Környezetétől elszigetelt rendszerben az elektromos töltés mennyisége megmarad.

A jelentésváltozások legfőbb fajtái:

–a régi szót erősen megváltozott tárgyak elnevezésére használjuk whore (húr), lábas, fal
–belső kölcsönzés – egyik nyelvi rétegből a másikba kerül egy szó (pl. szakszó a köznyelvbe) – kontár, súly, sugár
–metaforikus szóhasználat – új fogalom megnevezése egy másikkal való hasonlósága alapján – hegyláb, hegygerinc, az idő szalad, a sors keze, a kormány feje
–jelentéstapadás – a szintagmatikus kapcsolatban állandóan együtt szereplő szavak közül az egyik átveszi a másik jelentését is – farkas állat * farkas, szarvas állat * szarvas, sült hús * sült, pörkölt hús * pörkölt, tokaji bor * tokaji, menny dörög * dörög, földet szánt * szánt
–metonímián alapuló (térbeli, oksági kapcsolat, rész-egész viszony, anyag és belőle készült tárgy kapcsolata) – cserép, üveg, gőzös, magyar (nép és nyelv), minisztérium (épület és intézmény) – Már az egész falu beszéli.
–absztrahálódás – átvitt értelmű használat – idővel kialakuló második jelentés ((kéz cselekvése az emberi értelem működésére – felfog, tapasztal; ‘hébe-hóba’ – régen ‘télen-nyáron’))
–jelentésmegoszlás – hasonló alakú szavak két alakváltozatához idővel két különböző jelentés társul – érem-érme; ez lehet jövevényszavaknál is – kalauz-kalóz, golyóbis-glóbus
–hangulat, stílusérték megváltozása – agyafúrt – régen ‘őrült’
Köznevek tulajdonnévvé válása: Lánchíd, Nemzeti Színház, Svédország, Balaton (szlávul ‘sáros, mocsaras’), Zoltán (szultán). Hasonló a köznevesülés is: kaján (Káin), katicabogár, ádámcsutka, röntgen, volt, amper

Ezekhez a környezeti viszonyokhoz az egyszikű pázsitfüvek és a hagymás, gumós növények alkalmazkodtak a legjobban. A pázsitfüvek keskeny leveleinek nagy részét a lankadás ellen szilárdító szövetek védik. A hagymás, gumós növények a száraz és hideg időszakot a föld alatti szerveikkel vészelik át, majd a tavaszi és késő őszi időszakban virágoznak.

Az eurázsiai terület füves pusztáit sztyeppnek, az észak amerikait prérinek és a dél amerikait pampának nevezik. A területek kiválóan alkalmasak gabonatermesztésre, állattenyésztésre, így a mezőgazdaság háttérbe szorította a természetes élővilágot. A füves puszták termelő növényei a csapadék mennyiségétől és a talaj minőségétől függően változnak. A kevésbé csapadékos területeken a törpefüvű puszták alakultak ki. A csapadékosabb területeken a magasfüvű puszták évente elpusztuló növényei bőséges szerves anyagukkal jó minőségű humuszos talajt hoznak létre. E területek hőmérsékleti viszonyai is kedveznek a humuszképződésnek. Így a humusztartalmú talajszint az 1 méteres vastagságot is meghaladhatja. Ezt a kiváló termőképességű területet ma szántóföldként használják.

A füves puszták átmenetét az erdők felé az erdős puszta képviseli. Erre a részre az erdőfoltok és a füves területek váltakozása a jellemző. A táj képét a park jellegű tölgyesek határozzák meg. Összefüggő erdőségek csak a folyók partján alakultak ki. A füves puszták eredeti fogyasztói szintjét még a 19. sz. elején is elsősorban a nagytestű patás állatok jelentették. Ázsiában a vadlovak, Észak-Amerikában a bölények. Ezeknek a fajoknak ma is élő példányai védett állatok. A rágcsáló emlősök jobban elviselték az emberi beavatkozást, ezek ma is népes társulásokat alkotnak (pocok, ürge, hörcsög). A pampák legnagyobb testű növényevője a nandu.

Pázsitfüvek: csenkesz és árvalányhaj fajok. Hagymások: jácint, tulipán, nőszirom.

Az agyagos kőzettörmeléken először a legegyszerűbb élőlények telepednek meg. Elpusztulásuk után maradványaik a képződő talajt dúsítják. Az elpusztult élőlények maradványai a talajban lebomlanak. A bomlási termékek egy része jellegzetes sötét színű szerves anyagokká alakul, ezek összessége a humusz. A humusz részecskéit a talajlakó élőlények mozgása összekeveri a talaj agyagszemcséivel. Így különböző méretű és minőségű talajrészecskék alakulnak ki.

