik a paradoxon, mert a második versszaktól az ötödikig arról ír, hogy mi van vele. Önmagát állítja középpontba. Kiindulópontja, hogy magányos: „Tudod, magam vagyok”. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe. Ősz van. A „cselédi”, vagyis a családja már nyugovóra tértek, a cselédek mulatoznak, csak távoli hangokat hall „És csak alig hallom a vígság lármáit”, de egyébként csend van. Ő pedig egyedül, mint mindig, az öreg diófája alatt tüzet gerjeszt. Betakarózik, lekönyököl és elmélkedik „Leplembe burkolva könyökömre dűlök” , „A képzelet égi álmába merülök”. Az álmodozás számára értékesebb, mint a szüret „szebb lelki világ szent óráit élem”.
A negyedik versszakban egy epikus sorral indít: „Az őszibogárnak búsongó hangjai”. Hangja pici, finom, alig hallható, visszaemlékszik az élet örömeire. Ötödik versszak első mondata összegző sor: „Életem képe ez.” Átértelmezi az egész költészetet, a saját életét foglalja össze. Így lesz a magányos szüreti este élete estéje, az öregedés jelképe. „Már elestvéledtem”: megöregedett, eltűnt a vidámság, a jókedv az életéből. Két dolog fontos: a szerelem „A szelíd szerelem hamvadó szikrája”, és a szomorú nótája, vagyis a művészet „S bús melancholiám szomorú nótája.” Minden eltűnik, az ember magányos és szomorú lesz! Ebben a versben nincsenek antik utalások, sem költői túlzások. Az összes versszak négy soros, kivéve az utolsót, ami öt, ezzel is azt akarja kifejezni, hogy annyira magányos, hogy szomorúságát nem tudja négy sorban kifejezni.

A közelítő tél: Elégiái közül az utókor az egyik legsikerültebbnek a Közelítő tél című versét ítélte. Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ősz-t Kazinczy változtatta meg, így maga a cím is riadalmat sugall, pl.: „Tarlott bokrai közt a sárga levél zörög”. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. Felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt és, ami itt maradt. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti? A strófák meg-megrezdülő „r” hangjai, a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére” emlékeztetnek. A költői negatív festés az ősznek tavaszi és nyári szépségének hiányával való jellemzése kettős hatást ér el. Nem csak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is.

Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes „ligetté”, „rózsás labyrinth”-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia” szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált külső természetet, ezt összegzi a záró sor: „S most minden szomorú s kiholt”. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak egy tovasikló tünemény. A mindennapos metaforából „az idő elrepül” egy sajátos gondolatváltással lesz „szárnyas idő” és e „tűnő szárny” körül „lebeg minden”. Az általános pusztítás élményét kapcsolja össze a földivel, „a kis nefelejcs” enyészetével. Az 5-6. versszakokban a költő magára vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy kihasználatlanul, észrevétlenül örökre elmúlt a fiatalsága.

A közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort már nem hozhatja vissza, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége a halál miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többet nem lehet részese. A „béhunyt szem” az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmei- érzelmi halált. Lolli nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei /koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet/ újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire. A lelki tájról is szól a leírás.

Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében személyes érzelmek jelennek meg, ugyanis elköltözésének pillanatát írja le Berzsenyi. Tájleírással indít. Az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye, és a Bakony fái is. Igen fájdalmas a búcsú a költőnek, ugyanis saját szülőföldjét hagyja el. Még utoljára visszanéz, és visszaemlékezik a gyermekkorára, amit e „gyönyörű vidékek” -en töltött. Egészen csecsemőkorától itt élt és nevelkedett, és már szívéhez nőtt. A költő a gyerekkorát a szülőfölddel azonosítja. Így a tájleírásba egy életrajzi elemeket vegyít. Megfogalmazza, hogy bár Ö most elmegy, de örökre ide tartozik, és mindig visszavágyódik. Lelkileg megöregedettnek érzi magát, ahogy hagyja el a vidéket. Visszagondol a szép emlékekre, a szerelmekre, mely örökre emlék marad, de ez sem tudja felvidítani.