A talaj kémiai tulajdonságait elsősorban a talajrészecskék határozzák meg. Az 1-500 nanométeres nagyságrendűeket kolloidoknak nevezzük. Ezek egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy az aprózódás során a részecskék kis tömegéhez képest óriási felület jön létre. Ezen a felületen a részecskék nagy mennyiségű anyagot képesek gyenge kölcsönhatással megkötni. A jelenség a kolloidok adszorpciója. A talajkolloidok vízmolekulákat vagy vízben oldott ionokat adszorbeálnak felületükön. A talajok vízmegkötő képessége a bennük található talajkolloidok mennyiségétől függ. A talajkolloidok általában negatív töltésű részecskék, ezért felületükön különböző kationokat adszorbeálnak.

A kalciumionok a legkedvezőbbek a talaj szerkezetére. A kalciummal telített kolloidok könnyen összeállnak nagyobb méretű talajrészecskévé, amelynek következménye a morzsás szerkezetű talaj kialakulása. Ez a szerkezet lehetővé teszi a megfelelő mennyiségű víz és levegő jelenlétét, amelynek nélkülözhetetlenek az optimális talajélethez. Ha a talajban a kalcium ionokkal szemben aránytalanul megnő a nátrium ionok mennyisége, csökken vagy megszűnik a talajkolloidok összeállása morzsás szerkezetté. Így az agyag és a humusz könnyen kimosódik a talajból. Ennek következtében rossz levegő- és vízellátottságú talaj alakul ki, amelynek felső rétegeiben még a nátrium és kálium ionok is felgyülemlenek. Ez a szikesek jellemzője.

Fontos kémiai tulajdonság a talaj kémhatása is. A felsőbb rétegekben több élőlény található, erőteljesebb a légzésből felszabaduló széndioxid hatása, valamint az ott található humuszsavak befolyása a kémhatásra. A talaj kémhatása ezért többnyire a savas tartomány felé tolódik el. A savas kémhatású talajokban a gombák, a lúgos és semleges kémhatású talajokban a baktériumok az uralkodó fajok. Sok esetben a növények teremtenek egy adott kémhatást (pl. fenyők savas).

A kémiai tulajdonságok közé tartozik a talaj tápanyagtartalma is. Ez a tényező aránylag gyorsan változik. Főleg biológiai felhalmozódással illetve ráhordással gyarapszik, amelyet a víz vagy a szél munkája végez el. A csapadék kimosó hatása vagy a növények erőteljes tápanyagfelvétele viszont jelentősen csökkenti a talaj tápanyagtartalmát. Elemenként változó, hogy a növények számára a különféle tápanyagok mekkora hányada vehető fel a talajból. A talaj összes nitrogéntartalmából mindössze 2% jut a növények által felvehető nitrátokra. A foszfornak ugyan 60-70 százaléka szervetlen foszfát, de ebből könnyen csak a hidrogén foszfátok vehetők fel. A kálium viszont a talajban lévő legtöbb vegyületből jól felhasználható.

A talaj fizikai tulajdonságai közül az egyik legjelentősebb tényező a talaj szerkezete. Ezen azt értjük, hogy a mállás során létrejött talajrészecskék mekkora nagyságúak, hogyan helyezkednek el egymáshoz képest és milyen az összekapcsolódásuk mértéke. A kedvező szerkezetű morzsás talajban a részecskék közötti hézagokban, pórusokban tárolódik a talaj levegő és víztartalma.

A talajlevegő a pórusokon keresztül állandóan kapcsolatban van a külső légkörrel. Összetétele azonban eltér attól, pl. vízgőztartalma sokkal nagyobb. A talajban lévő gyökérzet légzése is befolyásolja a talajlevegő összetételét. Oxigéntartalma kisebb, széndioxid tartalma többszöröse a légköri levegőnek. A kolloidokhoz erősen kötött vizet a növények nem tudják felvenni. Számukra a legjelentősebb a talaj pórusaiban, kapillárisaiban tárolt víz, amelyet könnyen és jól tudnak hasznosítani.

A talaj levegő és vízellátottságát tehát elsősorban a talaj szerkezete határozza meg, ezért környezeti tényezőként hat az élőlényekre. A talajban élő állatokra főleg a talaj fizikai tulajdonságai hatnak. Mozgásukat meghatározza a talaj szerkezete. Minél tömörebb és keményebb, annál nagyobb nehézséget jelent a táplálék megszerzéséhez a járatok kiásása.

A talaj hőmérséklete befolyásolja az állatok függőleges irányú mozgását. Lényeges tényező a talaj levegő és víztartalma. A hirtelen megnőtt vízmennyiség számos állatot a felszínre kényszerít (pl. földigiliszta).

A környezeti tényezők térbeli változásai is jól észlelhetők (pl. az egyenlítőtől délre és északra csökken a hőmérséklet). Hogy egy adott faj populációja hogyan tud alkalmazkodni a változó környezethez, milyen mértékben reagál a környezet hatásaira, azt a tűrőképesség mutatja meg (tolerancia). A környezeti tényezők még elviselhető felső határa a maximum, alsó határa pedig a minimum. A két szélső érték közé esik a populáció számára legkedvezőbb optimum. Itt érzi csak jól magát a populáció. A minimum és a maximum közötti intervallum a tűrés.

Vannak olyan fajok, amelyek egyes környezeti tényezők megváltozását nagy értékhatárok között is elviselik. Ezek az adott tényezőre nézve tág tűrésű fajok (pl. tigris a hőmérséklettel szemben tágtűrésű). Némely fajok viszont egyes környezeti tényezőknek csupán kismértékű ingadozását viselik el. Ezek a szűk tűrésű fajok. A szűk tűrésűek előfordulásukkal jelzik az adott környezeti tényezők értékét, ezért ezeket indikátorszervezeteknek nevezzük (pl. zuzmó a levegő kéndioxid hatására szűk tűrésű). A környezet és a tűrőképesség két egymástól elválaszthatatlan, egymást feltételező fogalom. A környezeti, mindig valamilyen toleranciasajátosságot megszabó, korlátozó tényező. Az élőlények közösségei egy adott földrajzi térben, az élőhelyen élnek. Az élőhely a populációk előfordulási körülményeit jelöli.

A felszínt elérő fénysugárzás közvetlen fényből és szórt fényből áll. A fénysugárzás nem egyenletesen oszlik el a bioszférában. Az egy területre jellemző fényviszonyokat a közvetlen és a szórt fény aránya, a fény erőssége és a megvilágítás ideje együttesen alakítja ki. Ezek változnak a földrajzi szélesség mentén és változnak a tengerszinttől mért magasság szerint is.

Az egyenlítő mentén déltájban merőlegesen érkező napsugárzás erős közvetlen fényt eredményez. Az egyenlítőtől távolodva a napsugarak beesési szöge egyre kisebb lesz, a mind vastagabb levegőrétegen keresztülhaladó sugárzás egyre nagyobb mértékben szóródik és nyelődik el, így a közvetlen fény aránya csökken. A földrajzi szélesség szerint változik a megvilágítás időtartama is. A tengerszinttől távolodva az egyre vékonyabb légréteg több és több napsugárzást enged át. Így nő a közvetlenül érkező fénysugarak és az ultraibolya sugárzás aránya is. Az azonos fekvésű földrajzi területek eltérő fényviszonyait a terület feletti felhősödés és a domborzati viszonyok, valamint az ott élő növények együttese is befolyásolja.

Derült időben magasabb a közvetlen fény aránya, mint felhősödés esetén. A napsütésnek jobban kitett déli lejtőket hosszabb ideig éri a megvilágítás, mint az északiakat. Egy zárt erdőállományban a talajfelszín kevesebb fényt kap, mint nyílt területeken.

Az élőlények fényigénye eltérő. A zöld növények számára a fény alapvető energiaforrás. A fénykedvelő növények fejlődéséhez sok napfény szükséges. A fény- és árnyéktűrő növények csak a virágzáshoz igénylik a teljes megvilágítást, egyéb időszakokban az árnyékolást is jól viselik. Az árnyéktűrő növények nem viselik el az erős fényt, csak árnyékos helyeken fordulnak elő. A megvilágítás időtartama hatással van a növények virágképzésére. A rövidnappalos növényeknél (trópusi növények) csak akkor indul meg a virágképződés, ha a nappalok rövidek. A mérsékelt égöv hosszúnappalos növényei ellenben csak akkor hoznak virágot, ha legalább 12 órás megvilágítás éri őket (rozs, búza stb.). A fény az állatok életét is befolyásolja. Egyes állatfajok nappal, mások csak alkonyatkor vagy éjjel tevékenykednek. Az állandóan sötétben élő állatok számára a fény káros.

A légkör szennyező anyagai közül a kén dioxid kéntartalmú tüzelőanyagok révén kerül a levegőbe. Ott a vízgőzzel kénessavat ill. kénsavat alkot, majd csapadék formájában a földre hullik (savas eső). Ez roncsolja a növényeket és nagyobb koncentrációban pusztulásukhoz vezet. A zuzmók a kén dioxid szennyezettség indikátorainak tekinthetők.