A jövőjét bizonytalannak, és kétségekkel telinek látja. Magát Magellánhoz hasonlítja, mindketten messze kerültek szülőföldjüktől, és ebből adódik a reménytelenség, a bizonytalanság. Kevés antik utalás található a versben, inkább saját emlékeit és élményeit használja fel az olvasónak lekötésére. A vers végén egy tanulságot fogalmaz meg, mely minden emberre igaz: Mindig csak akkor vesszük észre, hogy valami jó és szép, mikor már meg kell válnunk tőle. Ezzel elérkezik a biztos jövőhöz, mely nem kecsegtető, de mivel ez a sorsa, Ő beletörődik. Egyes szám első személyről vált többes szám első személyre, ezzel fejti ki az általános megállapítását. A bizonytalanság fokozására szolgál, hogy a költő az egyes időket gyakran váltja. Jelen időben kezdi a művet, majd múltra és ismét jelenre vált, még eljutunk a jövőbe, mely a „tanulságot” fejezi ki.
Szerkezete megfelel a klasszicizmus szűk szabályainak. Verselése magyaros verselés, mely a szülőföld motívumával is összefügg (aabccb). 6 versszakból áll melyek ütemhangsúlyos verselésűek. Két négyütemű felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ. A rövidebb verssor a művet változatosabbá és nyugtalanabbá teszi, melyből adódik a vers elégikus műfaja is.

Kis János evangélikus lelkész, a kor egyik jeles költője kapta rajta Berzsenyit, miközben verseket írt. Tehetségesnek találja. Három versét el is küldi Kazinczynak /A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A reggel/. Kazinczy lelkesedik a költeményekért, de a következő öt évben nem kap nyilvánosságot. Berzsenyi ezek után Kis Jánoshoz küldi verseit, aki egyből továbbítja Kazinczynak, aki lelkes hangú levelet ír Berzsenyinek. Megindul egy hosszabb levelezés Berzsenyi és Kazinczy között. Berzsenyi életébe beköszönt egy zűrös időszak, mely rossz hatással volt költészetére, évekig nem írt verseket. Földesúri mivolta és költői énje ellentmondásba kerül egymással. Ehhez hozzájárult ingatag egészségi állapota. Kölcsey bírálatát személyes támadásnak fogta fel és Kazinczyra gyanakodott a háttérben. Emiatt levelezésük három évre teljesen megszakadt. Berzsenyiben elhallgatott a költő, legfőbb vágya volt, hogy megtorolhassa a rajta esett sérelmeket. Legelső felháborodottságában megírta antirecenzióját, minden tudományos felkészültség nélkül és művét el is küldte a Tudományos Gyűjteménynek, ami azonban sosem jelent meg.

Versírás helyett az esztétikai-irodalmi tanulmányokkal foglalkozott, igyekezett bepótolni műveltségbeli hiányait. A méltó válasz megírására nyolc évet fordított, ami meg is jelent a Tudományos Gyűjteményben, címe: Észrevételek Kölcsey recensiójában. Életét ezután a tudományoknak szentelte, sorra jelentek meg tanulmányai. Nagy megtiszteltetés érte, a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályán első vidéki rendes taggá választották. Utolsó éveiben sokat betegeskedett. Sokszor részt vett a Tudós Társaság ülésein. Fel akart költözni a fővárosba, de ez nem valósult meg, 1836-ban Niklán elhunyt. Kölcsey híres engesztelő emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.

Fogalma: A Biblia azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidó és a keresztény hagyomány isteni eredetűnek ismer el, és a hit és erkölcs alapnormáinak tart. A Biblia a világ teremtésével kezdődik az emberi és történelmi idők kezdetén, és a végítélettel zárul az idők végezetén. A kettő közt áttekinti az emberiség őstörténetét, a zsidó (kiválasztott) nép történetét, a kereszténység kialakulását.

Részei: a Biblia két részből áll: Ószövetség (2/3) és Újszövetség (1/3).

Az Ószövetség a zsidók szent könyve (régiesen Ótestamentum). Az Újszövetséget a zsidók nem ismerik el szentnek, csak keresztény gyűjtemény, a kereszténység szent könyve (Újtestamentum).

Nyelve: Az Ószövetség héber, kisebb részben arámi nyelven, az Újszövetség görög nyelven íródott.

Jelentése: A Biblia szó jelentése: a görög biblosz (könyv, tekercs) szó többes számú, kicsinyítő képzős alakja. Mára a szó jelentése: „Könyvek könyve”, Könyvek, Írás, Szentírás, Tekercs, Iratok.

Keletkezése: Az Ószövetség Kr.e. 12. századtól Kr.e. 2.századig íródott, az Újszövetség pedig a Kr.u. 1.században keletkezett.

Tartalma:

Fordítások:

• Septuaginta: a héber szöveg első és legjelentősebb görög fordítása, II. Ptolemaiosz idején. 72 bölcs fordította le 72 nap alatt à „hetvenek fordítása”
• Vulgata: Szent Jeromos által készített latin nyelvű fordítás
• Rotterdami Erasmus: újrafrdította a Vulgata Újszövetségi részét.
• Martin Luther: a reformáció elindítója, aki német nyelvre fordította le a Bibliát.
• A zsinagógákban ma is a Targumból, a Biblia arámi fordításából olvasnak.
• Huszita Biblia: első magyar nyelvű fordítás, Tamás és Bálint pap munkája, kb 1420-30 között készült.
• Sylvester János: a teljes Újszövetséget fordítja le magyarra, 1541.
• Károli Gáspár 1590-ben Vizsolyban nyomtatta ki első teljes magyar nyelvű protestáns Bibliáját.
• Káldi György készítette el az első magyar nyelvű katolikus Bibliát, 1626.
• Ballagi Mór: az első magyar nyelvű zsidó kiadás elkészítője, 1840.

Apokríf művek ═ (görög apokrüphosz=elrejtett szóból származik) Azokat az ókorban a zsidó vagy a keresztény vallás szolgálatában keletkezett iratok, amelyek nem kerültek be a Biblia kanonizált szövegei közé. (kánon=mérték szerint való dolog) A kanonikus gyűjtemény kifejezés arra utal, hogy a Biblia teljességében tartalmazza az Istentől ihletett iratokat.

A Biblia műfaji sokszínűsége:

Epika

Evangélium: A szó jelentése jó hír, örömhír. Az Újszövetségben Máté, Márk, Lukács, János ( evangélisták) írták le Jézus szavait és tetteit. Közülük Máté, Márk, Lukács a szinoptikusok.(Az ő evangéliumaikban Jézus emberi mivolta a hangsúlyosabb, ill. nyelvezetük, stílusuk egyszerűbb; a műveletlen, tanulatlan hallgatóság számára készült)

Példázat : olyan rövid, tanító célzatú elbeszélés, mely egy szöveg vagy egy beszéd kereteibe foglalva követendő vagy elvetendő erkölcsi tanulságként áll valamely vallási, erkölcsi tétel bizonyításának szolgálatában. (erkölcsi célzatú, tanítói jellengű) Feladata, hogy válaszra vagy választásra szólítson fel. Az evangéliumokban találhatjuk Jézus példázatait. (pl. Elveszett juh, Elveszett brahma, Tékozló fiú)

Elbeszélés: az Ószövetség és az Újszövetség történetei nagyrészt történelmi elbeszélések (pl. József története)

Líra

Zsoltár: A Zsoltárok könyve 150 zsoltárt tartalmazó imagyűjtemény. A zsoltár olyan lírai műfaj, melynek megszólítottja Isten (Istenhez és Istenről szól), az olvasót is Isten útjára buzdítja, megragadja az érzelmeket, segít szavakat találni saját imáinkhoz, használja a figura etymologicát. Örök emberi problémák, érzések, magatartásmódok fogalmazódnak meg bennük, témájuk az üldöztetés, a szenvedés, a halál vagy ép  az öröm, a hála, a dicséret. Az imádkozó élethelyzete szerint vannak köztök panaszzsoltárok, hálaadó zsoltárok, bölcsességi zsoltárok, himnuszok. Szerzőinek Dávid királyt, Mózest és Salamont tartják.

Szerelmi dal: az Énekek Éneke a szerelmi és lakodalmi költészet gyűjteménye.

Jeremiád: =sirató ének. Jeremiás könyvében.

Egyéb

Levelek: Pál levelei. Ezek címzettje a gyülekezet vagy annak vezetője, témájuk egy adott, fennálló probléma.

Törvények, Parancsolatok: a helyes életvitelt írják le, magatartási és erkölcsi törvényeket fogalmaznak meg. (pl. Hegyi beszéd, 10 Parancsolat)

Közmondások, erkölcsi és filozófiai költemények (Példabeszédek könyve, Jób könyve)

Prófétai és apokaliptikus irodalom: a „prófécia” görög szó, jelentése az isteni üzenet hirdetése. A próféta maga a hirdető, az isteni üzenet a próféta különböző módon adja tovább. (próféták pl. Ezékiel, Dániel, Habakuk…). Jelenések könyve=János apostol Apokalipszise: az isteni kinyilatkoztatást látomás formájában  kapja a kiválasztott; a látomásokban minden jelképpé válik.

Kései költészetének hangulatát indokolja a halál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van.

Ősz és tavasz között (1936)

Ez a verse is “a halál rettenetében fogant. A halál rettenetének kiáltását artikulálta emberi szóvá (…). El nem rejtette, (…), de fölébe került, úrrá lett rajta. /Németh G. Béla: 11 vers/
A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés.
A vers egyik szervező elve, poétikai eszköze az ősi hasonlat, s ezek a hasonlatok sem újszerűek. – A költemény strófái hat magyaros ritmusú, három ütemű (4 – 4 – 2), páros rímű tízes sorból állnak, s a hangsúlyos versritmusban trochaikus, ereszkedő lejtés is bujkál. Hagyományos eszköz e refrén alkalmazása is. A halálra készülő ember önmegadását erősítik a verssorok és a mondatok határainak egyeztetése (csak két sorátlépés akad).
A költemény szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg; azt emeli ki a páros strófák refrénje is.