A levegő fizikai hatásai közül a légmozgás fontos kiegyenlítő szerepet tölt be a különböző hőmérsékletű és vízgőztartalmú helyek között. A szél fokozza a párologtatást, elősegíti a növények elterjedését és számos növényfaj beporzását is elvégzi. A szél mechanikai hatása főleg viharok alkalmával károsítja a fákat. Az állandó egyirányú levegőmozgás hatására, jellegzetes deformált fakoronák alakulhatnak ki.

A földfelszín hőkisugárzását a levegő vízgőz és széndioxid tartalma elnyeli és visszasugározza, ezzel növeli a légkör alsóbb rétegeinek hőmérsékletét. Ez a jelenség az üvegházhatás. A különböző területek hőmérsékleti viszonyait számos tényező befolyásolja. Függ a földrajzi szélességtől, az egyenlítőtől a sarkok felé haladva a napsugárzás beesési szöge egyre kisebb lesz, a melegítő hatás egyre kevésbé érvényesül és az átlaghőmérséklet egyre alacsonyabb lesz. Befolyásolja a tengerszint feletti magasság is. A hegységekben felfelé haladva az átlaghőmérséklet 100 méterenként 0,5 fokot csökken. Ennek kialakulása elsősorban a levegő széndioxid és vízgőztartalmának csökkenésével, a levegő ritkábbá válásával magyarázható.

A helyi klíma kialakulását a domborzati viszonyok is jelentősen befolyásolják. Az északi félgömbön a déli fekvésű hegyoldalakon nagyobb a napsugarak beesési szöge, ezért erősebb a felmelegedés, mint az északi oldalakon, ahol a napsugarak beesési szöge kisebb. Az élőlények hőmérsékletigénye és hőtűrő képessége eltérő. A tág hőtűrésűek nagy hőmérsékleti ingadozások elviselésére is képesek (pl. puma). A szűk hőtűrésűek csak kis hőingadozásokat viselnek el. ezek egy része kifejezetten hideg, más része pedig melegkedvelő (pl. hideg: jegesmedve, meleg: bőgőmajom).

Az állatok hőmérsékleti viszonyokhoz való alkalmazkodása a testhőmérséklet alakulásában is tükröződik. A változó testhőmérsékletű állatok testhőmérséklete az élőhely hőmérsékletétől függ. A hőmérséklet csökkenésével a testhőmérsékletük is csökken és az anyagcsere folyamataik is lelassulnak. A minimumérték elérésével nyugalmi állapot lép fel. Ha a hőmérséklet emelkedik, megszűnik a nyugalmi állapot és az állat ismét aktív lesz (hüllők, kétéltűek). Az állandó testhőmérsékletű állatok testének hőmérséklete független a külső környezet hőmérsékletétől (madarak, emlősök). Az állandó testhőmérsékletű állatok hőtermelése testük tömegétől, hőleadásuk viszont a testük felületétől függ. Hőháztartás szempontjából ezért a hidegebb környezetben a nagyobb testtömeg kedvezőbb. Ez a magyarázata annak, hogy egy rokonsági körön belül a hidegebb területeken élő fajok mindig nagyobb testméretűek, mint a melegebb területükön élő rokonaik (pl. pingvin, medve).

A víz oldott gáztartalma is szoros összefüggésben van a hőmérsékletével. az oldott gázok közül az élőlények szempontjából a széndioxid és az oxigén mennyisége fontos. Oldékonyságuk a víz hőmérsékletével csökken, ezért a hideg vizek oxigénben és széndioxidban mindig gazdagabbak a melegebb vizeknél. A vizek oldott gáztartalma a gyorsabban folyó vizekben mindig magasabb.

A víz csapadék formában is jelentős környezeti tényező. A harmat és a köd is hatással van a növények vízgazdálkodására. A szárazföldi élőhelyeken az élőlények vízellátottsága általában nem egyenletes. Ez a körülmény mind a növényvilágban, mind az állatvilágban sajátos alkalmazkodási viszonyokat eredményezett. A növényeket vízháztartásuk alapján két csoportba soroljuk. Megkülönböztetünk változó és állandó vízállapotú növényeket.

A változó vízállapotú növények vízellátása alapvetően a környezet viszonyaitól függ. Száraz körülmények között anyagcsere folyamataik lelassulnak, kiszáradnak, ez a vízvesztés azonban nem jár számukra végzetes következményekkel. Nedves időkben vízfelvétellel helyreállítják eredeti életműködéseiket (pl. zuzmók, mohák).

Az állandó vízállapotú növények jó vízmegtartó képességük révén hosszabb rövidebb ideig vízháztartásukat függetleníteni tudják a környezet vízellátottságától. Párologtatásuk szabályozásával akadályozzák meg a nagyobb vízveszteséget, de egyéb módon is, pl. felmelegedést megakadályozó képződményekkel, szőrökkel igyekeznek vízkészleteiket megőrizni. Az állandó vízellátottságú növényeket a vízellátottsági viszonyok szerint több csoportba soroljuk.