A szüret utáni késő ősz természeti képeivel indul a vers. Itt-ott még alliterációk is találhatók. Csak a strófazáró hasonlat – “mint mezítelen teste egy halottnak” -, melynek utolsó szavát a “rohadt” rímhívó is nyomatékosítja, viszi bele a versszakba a halál rémületét, s teszi jelképessé a megelőző képeket. Ettől kezdve minden kép a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. A rövidülő esték az öregség képeit hívják elő.
A földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, de belejátszik mindebbe a halottas ágy képzete is. A “Paplan alá! Hajjcsi!” anyai parancsa a rím által a halál kiáltásává torzul. Ebben a hangulati kettősségben fordul elő a két enjambement.

A harmadik egység az újév és az óév fordulójával az idő megállíthatatlanságát fejezi ki. A jövő reménye fel sem merül, csak egy Arany János-i panasz tör fel: “Mennyi munka maradt végezetlen! – S a gyönyörök fája megszedetlen…” Itt a búcsúzás szomorúsága, a türelmetlen idegesség uralkodik el.
Az eddig többes számú általános alanyt a tavasz képeivel az egyes számú első személy váltja fel: a vers hangneme elégikussá, személyessé válik. Ezt a fordulatot jelzi a két önrímmel kiemelt sor is:

“Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!”

Az évszakváltás ettől kezdve nem állítható párhuzamba az emberi léttel: a tavasz nem az újjászületés, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulásának képe lesz. A hasonlatok helyett itt már a metaforikus sejtelmesség kerül túlsúlyba. Az eddigi általános elmúlás-gondolatot most a személyes halál döbbenete erősíti fel. A nyolcadik versszakban háromszor tér vissza erős hangsúllyal kiemelve az én személyes névmás, s az eddigi nyugodt ütemezésű dallam (4 – 4 – 2) most izgatottá válik: pirrikhiuszokkal tarkított trocheusok közvetítik a rémületet:

“Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.”

A két metafora után (madár, lombon) a refrén megváltozott hangulattal szólal meg,: az “én” egyéni pusztulását jajgatja el.
A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, ezt az elmagányosodást jelenítik meg a kilencedik versszak inverzióval szaggatott mondatpárhuzamai, s a “lompos” ragrímek. A magány fájdalmát növeli, hogy a tavasz az műveit is halálra ítéli (“Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja”).
A költemény záró szakaszának metaforája (száradt tőke) visszaível a kezdő strófa képeihez, s így kerek egésszé formálja a vers képrendszerét. A kiszáradt szőlőtő, s a letört karó a fő mondanivalót hordozza: minden hiábavaló, nincs többé remény. A halál iszonyata némileg oldódik az asszonyi jóság népdalszerű szimbolikájával, a karóra boruló rózsa költői képével. Ezt a beletörődést sugallja az utolsó versszak zenéje is: visszatér a vers nagy részében uralkodó kiegyensúlyozott hangsúlyos ritmus 4 – 4 – 2-es ütemezése.

1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival. 1900-tól kezdett verseket írni, ekkor azonban még nem gondolt nyilvánosságra. Budapesten latin-magyar szakon diplomázott szerzett. Baján, Szekszárdon, Fogarason, Újpesten és Budapesten tanított. Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. 1909-ben jelenik meg első kötete (Levelek Iris koszorújából). 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is).

1911-től az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást. Első korszakára az antik görög irodalom formáinak imitálása jellemző. Második korszakára – 1912 utáni verseire – a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása jellemző.

1913-ban jelenik meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa. Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal vádolták, fegyelmi indult ellene, elvesztette tanári állását, nyugdíjaztatta magát. 1916-ban megjelenik harmadik verseskötete, a Recitativ. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, az ellenforradalom után megfosztják ettől az állásától is. 1919-ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket című versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költő 1919-ben című versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. 1920-ban Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t. 1921 folyamán összeházasodik Tanner Ilonával.
1933-ban írja utolsó regényét, a hátborzongató antiutópiát, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel. 1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költők számára. A kuratórium elnöke Babits volt. 1929-től főszerkesztője a Nyugatnak. Lírájában egyre jobban látszott az egyre pesszimistább világszemlélete, amelyet csak fokozta, hogy gégerákot kapott. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, miután nem tud beszélni, beszélgető füzetén keresztül érintkezik a külvilággal. Az erkölcsi felháborodás, a humánum féltése fordította szembe a fasizmussal. 1934-ben jelent meg Az európai irodalom története. 1938-ban írta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját. 1941 augusztus 4-én halt meg.

Szerelmi líráját 3 korszakra tudnám osztani; két nagyobb és egy kisebb korszakra.
Az első korszak megalkotója Diósyné Brüll Adél, egy párizsi kereskedő felesége. A hozzá eljuttatott magyar folyóiratokban olvasta először Ady Endre verseit, s 1903-ban már azzal a szándékkal tért haza Nagyváradra, hogy kiemeli ezt a tehetséges ifjú költőt a “nyomorból”, s támogatni fogja. Ady a találkozás után hamarosan beleszeretett az asszonyba, aki idősebb, vagyonosabb volt Adynál, s zsidó. Ezek a kezdetektől még nem okoztak problémát, de később pont ezek a jelzők szerelmük megszakadásának megindítói. A Léda – ahogy verseiben hívta az asszonyt – korszak 1903-tól, megismerkedésüktől 1912-es szakításukig tartott. S bár szerelmük tele volt ellentmondással, rengetegen támadták őket, mégis SZERELEM volt az övék. Ady Lédában, az asszonyban nem csak a szexuális partnert látta, hanem lelki társnak tekintették egymást, kik mindent elmondanak egymásnak, és szeretnek.
A kezdeti őrjítő vágyat mutatja meg a “Meg akarlak tartani” (1904) című vers. Szerelmük beteljesedett, mégis Ady nem hiszi, hogy kapcsolatuk tartós lehet. Érzi, hogy rabjává vált az asszony, mégis már-már elűzné, mert annyira szereti. Tükröződik a versben egy se vele-se nélküle kapcsolat kezdete, mely egész szerelmüket végig kísérte:
“… Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.”

Egy másik versében, az 1906-os “Örök harc és nász” c. versében már be is vallja, hogy szerelmüket csatározás övezi.
“… Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.”

Az állandó csatázás oka két erős, ellentmondást nem tűrő egyéniség. Mégis Ady igazán Léda mellett nőtt fel. Az asszony tanította meg az életre, ápolta, ha kellett, s fordított is, ha arra volt szükség. Kapcsolatuk kezdett Ady számára túlságosan is elmélyülni, már kötöttségekkel járt számára, s az örök lázadó Ady az iránta érzett szerelem ellenében sem tudta elviselni. Léda öregedett kapcsolatuk 9 éve alatt, s Ady még csak akkor lett igazi felnőtt. “Kinőtte” Lédát. Az asszony kötöttséget, megalkuvást akart, Ady ezt elutasította. Az utolsó időkben rengeteget veszekedtek, s már mindketten tudták, ha szerelmük talán nem, de az egyesek számára oly megbotránkoztató kapcsolatuknak hamarosan vége. 1912-ben Léda Pestre utazott, és kierőszakolt egy utolsó találkozót, ám sok sikere nem volt. Sokáig halogatták mindketten, a végső szót Ady mondta ki a kegyetlen “Elbocsátó szép üzenet“-tel. Már a második sorban közli, ez már végleges: ” Hát elbocsátlak még egyszer, utószor”. Gyötri benne Lédát, közli, hogy már régóta érlelődik ez a szakítás. Megszégyeníti kapcsolatukat, kegyetlenségében meghazudtolja szerelmüket: “sohasem kaptam, el hát sohasem vettem”, s bántó dolgokat vág az asszony fejéhez. Tudhatjuk azonban, hogy kegyetlenségének oka, hogy az asszonyt eltaszítsa magától örökre. Talán még szereti, de már nem tud vele élni. Ám a végszóban talán már eltúlozta a dolgot, hisz azt állítja, hogy Léda volt általa, holott a valóságban az asszonynak köszönhet szinte mindent.

“Általam mert meg én láttalak
S rég nem vagy, mert már rég nem látlak.”

Kapcsolatukat a “Valaki útra vált belőlünk” c. művel búcsúztatja, valamivel kedvesebben, jelezve életében az asszony fontosságát:

“Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.”

Ezután következik lírájában a második, rövid korszak, a szakítás és a Csinszka-korszak közötti idő. Ekkortájt habzsolja az életet, a nőket, az alkoholt, az “élet örömeit”. Ám ez egészségére is kihat, s most már megnyugvásra talál. A talán megnyugvást egy tizenévestől kapja meg, Boncza Bertától, vagy ahogyan ő nevezi: Csinszkától. A lány rajongóból lett 1915-ben Ady felesége. Ady lenyugodott, megbékélt a szerelemmel, az élettel, a halállal is. Ám önmagával nem tudott szakítani, megmaradtak rigolyái, melyeket a békés Csinszka tűrt. S még ez is idegesítette Adyt. Nem bírta, ha körülötte sündörgött a szerelmes asszony, sok volt a 20 év különbség.
Mégis gyönyörű vallomás Csinszkának az “Őrizem a szemed” melyben leírja, úgy érzi, megnyugodhat, s talán biztosítja is érzéseiről őt:

“Nemtudom, miért meddig
Maradok meg neked,
De a kezedet fogom,
S őrizem a szemedet.”