A vízinövények általában lebegő vagy gyökerező szárú, vízben élő növények. Ezek a hínárok. Gyökérzetük fejletlen vagy teljesen hiányozhat is. Keveset párologtatnak, szárazságtűrésük minimális (pl. átokhínár, békalencse).

A mocsári növényekre az intenzív vízfelvétel és az erős párologtatás a jellemző. Ennek megfelelően gyökérzetük erős, leveleik nagy felületűek. Leveleiken több légzőnyílás van (pl. mocsári gólyahír).

A közepes vízellátottságú növények csoportjába soroljuk a virágos növények túlnyomó többségét. Szárazságtűrő képességük már jobb, több-kevesebb szilárdítószövetet mindig tartalmaznak. Vízállapotuk megőrzését párologtatás-csökkentő képződmények segítik. Mindezek ellenére életműködéseik fenntartásához jelentős vízmennyiségre van szükségük.

A szárazságtűrő növények száraz talajon, csapadékszegény körülmények között élnek. Gyökérzetük dús, mélyre hatoló, párologtató felületük redukált és azt is viaszbevonat vagy sűrű szőrzet borítja. Gázcsere-nyílásaik aprók, mélyen besüllyedtek a levelek felületébe. Különlegesen alakult típusuk a pozsgás vagy szukkulens forma. Ezeknek a növényeknek a hajtásai vastagok, magas nedvtartalmú, nyálkás sejtekben gazdag víztartó alapszövetet tartalmaznak. Leveleik gyakran tövisekké módosultak (pl. kaktusz).

A víz az állatpopulációk elterjedése szempontjából is fontos. Aszerint, hogy milyen körülményekhez kötődik az állat, megkülönböztetünk vízben, párás és száraz környezetben élő állatokat.

A vízi állatok egész életüket vízben töltik. Számos vízi állat élőhelyének átmeneti kiszáradását lelassult anyagcsere folyamatok mellett egy ideig még képes elviselni.

A párás környezetben élő állatok csak ott élnek meg, ahol a levegő vízgőztartalma magas (csigák, kétéltűek).

A száraz környezetben élő állatok evolúciójuk során teljesen alkalmazkodtak a száraz környezethez. Elsősorban a párologtatás mérséklése és a leadott víz csökkenése teszi ezt lehetővé számukra.

Az élőlények állandó kölcsönhatásban állnak környezetükkel. A növényeket általában mint passzív, az állatokat aktív élőlényeknek tekintjük. Az állatok cselekvéseit, tevékenységeiknek összességét viselkedésnek vagy magatartásnak nevezzük. Vannak olyan viselkedési formák, melyek az illető faj minden egyedénél egyformán és mindig azonos sorrendben játszódik le. Pld. a pókok hálókészítése – a fiatal állatok minden egyéni tapasztalat nélkül képesek a fajra jellemző háló készítésére. Ha ez megszakad, új hálót kezdenek. Ez a viselkedés genetikailag meghatározott öröklött magatartásforma. Ettől különbözik az ösztön, amely alatt egy olyan összetett magatartáscsoportot értünk, amelyben öröklött és tanult elemek egyaránt megfigyelhetők. Pld. pulykák ivadékgondozó ösztöne – a csibék hangja.

Az öröklött viselkedés egyik elemi formája a feltétlen reflex, amely egy meghatározott külső inger hatására feltétlenül bekövetkező egyszerű válasz. Pld. a szemünk behunyása, ha valami hozzáér.

A taxis is öröklött magatartásforma, inger által irányított helyváltoztató mozgást értünk alatta. Az inger nemcsak kiváltja az állat mozgását, hanem annak irányát is megszabja. Pld. a légy lárvája a bábozódás előtt néhány nappal kerüli a fényt – a fej végén egy fényérzékelő pont van. Azok az állatok, melyeknek fejlett és kétoldalt szimmetrikusan elhelyezkedő páros érzékszervük van, gyakran úgy választják meg mozgásuk irányát, hogy a kétoldali érzékelést az idegközpont összehasonlítja. Pld. laposféreg – két egyforma fény.

Hasonló elemi magatartásforma az öröklött mozgáskombináció. Pld. a mókusok diórejtő tevékenysége – e magatartásformában a dió, mint kiváltó inger beindította a szigorú sorrendben lejátszódó öröklött mozgássorozatot.

Ismeretesek olyan öröklött magatartásformák is, melyek első megjelenéséhez rávezető inger szükséges. Pld. a naposcsibék táplálékcsipegetése – ujjainak látványa, vagy valami hozzá hasonló tárgy indítja el. Rövid aktiválás után életreszólóan megmarad. A kiváltó inger ezután a táplálék.

Az öröklött magatartásformákat mindig két alapvető tényező befolyásolja: a külső környezet és az állat belső állapota. A külső környezet hatásai közül csak néhány váltja ki az öröklött viselkedésformákat, ezeket kulcsingernek nevezzük. Pld. a béka egy nagy mozgó tárgyat lát, akkor elmenekül, de ha egy kicsit, akkor el akarja kapni – a kulcsinger a zsákmányállat nagysága és a mozgása. Nikolas Tinbergen – tüskéspikó. Konrad Lorenz – madarak viselkedését kutatva, megalapozta az állatok viselkedésével foglalkozó tudományágat, az etológiát. A normálisnál hatékonyabb választ kiváltó ingereket szupernormális ingernek nevezzük. Pld. kakukkfióka nagyobb szája, csigaforgató tojásai. A válaszreakció másik feltétele az állat belső állapota (idegi, hormonális). Az egyes viselkedési formák lejátszódásához ezek megfelelő működésére, cselekvést kiváltó hajtóerőre, egyszóval motivációra is szükség van. Pld. éhség, félelem, kíváncsiság, szexuális vágy. Az öröklött magatartásformák megjelenését a kulcsinger és a motiváció kölcsönösen befolyásolja.

A változó környezethez való alkalmazkodás során a tapasztaltak hatására az öröklött magatartásformák mellett tanult magatartásformák alakulnak ki az állat élete során. Ezeket az utódok nem örökölhetik. A két magatartásforma együttesen hozza létre az egyedre jellemző viselkedést. A törzsfejlődés magasabb fokán a tanultaknak egyre nagyobb szerepe lesz. Vannak olyan viselkedési formák, melyek tanulása egy bizonyos életszakaszhoz kötött, ilyen alapvető fontosságú a bevésődés folyamata. Pld. kiskacsák követési reakciója (csak egy-két napig alakítható ki). Ugyancsak fiatalon kell a ragadozóknak megtanulni a zsákmányszerzési viselkedést. Görény – hörcsög esetében a zsákmányállat reakciója váltja ki a tanulási folyamatot (már megvoltak a magatartás elemei, csak sorba kellett rendezni).

A tanult magatartásformák kialakulásának többsége nem kötődik egy bizonyos életkorhoz, hanem az állat bármelyik életszakaszában létrejöhet. Ennek a legegyszerűbb formája a megszokás. Ezen keresztül az állat azt tanulja meg, hogy milyen ingerekre ne válaszoljon. Ennek nagyon fontos a jelentősége, mert megkíméli az állatot a környezetből rájuk zúduló közömbös ingerek tömegétől.

Ha egy feltétlen reflexhez egy közömbös inger társítottak, akkor a kísérleti állatban kialakult egy olyan reflex, mely kialakulásának alapvető feltétele, hogy a két inger egyidőben gyakoroljon hatást az állatra. Ez a feltételes reflex. Sok állat ezen keresztül tanulja meg természetes környezetének bizonyos ingereit (szag, ágropogás) összekötni a zsákmány vagy az ellenség közeledésével. Pld. Pavlov kutyája.

Bonyolultabb tanulást jelent az aktív cselekvés útján történő tapasztalatszerzés. Pld. macska – ketrec nyitása. A kísérlet során az állat tájékozódó mozgásai közül felismerte a hatásosat, amelyet azután a táplálék rendszeres elérése megerősített. Ez a megerősítés biztosította a mozgás megismétlését. Ekkor az állat önmagát vezérelte, ezt a folyamatot vezérlő más néven operáns tanulásnak nevezzük. Ha a megerősítés elmarad, akkor a tanult viselkedési forma is megszűnik. Edward Thorndike végezte ezt a kísérletet.

Az állatok tanult magatartásformái közül talán a legösszetettebb a belátásos tanuláson alapuló viselkedés. Ez elsősorban az eszközt használó állatoknál figyelhető meg. Pld. csimpánz faág. A tanulás itt abban nyilvánul meg, hogy az állat a probléma megoldására előzetesen kialakított viselkedési elemeket használt fel és azokat megfelelő sorrendbe illesztve egymás mellé, újonnan tanult magatartásformát alakított ki belőlük.

Az állatok létfenntartási viselkedése

A populációk és az egyedek között is állandó versengés folyik a fennmaradásért – ezek összessége a létfenntartási viselkedések. Ezek közül alapvető a tájékozódás. Ennek legegyszerűbb formái a taxisok. Ezek az ingerhez kötött tájékozódási formák már az egysejtű papucsállatkánál is megfigyelhető – kerüli a CO2-t. A fejlettebb állatok azonban különbséget tudnak tenni az ingerek erőssége között, s ezzel mintegy vezérlik a mozgást. Pld. a rovar úgy mozog, hogy szemeit egyformán érje a fény – a lepke spirálisan repül bele a lámpába.

Másik típus a tárgyak megjegyzéséhez kötött tájékozódás. Pld. méhfarkas fészke a tobozokkal.

A tájékozódás aktív formája, amikor az állat maga által kibocsátott jelzések visszaverődéséből következtet helyzetére. Pld. denevérek – ultrahang, a medvelepke zavarni képes ezt.

A tájékozódásnak fontos szerepe van az állatok vonulásában is. A lazacoknak valószínűleg a kémiai jellemzők vésődnek be. A madarak tájékozódása részben öröklött, részben tanult viselkedésen alapul. Éjszaka valószínűleg a csillagok, nappal a Nap állását figyelik.

Nagyon fontos az állatok táplálkozási viselkedése. Ennek előkészítő szakasza hosszú és egyedenként változó. Az éhségérzet az állatot táplálékkeresésre motiválja – ez pedig attól függően változó, hogy hol helyezkedik el a táplálék (közvetlen környezet – földigiliszta, ragadozónak keresni kell, fenyőormányos bogár, stb.).

A táplálkozási viselkedés befejező szakaszára a zsákmányszerző magatartás jellemző. Ez inkább a ragadozó állatoknál jellemző, ahol támadó magatartással párosul. Pld. a fiatal róka minden mozgót megtámad, de majd tanul belőle; közvetlen tapasztalat – angliai cinegék. Vannak olyan zsákmányszerzési módok is, amihez különböző eszközöket használnak fel az illető állatok: lövőhal, kaktuszpinty, tengeri vidra, keselyű.

A ragadozók támadó formáival párhuzamosan alakult ki a zsákmányállat menekülő magatartásai. Pld. sün tüskéi, teknős páncélja, kémiai anyagok – tintahal, szalamandrák, ragadozó madár alakjának kulcsingere. Gyakori védekezési mód a mimikri jelensége: övesbagoly lepke, botsáska.

Az állatok szaporodási viselkedése

Az álatok tevékenységének másik alapvető megnyilvánulása. Ez az ivarérettséget elért fajokra jellemző és a legtöbb fajnál időszakonként ismétlődik. A jelentkezését a belső (hormonális) és külső tényezők összhatása jelenti. Az utóbbi kulcsinger sokféle lehet: pld. a napszakok hosszának megváltozása. A sikeres szaporodásnak viselkedésbeli előfeltételei vannak – lehetővé teszi, hogy a különböző nemű egyedek a megfelelő időben és helyen találkozzanak. A szaporodás időszakában belső motiváció indítja ez az állatot a másik nem felkeresésére – erre az időszakra jellemző magatartás a párválasztás. Ebben sok ingernek van szerepe. Pld. rovaroknál szagok, fények, szivárványos ökle, békák hangja. A párválasztáshoz tartozik a hím egyedek közti küzdelem is – sziámi harcoshal.

A párválasztás után következik az udvarlás és nászjáték időszaka. Ennek szerepe, hogy fokozza az izgalmi állapotot és legyőzze az egyedek közti távolságot. Pld. polipok, tarkalepkefaj együttrepülése, tüskéspikó, lugasépítő madarak (Új-Guinea).

A párzás során megtermékenyül a petesejt. Sok fajnál ezek lerakása után be is fejeződik a szaporodás viselkedéssorozata – ezek ált. sok petét raknak le. Másoknál azonban megjelenik az ivadékgondozás is – ez részben öröklött, részben tanult magatartásformákból tevődik össze, melyet a megfelelő motivációs állapot és az utódok viselkedése vált ki. Fejlett ivadékgondozás már az ízeltlábúak körében is megfigyelhető: ásódarázs, cselőpók. Halaknál: bölcsőszájú hal, sziámi harcoshal és a paradicsomhal habfészke. Kétéltűek: dajkabéka. Madarak: fészeklakók, fészekhagyók.

A társas viselkedés alapjai

Sok faj egyedei magányosan élnek, közöttük nincs tartósabb kapcsolat. A szociális kapcsolatoknak mindig előfeltétele egy bizonyos társulási hajlam. A szociális kapcsolatok legegyszerűbb formája az állatok időleges tömörülése. Pld. a vonulásra összegyűlt állatok (heringek, rénszarvasok). Ennek célja a közös védelem. Ilyen kapcsolat a vadászatra csoportot alkotó farkashorda, vagy a telelésre összetömörült denevércsapat. Ezt a társas viselkedési formát néhány egyed váltja ki, majd ezt a többi utánozza – vonuló halraj. Ezek nyitott tömörülések, tagjaik kicserélhetőek, a létszám változó.

A zárt közösségek egyedeit azonban erős szociális vonzalom tartja össze. A kapcsolat tartós, többnyire a szaporodási időszakra, néha egész életre szól. A közösségbe bekerülő idegen egyedekkel szemben elutasító magatartást tanúsítanak. Ilyen kapcsolat a gerincesekre jellemző család (szülők és ivadékaik). Ez ált. az ivadékok felneveléséig tart. A szülők esetenként továbbra is együtt maradnak (hattyú, gibbon). Sok család összekapcsolt együttélése kolónia kialakulását eredményezheti – pingvinek, zebracsorda. Ha a családfeloszlás nem következik be, akkor kialakul a nagycsalád, melyben több generáció él együtt. Sajátos társas együttélés jellemzi az államalkotó rovarok közösségeit – hangya, méh. Jellemző rá a munkamegosztás a kifejlett rovarok különböző alakjai között. Tökéletes összhangját bonyolult biológiai mechanizmusok szabályozzák. Az együttélő zárt közösségekben az egyedek ismerik egymást, a csoporton belül rangsor alakul ki. A helyekért az állatok megküzdenek, gyakran fizikailag. A legyőzött egyed behódol. Új egyed érkezésekor újra kell rangsorolni. A rangsor kialakulása megelőzi a közösségen belüli összeütközések jó részét.

Még a csoportokban élő állatokra is jellemző bizonyos távolságtartás igénye – a személyes tér nagysága fajonként változó. Egyes fajok a gyakori testi érintkezést is eltűrik (disznók). Az egyedek közötti távolság adott helyzetekben módosulhat – pld. hidegben, ragadozó megjelenésekor csökken.

Az egy fajhoz tartozó egyedek sok élettevékenységükben erőszakkal igyekeznek egymást eltávolítani. Ez a magatartás az agresszió, s ez kizárólag fajtársakkal szemben érvényesül. A biológiai agresszió alapvető magatartás, amely lehetővé teszi az egyedek számára a populáción belüli erőforrások egyenletes kihasználását, megakadályozza a túlszaporodást.

Az állatoknak élettérre van szükségük. Ezt területvédő magatartással védelmezik. A saját terület egyetlen állaté vagy azonos fajú csoporté (oroszlán). A terület hatása az egyedekre. Az állatok a területüket elhatárolják – énekkel, szaganyagokkal.

Az állatok kommunikációja

Az azonos fajhoz tartozó egyedeknek valamilyen módon információt kell cserélniük egymással. Az állatok jelrendszer útján történő hírközlését, információcseréjét az állatok kommunikációjának nevezzük. ez alapvető feltétele a társas kapcsolatok kialakulásának. A jelek fajra jellemzőek. Sok faj kémiai kommunikációra képes – ezt feromonok útján valósítja meg (ezek a kültakaró mirigyeiben termelődnek, majd innen a környezetbe kerülnek). Gyapjaslepke. A feromonoktól származik sok emlős jellegzetes szaga. Gyakran ezek a szagok elősegítik az állatok egyedfelismerési képességét – rágcsáló ivadékai. A kémiai jelzések tartósak, ezért alkalmasak tájékozódásra is – fullánktalan méh. A feromonok másik csoportja az állatokat a közeledő veszélyre figyelmezteti, ilyenkor riasztójelzéseket adnak le, amelyek néhány cm-es körzetben, rövid ideig hatékonyak – hangyák. A párválasztásban is van szerepe az ivari feromonoknak – lepkék (ezt használják ki a növényvédelemben). Az ivadékgondozásban is van szerepe a kémiai inger által keltett magatartásoknak – sügérek. A térbeli eloszlást is meghatározhatják a feromonok – lisztbogár. A területvédő magatartásban is szerepük van – kutyák vizeletükkel jelölik ki a területüket.

Az állatok látására épül a vizuális kommunikáció. Fontos ilyenkor a mozgás és a színek. Pld. méhek tánca – Karl Frisch. A vizuális kommunikáció számtalan példája található a szaporodási viselkedésekben – szentjánosbogarak villódzása, rigófiókák tátogása , testtartás, kutyák viselkedése.

Az állatok hangadási jelrendszerén és hallásán alapul a az akusztikus kommunikáció. Elsősorban ott ahol a látási, szaglási ingerek nem érvényesülhetnek. A rovaroknál ez elsősorban az ivari pár felhívására szolgál. A madarak jelrendszere a legváltozatosabb, fajra és egyénre jellemző részek keverednek benne. Az emlősöknél megtalálható az ultrahang használata is – rágcsálók fiókái a szülőkkel. A csimpánzok kb. 30-40 különböző hangjelzést használnak.