Kapcsolakat mégis csupán a halál tudta szétválasztani. Ady Endre 1919-es halála volt, hiszen betegeskedett nagyon sokat, mégis mindenkit megrendített. S maga után hagyott egy szerelmes feleséget, aki fiatal kora ellenére próbált megnyugvást, biztonságot adni a nyughatatlan kötőnek.
S szerelmi líráját sokan támadták, kapcsolatait, életvitelét sokan elítélté, mégis Ady olyan újítást adott a magyar lírának, amelyre mindig mindenki emlékezni fog.

A futó és felszínes szerelmi kalandok után Nagyváradon lépett be életébe “az asszony”, az igazi szerelem, s ez fordulópontot jelentett költői pályafutásában is. Egy kivételes intelligenciájú, széles érdeklődési körű, az irodalom iránt fogékony, Párizsban élő magyar asszony, Diósy Ödönné Brüll Adél a Nagyváradi Napló hozzá eljutott számaiban felfigyelt Ady gyakori cikkeire és ritkán megjelenő verseire. Léda asszony, ahogy a költő elnevezte keresztnevét visszafelé olvasva, művelt és gazdag nagyváradi zsidó családból származott; férje nagykereskedő volt előbb Szófiában, később Párizsban. Diósy Ödönné 1903 júliusában már azzal a tervvel jött haza Nagyváradra, hogy kiemelje a fiatal költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, s magával vigye Párizsba.
Ady otthagyta az újságot, hazament Mindszentre franciát tanulni. Összegyűjtögette az utazás költségét, kapcsolatokat teremtett pesti lapokkal a majdani párizsi tárcák, cikkek, tudósítások számára. 1904 február elején érkezett meg Párizsba. A nyüzsgő nagyvárosban idegenül mozgott, franciául sem igen tudott még, de mellette volt egy izgatóan szép, szabadon gondolkodó, érzékeny és okos asszony, aki mindenben segítségére volt, betegségében is odaadóan ápolta.
Párizs, mely a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett a szemében, felszabadította költői tehetségét. Amit az új francia irodalomból megismert ekkor, az csupán néhány Verlaine- és Baudelaire-vers lehetett. Ezeket is Léda fordítgatta le neki, a nyelvi nehézségek szakadékain az ő gyengéd tapintata segítette át.
Egy évig élt Párizsban, 1905 januárjában jött haza. Feszült politikai légkör fogadta itthon. Ellenfelei érthetetlenséggel, erkölcstelenséggel és hazafiatlansággal, árulással vádolták. Az igazságtalan vádaskodások meggyűlöltették vele Magyarországot, és feldúlta menekült vissza Párizsba 1906 júniusában. Ott már nemcsak Léda szerelme várta, hanem az a Bakony is, ahol régi betyárok módjára megbújhatott üldözői elől. Most több mint egy évig maradt távol hazájától.
1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, de Lédával másutt, itthon is találkozott. Ezek a párizsi tartózkodások egyre rövidültek: a Léda szerelem lassan kezdett kihűlni. A Lédával való áldatlan viszony formálisan 1912 áprilisában szakadt meg.

Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady művészi törkvésekben és életformában messze szakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Mo.-tól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi verseiven. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.

Ez a keserű, támadó, nemeztostorozó indulat fejezősött kia az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron-ban. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem “tájleírás”, a szimbólumba átváltó metafórák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat abrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek található a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jellképező illatával szerelmesen bódító virággal prdig a dudva, a muhar, a z égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a negy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrászt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelémenő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok).

Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számonkérő hetyke, még megabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A hallmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, az züllés, a közösnségességben való elveszés. A süket csöndben akacagó szél irónikusan kíséri a nagyratörő szándékok, merész álmok elbukását. A (művész), a szellemi-leki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapa tiltakozó keserűség s a tehetettlenségből fakadó fogcsikorgató düh.

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is.
Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környetet kontrasztja. A Kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetettlen bukás. A taszító érzelmi töltésű “csorda” szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önálósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre.

A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a scelekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, adal elveszetta káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.

A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Párizs versei követik:
kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tűnékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Az 1906-os második párizsi utazás már nem (tanulmányút) volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozzta haza Párizs, az én Bakonyom (1906) című verse. A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy “bűnét”: a “lelkét”, “messze látását”, “hittszegését” megtorolhatja “pandúr-hada a szájas Dunának”.

1.) A kortársak, illetve Ady önmeghatározása szerint a szimbolizmus a megfelelő kategória. Kétségtelen az Új versek erős Baudelaire-hatása, utal Ady Verlaine-re és Jean Rictusre. A szimbolizmust jelzi a sajátos és egyéni szimbólumrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség; de éppúgy, mint a francia szimbolisták esetében Adynál is kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers, gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát, illetve metonímiát emel jelképpé.

2.) Szecesszió
Mivel tágabb kategória, Ady kapcsán szerencsésebb használni, illetve a szecessziós–szimbolista látásmód teljesebben fedi le az életművet. Ady életérzésének összetevői (az elvágyódás, a halál-problematika, a szerelemfelfogás), korai verseinek színvilága (arany, fekete) a szecessziót idézik.

3.) Expresszionizmus, szürrealizmus
1912-től kezdődően, majd ’14-től fölerősödve jelennek meg az expresszionista, illetve szürrealista elemek (Bori Imre, Rába György).

4.) Modernizmus
Király István terminusa Ady-monográfiájában. Szűknek érezve az addigi terminusokat használja a kifejezést, mely magába foglalja a századforduló és a korai avantgárd összes irányzatát. Ám a fogalom így parttalanná válik.

Ars poetica és lírai önszemlélet

Ady nemcsak szép versek írója kívánt lenni, hanem egy új élet hírnöke, új Messiás is, aki a magyarságot európai helyzetének kritikai önszemléletére akarta ráébreszteni. Úgy tört be a magyar életbe, olyan gőgös önérzettel, mint akinek eleve joga és kötelessége ítéletet mondani. Hangja csupa dacos ingerültség. Önmagát különbnek látta mindenkinél, mert benne – véleménye szerint – a „magyar faj” és a „művész” legjellemzőbb és legnemesebb vonásai egyesülnek. Büszkeséggel hirdette magáról: ő az igazi magyar, Góg és Magóg fia, ős Napkelet álmának megvalósítója. Önmítoszában ott élt a tragikus küldetéstudat, a mártírságot is vállaló elhivatottság, de azt is tudta magáról, hogy mint költő sem hasonlítható össze senki mással. Ennek a hitnek az alapja éppen az volt, hogy átélte és művészi erővel fejezte ki a lét és a magyar lét minden fájdalmas korlátját, bűnét, problémáját.

1823. január 21-én született a Nógrád megyei Alsósztregován vagyonos középnemesi családban. Édesanyja, Majthényi Anna előkelő lány volt, hozománya a csesztvei kúria és birtok volt. Apját 14 éves korában elveszti, ezután anyja irányítja a birtokot. Négy testvére volt (két fiú, két lány). Magántanuló, vizsgáit a váci piarista gimnáziumban tette le. Pestre került, a jogi kar hallgatója. Megismerkedett Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Eötvös, Shakespeare, Victor Hugo műveivel, eljárt a Pesti Magyar Színház előadásaira, olvasta az Athenaeum folyóiratot. Latinul, németül, franciául olvasott. 1840-ben Pesten megjelent első verseskötete Lantvirágok címmel.

Lírai darabjait Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelme ihlette. Egész élete folyamán írt verseket, de életében több verseskötete nem jelent meg. Gyengülő egészségét pöstyéni gyógyfürdőzéssel igyekezett javítani. 1840-ben visszatér szülővárosába, ahol magánúton készült további jogi vizsgákra.

1841-ben befejezte egyetemi tanulmányait. Egy év múlva megszerezte ügyvédi képesítését. Balassagyarmaton joggyakornok lett, majd kinevezték aljegyzőnek. Bekapcsolódik a politikába, a centralisták híve. Az ellenzék szónokaként vált ismertté a megyében. Később szívbaja miatt le kellett mondania az aljegyzőségről, de továbbra is jelentek meg cikkei a Pesti Hírlapban. 16 évesen írta az első drámáját és Az ember tragédiája előtt már hat tragédiája és egy szatirikus vígjátéka volt készen. Egyik sem volt jelentős alkotás. 1845-ben feleségül veszi Fráter Erzsébetet. Házasságuk kudarcba fullad, 1854-ben elvállnak. Madách anyja átadta nekik a csesztvei birtokrészt és kúriát. Három gyermekük született: Aladár, Jolán, Borbála.

Madách betegeskedése miatt nem vehetett részt a szabadságharcban. A családban sorozatos tragédiák történtek. Forradalmárok rejtegetése miatt feljelentették, 1852 augusztus 20-án letartóztatták. Pozsonyban, majd Pesten raboskodott. Birtoka jövedelmét lefoglalták, de 1853-ban bizonyítékok hiányában elengedték. Madách egy ideig magányosan élt Sztregován, gondolati költeményekre helyeződött a hangsúly. 1859-ben komédiát írt Aristophanes modorában (nincsenek felvonások, kardalok tagolják a párbeszédeket). A mű címe A civilizátor. István bácsi, a falusi gazda szívélyes – patriarkális viszonyban él cselédeivel, kik az akkori Magyarország nemzetiségeit képviselik. Megjelenik azonban Stroom, a civilizátor, aki a barbár keleti világot kívánja műveltté tenni.

A Bach-rendszer politikáját gúnyolja ki és felveti a nemzeti kérdést is. 1859-től 1860-ig írta, 1862-ben jelent meg Az ember tragédiája. Ez a mű egy kérdésre keresi a választ: “Vitte-e előbbre a civilizáció az embert?” Műfaja szerint drámai költemény. A Kisfaludy Társaság és az Akadémia is tagjai sorába választotta. 1860-61-ben megírta Mózes című drámáját. Ez már nem tragédia, hanem dramatizált eposz. Bibliai történetet mesél el, ahogy a népvezér Mózes szembekerül a “hitvány tömeggel”. 1860-61-ben ismét bekapcsolódik a politikába, Nógrád megye országgyűlési követévé választotta. 1861-ben a pesti országgyűlésen a radikálisabb határozati párthoz csatlakozott. Egészségi állapota egyre romlott, 1864. október 5-én Alsósztregován halt meg.

Aranyról szokás úgy beszélni, mint a „ballada Shakespearejé”-ről. „A legmagyarabb költő” (Németh László) egyéniségéhez, művészi hajlamához valóban közel állt ez a műfaj, amit az is bizonyít, hogy egész pályáját végigkíséri a ballada.
Egyetértőleg idézhetjük Riedl Frigyes és Barta János véleményét:„Remekmű akkor keletkezik, ha valamely nagy tehetség megtalája a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat.” (Riedl) „Azt a műfajt és tárgyat kell megtalálni, amely kora életviszonyaiból természetesen sarjad ki.” (Barta János)
Valóban Arany ballada iránti érdeklődése és a kor balladakultusza szerencsésen talál egymásra. A ballada kedveltségét az is jelzi, hogy a Kisfaludy Társaság egymás után három évben is (1837, 1838, 1839) balladapályázatot írt ki. Arany elméleti írásokban is foglalkozik a balladával, de mégis azt tekinthetjük a legfontosabb eredménynek, hogy a hazai és a külföldi népballadák ösztönzését felhasználva magas színvonalon aknázta ki a műfaj lehetőségeit.

1. Bevezető:

Arany életműve 3 pilléren nyugszik:
- verses nagyepikai művek (elb. költemények, eposzok);
- a verses kisepikai művek ( balladák, románcok),
- lírai művek.

2. A ballada műfaja a népköltészetben is ismert, ám Arany a világirodalmi szintre emelte. Jelentőségét méltatja, hogy a balladaírás Shakespeare-jének nevezik. A műballadák a romantikában váltak népszerűvé. Goethe, Schiller, Kölcsey, Vörösmarty is próbálkozott vele, ám Arany mindegyikőjüket felülmúlja.

3. A műballada a népköltészetből került a műköltészetbe.
Jellemzői:
- az epikai műnem műfaja – tragédia versben elbeszélve,
- epikai-lírai és drámai elemek is találhatók benne,
- szűkszavú párbeszédek és elbeszélő részek vált. benne,
- eszköze a sűrítés, tömörítés, kihagyás, elhallgatás, szaggaotottság,
- balladai homály.

4. Aranyra hatottak a népballadák (főleg székely és skót) és a reformkoti műballadák is.
Témabeli forrásai: széles körből merít (pl. újsághír, néphagyományok, tört.írók művei, személyes élméyek).
Jellemző rájuk a romantikus dráma tragikumfelfogása:
- a hősök tragikus vétkük miatt buknak el,
- vagy élőhalottként hordozzák lelkükben a vétkük súlyát,
- jell. a bűn és bűnhődés elve.

5. Csoportosításuk többféle rendezőelv szerint történhet:

1. Keletkezés helye szerint:
nagyszalontai, nagykőrösi, pesti, budapesti balladák.

2. Téma szerint:
parasztballadák (A hamis tanú, Tengerihántás),
történelmi ball. (V.László, Szondi két.., Mátyás anyja),
romantikus ball. (Tetemrehívás, Éjféli párbaj),
nagyvárosi ball. (Hídavatás, Párviadal).

3. Szerkezeti megoldás szerint:

egyszólamú – egyenesen előrehaladó cselekményvezetés: (A walesi bárdok, Zács Klára)
többszólamú – jellemzi a szaggatottság, térben és időban párhuzamos történések: (Szondi két…, V. László)
egyszólamú , de körkörös szerkezetű balladák – a befejezésben a kezdő képsor visszatér ( Ágnes asszony).

Tulajdonképpen helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az „ötvenes évek első felének lírája”, hiszen Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt olyan jelentős műveket írt, mint a Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született), az évtized derekára pedig Arany lírai vénája kiapadt. Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben, mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést. Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen.