Descartes 1596-ban született La Haye-ban. Nyolc éves korától a IV.Henrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban tanult, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Kitûnõen megtanult latinul, s megismerhette a kor legújabb tudományos fölfedezéseit és nézeteit (pl. Galileinek a Föld forgásáról vallott elképzeléseit). Majd (1612 után) Poitiers-ba ment orvostudományt és jogot tanulni, s 1618-ban -atyai kívánságra- Hollandiába utazott, hogy a bredai katonai akadémián hadmérnöki képesítést szerezzen, majd bekapcsolódott a harmincéves háborúban. 1619-ben hosszú utazásra indult: járt Koppenhágában, Lengyelországon, Magyarországon, Ausztriában és Csehországban. Télre egy Ulm melletti parasztházban szállásolta el magát, ahol idejét elmélkedéssel töltötte, s ahol három álom hatására egy “csodálatos tudomány alapjaira” bukkant. Részt vett a fehérhegyi ütközetben -a gyõztesek oldalán-, késõbb újabb utazásokra indult, míg végül 1625-1628 között Párizsban telepedett le. Itt egy tudós társaság megbecsült tagjaként tevékenykedett. (A társaság tagja volt többek közt T. Hobbes, P. Gassendi, A. Arnauld.) Az 1628-1649 közti idõszakot a szabad alkotói légkört biztosító Hollandiában töltötte, s azt csak Krisztina svéd királynõ meghívására hagyta el. A királynõ a tudósokat a hajnali órákban rendelte magához, mert ezt a napszakot tartotta elmélkedésre alkalmasnak, csakhogy Descartes gyermekkora óta -betegsége folytán- szenvedett a korai keléstõl (ezért engedélyezték neki a líceumban is a dél körüli felkelést). A filozófust annyira megviselték a hûvös hajnalok, hogy tüdõgyulladást kapott, amibe végül bele is halt.

Fõbb mûvei:

Értekezés a módszerrõl (teljes cím: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszerérõl, 1637), Elmélkedések az elsõ filozófiáról (1641), A filozófia alapelvei (1644), A lélek szenvedélyeirõl (1649)
Filozófiájának kiindulópontja az volt, hogy az ismeretek (a különbözõ oktatási intézményekben tanítottak) nem feltétlen igazak: “… tanulmányaimnak nincs más haszna, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat.” (Értekezés a módszerrõl I.) Mivel a filozófiának a tudományok alapjául kell szolgálnia, ezért egy új típusú filozófiát kell kidolgozni, amely segít eligazodni a gyakorlati dolgainkban, és amely elméleti és módszertani vonatkozásokban is egységes. A filozófiának (melyet egy olyan fához hasonlított, amelynek gyökere a metafizika, törzse a fizika, koronája az etika, az alkalmazott mechanika és az orvostudomány) “az igazság megismerése elsõ okai szerint”. Az új módszer alapja a módszeres kétely, a szkepszis, azaz minden ismeret kritériumaként négy feltételt támasztott, amelyet a következõ négy szabályban foglalt össze: 1. csak világos és határozott (clare et distincte) ismeretek fogadhatók el igaznak. Ez az ész természetes igazsága (lumen naturale), azaz az ésszerû intuíció alapján körvonalazható. 2. a tanulmányozás eredményessége érdekében a vizsgálódás során felmerülõ minden problémát bontsuk a legalapvetõbb összetevõkre. (A cél: a tudás kiinduló elemeinek felmutatása) 3. A racionális megismerés során a legegyszerûbb, elemi dolgok felõl kell haladni az összetettebbek felé. 4. Mindenütt teljes felsorolásra és általános áttekintésre kell törekedni. (Ez egyfajta teljes indukció, mely teljessé teszi a dedukciót, azaz a racionalista filozófia logikai módszere.) Az 1.szabálynak megfelelõen Descartes igyekszik elõítéletektõl és paradigmáktól mentes igazságra mint kiindulópontra lelni, ezért kétségbe von minden eddigi ismeretet. De kételkedésének célja nem az ítéletek felfüggesztése (vö: antik szkeptikusok epokhé fogalma), nem az agnosztikus magatartás, hanem a kétségbevonhatatlan támpont -”arkhimédészi pont”- megtalálása. A kételkedés szinte minden eddigi állításra kiterjed, kivéve a kételkedés tényét, s mivel aki kételkedik, az gondolkodik, s aki gondolkodik, az létezik is: Cogito ergo sum, azaz: Gondolkodom, tehát vagyok. Így Szent Ágostonhoz hasonlóan(si fallor, sum. azaz: Csalatkozom, tehát vagyok.) a csalóka érzékletek (empiria) helyett a szubjektum öntudatát, a gondolkodó Ént helyezi filozófiájának fundamentumává, s ezeket a racionalista filozófia alaptényezõjévé a ratiot, a gondolkodást teszi meg.

Ezt követõen Descartes olyan eszméket tételez fel, amelyek nem származhatnak a tapasztalatból és a képzeletbõl, hanem ezek “velünk született eszmék” -idea innatae-, ilyen a lét, az Isten, a szubsztancia fogalma. Azonban hogy elkerülje a tudat önmagába zárkózásának ( a szolipszizmusnak) a veszélyét, feltételezi és egyúttal bizonyítja is Isten létét, azét az Istenét, melyet maga a szubjektum nem tud önmaga képzeteként magalkotni, mivel Isten végtelen, a szubjektum pedig véges. Ezáltal a végesbõl, az okozatból az ontológiailag tökéletesebb okot, a végtelen, abszolút Istent mint velünk született eszmét mutatja ki. Ily módon a külvilág és az Én közti szakadékot is áthidalja.

A racionalizmusban a gondolkodó Énnek a középpontba állítása mellett Descartes a szubsztancia új szempontú feltüntetésével új távlatokat nyit, egyúttal több évtizedes vitákat inspirálva. A szubsztancia nála is mindentõl független, önálló entitást jelent, amely saját létezéséhez semmi más dologra sem szorul. (A szó eredeti értelmében ez csak Isten lehet, hiszen minden más az Õ alkotása.) A természet szubsztanciáit viszont megnyilvánulásuk alapján Descartes két csoportba osztja: A) res cogitans: (gondolkodó dolog): független a testtõl, oszthatatlan, nincs kiterjedése, benne egybeesik “a szellem, illetve a lélek, illetve az értelem, illetve az ész.” B) res extensa (kiterjedt dolog): a res cogitans ellentétpárja, kiterjedt, osztható, anyagi jellegû, jellemzõje az állandó változás -s ennélfogva a fejlõdés is. (A és B közös vonása, hogy mindkettõ örök, és az Istentõl származik.) A két szubsztancia között mechanikus kapcsolatot tételezett fel, az állatokat is mechanikus szerkezetnek tekintette. Az emberben viszont a két szubsztancia (a test és a lélek) ugyan szintén különbözik, de a tobozmirigy összekapcsolja a mûködésüket.

Descartes filozófiai hatása:

A nevéhez fûzõdõ filozófiai rendszer, a kartézianizmus követõkre talált. Filozófiai folytatásnak tekinthetõk az okkazionalisták (A.Geulincx, N.Malebranche), J.O.De Lamettrie, Spinoza és Leibniz. Descartes filozófiáját bírálták az empiristák, valamint többek között Gassendi és Hobbes.

Műveit 5 csoportba sorolhatjuk:

• Természettudományos könyvek (Fizika, Lélekről)
• Metafizikai könyvek (Metafizika)
• Logikai könyvek (Organon)
• Politikai, retorikai, esztétikai művek (Retorika, Poetika)
• Etikai munkák (Nikomakhoszi etika)

Logikája

• A logika atyjának nevezik, de ő logika helyett analitikáról beszél
• A logikát a helyes gondolkodás tudományának tekinti, vagyis nem azt vizsgálta, hogyan gondolkodunk, hanem hogy hogyan kell gondolkodásunkban előrehaladnunk
• A logika a gondolkodás formáinak és módszereinek a tudománya
• A fogalmak vizsgálatával kezdi a logikát, a gondolkodásnak ezek az alapegységei.
• A definíciók 2 részből állnak: nem-fogalomból és fajfogalomból (pl. ember nem-fogalma az élőlény, fajfogalma az értelmes)
• Kitüntetett szerepe van a kategóriáknak, melyek a legáltalánosabb fogalmak, és más fogalmakkal nem definiálhatók, csak körülírhatók
• A fogalmakból ítéleteket alkotunk. Ezekhez legalább két fogalom kell: az alany, amiről állítjuk, és az állítmány, amit mondunk róla.
• Az ítélet lehet állító (a tulipán virág), tagadó (a tulipán nem illatos), egyes (ez a tulipán sárga), általános (minden tulipán virág), különös (némely tulipán vörös)
• Szillogizmus elméletének kidolgozása: a szill. Két premisszából és egy konklúzióból áll. Akkor és csak akkor igazak, ha a premisszák is és a konklúzió is igaz. (pl. Minden ember halandó. – Minden király ember.  Minden király halandó)
• A szillogizmusok deduktív következtetések
• Klasszikus logika alaptörvényének meghatározása: ellentmondások kizárásának törvénye (Aki valamiről azt mondja, hogy van és hogy nincs, az nem azt mondja, amit mond, s ezzel azt állítja, hogy amit a szó jelent, azt nem jelenti. Ez pedig képtelenség.)
• Ismereteink forrása a tapasztalat, a megfigyelt adatok általánosítására szolgál az induktív (rávezető) következtetés (ezekben nem lehetünk biztosak, kérdezzünk meg hozzáértőket)
• (A fémek nehezebbek a víznél. – A vas nehezebb a víznél. – A réz nehezebb a víznél…stb.)
• Metafizikája
  • A tudományokat három nagy csoportra osztja:
    • Elméletire (matematika, fizika)
    • Gyakorlatira (politika, etika)
    • Létrehozóra (művészetek, orvoslás)
  • A létező fogalmához a legáltalánosabb elvonatkoztatás szükséges. Ezért a metafizika az első filozófia, legelső elvek és okok tudománya
  • Mérsékelt materializmus: elvetette a világot megkettőző ideákat. Az általános szerinte nem más, mint a létező dolgokból gondolatilag elvont közös lényeg.
  • A maradandót keresi a változóban, és ezt a formában véli megtalálni. A formában konkrét egyedek jönnek létre, melyeknek egyesülniük kell az anyaggal
  • Ahhoz azonban valami létrejöjjön, kell valaki vagy valami létrehozza, sőt még egy szándék is, ami végett létrejön.
  • Isten-bizonyíték: létezik egy mozdulatlan mozgató, később csak egyetlen isten fogadott el, aki az önmagát gondoló gondolat.
  • A metafizikai kategóriák közül mint önálló témát csak a szubsztanciát vizsgálja. A többi kategóriát hozzá képest másodlagosnak tekinti.  a szubsztancia önálló létező
  • A változás nem képzelhető el másképp, minthogy van ami megmarad. Ez csakis az anyag lehet.
  • A legkevésbé összetett földi szubsztancia az ún. négy elem: föld, víz, levegő, tűz. E négy elemből jönnek létre a bonyolultabb létezők (ásványok, növények, állatok, emberek)
• Természetbölcselete
  • Érdeklődött a természeti jelenségek iránt, azok magyarázatát kereste
  • A világmindenséget zárt, hierarchikusan felépített, harmonikus egésznek tartotta.
  • Legfelül az égi szférák vannak, melyet a csillagok szférája zár le. Alatta a Nap és a Hold, ezt követi a holdalatti világ a levegővel, vízzel és földdel
  • Üres tér lehetetlen
  • Célokság tana: minden, ami létrejön vagy elpusztul, szervesen illeszkedik egy célszerű világrendbe, melyben semmi esetlegesnek nem jut hely.
  • Élőlények tökéletessége: élettelen természet – növényvilág – állatok – emberek
• Pszichológiája és etikája
  • A lélek szubsztanciális forma, az emberi testet ez teszi ténylegesen élővé
  • Három alapvető életfolyamat: táplálkozás, érzékelés, gondolkodás
  • A lélek gondolkodó része az ész, melynek két fajtája van:
    • Passzív ész: befogad és halandó
    • Aktív ész: alkotó gondolkodás szerve és halhatatlan
  • Az ember legfőbb javát a boldogságban látja. Boldog akkor lehet, ha értelmét tökéletesítő tevékenységet folytat.
  • Cselekedeteink végcélja csakis valami legfőbb jó lehet, ami nem másért, hanem önmagáért jó.
  • Az erkölcsi cselekvés előfeltételét a döntési szabadságban látja, hiszen csak azért vagyunk felelősek, amit tudva és akarva teszünk
  • Okosság: az ember meg tudja szerezni azt a képességet, hogy konkrét helyzetekben felismerje, mit kell tennie.
  • Igazságos: ami törvényes, méltányos és egyenlő
• Politikai nézetei
  • Célja megvédeni az államot a szofistákkal szemben, akik szerint az állam pusztán megegyezéssel létrehozott, mesterséges intézmény.
  • Az embereket két alapvető ösztön készteti arra, hogy társuljanak egymással: szaporodás ösztöne (ffi, nő) és az önfenntartás ösztöne (úr, szolga) Így jön létre a család, mint a mindennapi szükségletek kielégítésére szolgáló közösség.
  • Család – Falu – Faluközösségek – Városállam
  • Nem tesz különbséget társadalom és állam között
  • Az embert politikai életre, társadalmi életre hivatott lényként határozza meg.
  • Uralkodnia kell annak, aki kiválósága révén felülmúlja a többieket.
  • Természetesnek tartja a rabszolgaságot
  • A vagyonszerzés természetes módja az élethez szükséges természeti javak felhalmozása, mint a vadászat, a halászat, a földművelés.
  • A pénzkereskedelmet elítéli
  • Károsnak tartja a törvények felületes és gyakori megváltoztatását.
  • A tulajdonra 3 lehetséges változat:
    • A közös művelésű földbirtok magántulajdon
    • A magánművelésű közös tulajdon
    • A közös használatú közös tulajdon
  • Család intézménye: a ffi a családfő, hiszen a természetben mindenütt a hím a felsőbbrendű, a nő az alsóbbrendű. A nő számára a legmegfelelőbb állapot a csendes otthon. A ffi és nő különbségei teszik a nőt vonzóvá. A ffi 30 éves koruk után nősüljenek, és 10 évvel fiatalabb nőt vegyenek el.
  • Ha nagy a természetes szaporulat, ne a gyerekgyilkosságot, hanem a magzatelhajtást részesítsék előnyben
  • Meg kell kísérelni az ifjakat az ipartól a kereskedelem és földművelés felé irányítani.
  • Az lenne az ideális államforma, ha minden politikai hatalom egy embernek, a legkülönbnek a kezében összpontosul. Az ilyen kiváló ffiak számára nincs törvény, ő maga a törvény.
  • A monarchia mégis a legrosszabb rendszer, mert nagy erő és erény ritkán társul. Az arisztokrácia a legmegbízhatóbb, mert magasan képzett kevesek rendszere. De ez el is fajulhat
  • Az olyan kormányforma a legjobb, amely eléggé demokratikus, hogy minden tisztséghez nyitva áll az út minden polgár számára és egyúttal eléggé arisztokratikus is. A legfőbb tisztségeket fent kell tartani a legjobbak számára.

A tiszta ész kritikája

• 1781, második kiadás: 1787
• a metafizikai gondolkodásmód radikális megváltoztatását eredményezte a mű
• a mű felépítése:
  • előszók és bevezetés
  • a tiszta ész elemeinek tana
  • a tiszta ész módszerének tana (kb. ötöde az elemek tanának: alig 100 oldal)
• tiszta ész: az ész ítélőszéke, cél, hogy az ész újra vágjon bele önmaga megismerésébe
• alaptétel: a tárgyaknak kell az ismereteinkhez alkalmazkodniuk
  • ok: az értelem szabálya benne van az emberben, még mielőtt a tárgyak adva volnának
• Kant szerint metafizikai fordulat kell (pl. matematika: Thales; Kopernikusz: heliocentrikus világkép)
• minden tudás tapasztalattal kezdődik, de nem minden tudás ered tapasztalatból
  • tehát –tal de nem –ból
  • kivétel: a priori ismeretek
• a megismerés két módja:
  • a priori (tapasztalat előtti, minden tapasztalattól független)
    • ismertetőjelei:
      • szükségszerűség (vagy ő maga szükségszerű, vagy azok a tételek, melyekből levezetjük)
      • szigorú általánosság
    • ezen belül van tiszta a priori ismeret
      • semmilyen empirikus nem keveredik hozzá
      • pl. minden változásnak oka van: a priori, de nem tiszta, mivel a változás fogalma tapasztalatból merített
  • a posterioi (tapasztalat utáni, empirikus)
• a tárgyaknak kétféleképp vehető jelentése:
  • jelenség
  • magánvaló
• a tárgy megismeréséhez szükséges, hogy valóságát a tapasztalat által, vagy a priori ész által bizonyítsuk
• az ítéletek két csoportja a logikai alany és állítmány viszonya szerint:
  • analitikus
    • B hozzátartozik A-hoz, az A fogalomban látensen benne van a B
    • magyarázó ítélet, pl. minden test kiterjedt
    • minden ilyen ítélet a priori
  • szintetikus
    • B egészen kívül van A fogalmon, de kapcsolatban van vele
    • gyarapító ítélet, pl. minden test súlyos
    • majdnem minden ilyen ítélet tapasztalati
    • Szintetikus a priori ítélet:
      • a matematika és a természettudomány is tartalmaz ilyeneket
      • a tiszta ész feladata (pl. a matematikai ítéletek: 7+5=12)
      • „Minden matematikai ítélet szintetikus.”
      • 7+5=összeg, de a két szám fogalmának egyesítésében nincs benne a 12  empirikus úton érhető csak el (pl. ujjainkkal)
• a transzcendentális filozófia a tiszta ész valamennyi elvének rendszere
• A tiszta ész feladata ez a kérdés: Hogyan lehetségesek szintetikus a priori ítéletek?
• ezt sok lépcsőn át ezzé alakítja: Hogyan lehetséges metafizika mint tudomány?
• Egy hazai reakció: 1801-ben jelent meg Debrecenben a Kánt szerént való filosófiának rostál-gatása levelekbenn.
  • E vitairatból olvashatók ki az új ortodoxia nézetei.
  • A kanti filozófia volt talán a legveszélyesebb az egyházak számára.
    • Ok: egyáltalán nem buzdít ugyan hitetlenségre, de közvetetten szemben áll a dogmatikus teológiai gondolkodással (pl. a transzcendentális eszmék szerkezetére vonatkozó fejtegetések).
• Antinómiatan
  • antinómia: egymásnak ellentmondó kijelentések, amelyek igazsága és hamissága mellett egyforma érvénnyel érvelhetünk
  • nem oldhatók meg a tiszta ész bizonyossága által
  • pl. a világ véges vagy végtelen volta, szabadság-szükségszerűség, Isten léte vagy nemléte, a lélek halhatatlansága vagy múlandósága
  • Isten az ész a priori ideája, nem ismerhető meg a tiszta ész világánál
    • létezését sem igazolni, sem cáfolni nem lehet
  • Isten az erkölcsi (gyakorlati) ész posztulátuma
  • az értelem számára az intelligíbilis világ objektumai hozzáférhetetlenek (pl. halhatatlanság, szabadság, Isten)

Leibniz a plurális metafizikai idealizmust részesít előnyben. Egy idealizmust, ahol az univerzum valóságosságát a hatalom magjába redukálja, mégpedig, hogy mindenki a természeténél fogva spirituális. Minden erőcentrum egy szubsztancia – egy individuum -, ami más erőközpontoktól különbözik. Ezeket Leibniz monászoknak nevezi (Einheiten). Ezek az erők nem irányíthatóak és nem is tartoznak térben elhelyezkedő szubsztanciákhoz. Istenen kívül senki más nem tudja ezeket elpusztítani, és ezért halhatatlannak vannak elkönyvelve. Ezek a monászok hasonlítanak egymáshoz, és mégis különböznek. Mivel a monászok spirituális egységek, a bensőjükben lévő különbözőségek ellenére egy spirituális karakterrel jellemezhetőek. Ez a különbözőség adja nekik a különböző individualitást.

A leibnizi monászok szubjektumai a változásnak az észlelésben és az ízlésnek. Minden monász mindig tisztább észlelésre törekszik. Ez a folyamat a monászok célja, hogy egy tudatnak minél jobb észleletet szolgáltathassanak. A monászok sokoldalúsága, rendezettsége az oka a világ sokrétegűségének. Ezek a monászok a világon mindenhol jelen vannak, – emberekben, állatokban, növényekben és még ráadásul a lélektelen anyagokban is. Leibniz számára nem létezik se élettelen matéria, se vak hatalom. A matéria keresztül kasul élő. Mivel minden monász különböző, lefektetnek egy hierarchiát. A matériáktól kezdve az emberi teremtményekig létezik bennük egy tökéletességre törekvő vágy.  A matériákban a monászok tudattalanok; az emberben felemelkednek egy reflektáló tudatosságba.

A monászokat négy szempontból vizsgálhatjuk:

• A monászok pontok. Ez azt jelenti, hogy a létezőnek tulajdonképpeni ősalapja pontszerű szubsztanciákból áll.
• Monászok erők, erőközpontok. Egy test, Leibniz szerint nem más, mint pontszerű erőközpontok komplexuma.
• A monászok lelkek. Az alacsonyabb rendű monászok, mint egy álomszerű, bódult állapotban vannak. Ezek csak homályos, tudattalan képzetekkel rendelkeznek. A magasabb rendűeknek, mint az emberi lelkeknek, tudatuk van. A legmagasabb rendű monász Isten.
• A monászok individuumok. Nincs két azonos monász. A monászok hézagmentes sort alkotnak, a legmagasabb rendű isteni monászoktól a legegyszerűbbekig. Itt megvan mindegyiknek a maga felcserélhetetlen helye, mindegyik a saját módján tükrözi a világegyetemet, potenciálisan mindegyik az egész világegyetem tükre. A monászok kifelé zártak. Mindaz ami velük történik, az belőlük magukból és lényegükből következik, az isteni teremtés aktusának lévén, amely a monászokat egy isteni ősmonászból létrehozta.

Minden monász olyan, mint egy tükör, amiben az egész univerzum reflektálódik. Egy monászból ki lehet olvasni egy univerzális történést. Abban különböznek, hogy az univerzumot mennyire reflektálják, és ezt milyen tisztán lehet észlelni. A rangsor továbbá abban is áll, hogy milyen tiszta a tudatuk. Valaki minél jobban közeledik Isten képéhez, annál kevésbé tükröződik vissza benne az univerzum. Míg a monászokban megvan az örökké megjelenés képessége. Leibniz azt mondja, hogy egy múltbeli monászból, jelen és jövő kiolvasható; egy monász ismerete megadja nekünk az univerzum ismeretét. Ebben a hierarchiában végtelen alá felé rendeltség van; a legmagasabb foktól a legalacsonyabbig van egy rangsor, egy levezethetősége spirituális egységeknek vagy erőknek. Isten a legmagasabb monász. Leibniz ezt az egzisztenciát ötszörös módon vezeti le; az ontológiai tételen, a kozmológiai bizonyítékkal, a teológiai bizonyítékkal (kauzális mechanizmus), az alapharmónia törvénye alapján és az episztemológiai tételen keresztül (megismerés elmélet), aminek a háttere a világban látható örök igazsághoz szükséges.

Mint ahogy Arisztotelésznél, ahogy a dolgoknak a céljuk önmagukban van, úgy a leibnizi monászok egy belső nyomás és nem egy külső befolyások által hajtottak. Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ezek a monászok ablakkal nem rendelkező élőlények, amiknek nincsen kijáratuk a külvilághoz. Egy monász sem tud egy másikat befolyásolni. Igazi tudás, ami belülről és nem kívülről jön, végtelen. A monász lehetőségei önmagában rejlenek, mint a kukorica egy kukoricacsőben. Az evolúció a monászok belső potenciájának megvalósulása, ahol a magasabb fokok az evolúcióban be vannak zárva, és az alsó fokok áttörhetnek. Így egy monász egész élete hosszú lánc, ahol saját magát igyekszik felszínre törni. Az elmúlt dolgok a jelenbe áthozottak, és a jelen a jövőbe transzcendentált. Még akkor is, ha a monászok különböznek egymástól, van közöttük egy harmonikus kapcsolat.

Leibniz megpróbál kapcsolatot felmutatni a mechanizmus és a teológia között, mint ahogy a pszichikális terület is egy pontos rend szerint irányított, ami mechanikailag magyarázható. De az univerzum rendszere egy abszolút cél által vezérlet. A mechanika Leibniz számára a metafizikában gyökerezik; a fizika metafizikai és mechanikai törvényei közvetlenül Istenhez vezetnek. A tudomány és vallás ilyen szempontból össze vannak kötve. Nekünk, az univerzumnak egy organikus egésze van adva, ahol minden ténynek és minden eseménynek saját felfogása van arról, hogy mi miért létezik, vagy történik, melyik helyen és melyik időpontban. Nem mindenkinek kell ezt így tudnia, hogy be is bizonyíthassa, de minden objektumnak rendelkeznie kell egy értelemmel. Leibniz megalkotta az elégséges alap elvét ami egyszerre logikus és metafizikai. Ez az elv egy bizonyos eleve elrendeltséghez vezet ami alig hagy helyet a szabad akaratnak. Azért mégis hagy egy kis szabad akaratot, a nélkül, hogy megmagyarázná, hogyan is hozhatóak ezek összhangba az abszolútummal és Isten hatalmával. Az elégséges alap elmélet azt várja el egy univerzumtól, hogy egy racionális egész legyen, ahol a logikus és metafizikai igazságoknak, egy egésznek kell lenniük.

Az individuális lelkek, amik a monászok isteni hierarchiáját alkotják, sok hasonlósággal rendelkeznek az isteni képpel. Az emberek értelme lényegében egy, az Isten öntudatával, de az emberi értelem egyben mégis különbözik tőle, intenzitásban. Isten birodalmának két aspektusa van: A monászok hierarchiája és a pszichikai univerzum. Ez mind összedolgozik a harmonikus alappal. Isten úgy alkotta meg Leibnizet, hogy lelke és teste harmóniában összedolgozzanak. Isten a monászokat hasonló tartalmakkal ruházta fel. A harmonikus állapot a fizikai és a pszichikus között isten által előre megtervezett.

Van egy különbség a cselekvés módjában a lelkeknél és testeknél. A lelkek egy teológiai törvény szerint irányítottak, a testek pedig mechanikai mozgások alapján meghatározottak. De az előírt harmónia által együtt hatnak. Leibniz szerint a matéria (anyag) lélek, ami az értelem által észlelt.

Isten, mint a legfelsőbb monász, változhatatlan. Ő az abszolút igazi létező. De a legfontosabb, amit Leibniz a matematikának és a logikának tulajdonít, az örökkévalóság, amit példának használ. Ebből vonja le, hogy az emberi gondolatok törvényei Istenhez vannak kötve

Leibniz azt mondja, hogy monászok lehetnek monászokon belül. Ráadásul vannak élő organizmusok, kívülről halottnak vélt organizmusokban. Minden organizmus otthont ad sok más organizmusnak.

A monászok és Isten kapcsolatáról Leibniz különféle módokon beszél. Néha az örökkévalóságukban hisz, hogy Isten által teremtettek, ki tudná más elpusztítani őket, ha persze akarja egyáltalán, és néha azt gondolja, hogy a monászok Isten megnyilvánulásai. Időtlenek, akkor Istentől különbözőnek kell lenniük, és semmi közünk sincs hozzá.  Ebben az esetben nem tudják Isten tökéletességét elérni. És ha a monászok korlátozott egységek, akkor nem lehetnek időtlenek. Ha nem időtől függetlenek, akkor halandóak és nincsenek belső értékeik. Ha céljuk Isten, akkor Istennek bennük kell laknia. Más szavakkal, Isten egyik megjelenésének kell lenniük. A monászok nem nem létezők vagy létezők. Ha léteznek, akkor igaziak és nem elpusztíthatóak, ha nem léteznek akkor nincs mit megsemmisíteni.

Ha a monászok térben kiterjedtek lennének, anyagi testek lennének, ha nem rendelkeznek testtel, hanem spirituálisak, nem lehetnek sokrétegűek. Csak egy univerzális osztatlan egész, ahol a sokoldalúság transzcendentálható, ott létezhetnek ezek a spirituális monászok. Máskülönben fizikai atomok lennének, amik valamerre a térben úszkálnak.

Leibniz úgy tűnik, úgy gondolja, hogy a monászok isten által megsemmisíthetőek. Itt saját magával kerül ellentmondásba, mivel egy elpusztítható szubjektum nem lehet halhatatlan, mert a halhatatlanság öröklétezést feltételez.

Nehéz Leibniz elméletét tartani az organikus univerzumról, azzal a feltevéssel, hogy a monászok, amik a dolgok abszolútumát alkotják, egymástól elkülönítettek. Hogy lehet az ablaktalan monászok között, akiknek semmi kapcsolatuk sincs egymással, organikus kapcsolat? Leibniz szerint a monászok bizonyos fajta tükrök, amik kölcsönösen reflektálnak egymásra. Hogy lehet egy reflektálást elképzelni, ha nincsenek egymással kapcsolatban? Mi lehetne a reflektálás, ha nem egy kölcsönös egymásra hatás?

Az egészet összefoglalva:

Leibniz végtelen számú szubsztanciát feltételezett, amiket monászoknak nevezett el. A monászok a „természet igazi atomjai, egyszóval a dolgok elemei.” Ezek teremtés által keletkeztek, és csak Isten megsemmisítése által pusztulhatnak. A „monászoknak nincsenek ablakaik, melyeken át valami beléphetne vagy távozhatna.” Azaz nincsenek egymásra közvetlen hatással. A monászokat az atomoktól az különbözteti meg, hogy önálló energiával rendelkeznek, s ennek során állandóan törekednek a tökéletesség felé. Ez a vágy az appetitio, s a folytonos belső változás állapota a perceptio.

A monászok ugyan ablaktalanok, de kapcsolatban állnak az összes többi monásszal, működésük összhangban van, mivel mindegyikük a saját nézőpontjából ábrázolja az univerzumot. De e képesség különböző fokban van meg a monászokban, s ennek alapján Leibniz fokozatokat különböztet meg közöttük: vannak „csupasz” monászok, melyek a szervetlen természetet alkotják, vannak olyanok, melyek érzetekkel, szemléletekkel rendelkeznek, s vannak az emberi lelket alkotó monászok. Az alkotóelemek között egyfajta hierarchia különböztethető meg: egyszerű és összetett monászokat különít el. Az összetettek az egyszerűekből állnak össze úgy, hogy egy uralkodó vagy központi monász köré rendeződnek. A központi monász köré rendeződő monászhalmaz (a passzív testek, prima materia-k) lényegét szubsztanciáját, az entelechiaként (célként) szolgáló központi monászok jelentik. Ezekben a halmazokban, aggregátumokban a monászok egymással egy „beprogramozott” rend alapján kapcsolódnak, ami azáltal válik lehetővé, hogy ezt a rendet valaki vagy valami eredendően elrendezi. Ezt a harmonikus állapotot (praestabilita harmonia) Isten alakította ki, ezért ez a világ a lehető világok legjobbika (lex optimi). Ugyanis az elégséges alap törvénye alapján „semmi sem történik elégséges ok nélkül” S az esetleges, véges dolgok alapja csak a végtelen tökéletesség, azaz Isten lehet – Leibniz szerint –, aki a világ teremtése során a lehetséges variációk közül a legjobbat – ha nem is az abszolút tökéleteset – választotta. (Ezt a felfogást bírálja Voltaire a Candide című regényében.) Mivel Isten „beprogramozta” a monászokat, így midőn két óra járását is egymáshoz lehet igazítani. Így a test és a lélek működését is összhangba lehet hozni. Ezzel a példával igyekezett igazolni Leibniz a Descartes-i dualizmus probléma megoldását.

Arius tudós prosbiter volt. Origenész tételeit sarkítva jutott azokra a következtetésekre, ami miatt a keresztények eretneknek könyvelték el. Szerinte Krisztus a teremtett dolgok közé tartozik. A filozófiai Istenfogalomból indul ki. Szerinte Isten a Fiát teremtette meg elsőnek, még mi előtt minket megteremtett volna, majd minket az ő képére. Athanasziusz korábban püspöki titkár, későbbieken Alexandria püspöke, Ariust váltotta fel. Gyermekként átélte a keresztényüldöztetést.  Harcos jellem volt, sok bántalmazásban részesült. Vagy szerették, vagy gyűlölték. Az embereket szenvedélyes, bizalmat gerjesztő beszédeivel nyerte meg. Művei inkább szenvedélyes hitvallások mintsem nyugodt értekezések. Az ariánus alaptétel, ami nagy vitát váltott ki, mi szerint Isten fia nem egylényegű Istennel. Atyaistennek alárendelt. Csupán ember és Isten közötti közvetítő. A keresztények ezzel szemben a Szentháromság alapdogmáját védték.

A vitát három részre lehet osztani, időrendi sorrendben.

• A vita kialakulása a niceai zsinatig 318-325
• Az ariánusok reakciói 325-361
• A kereszténység visszacsapása győzelmükig 381

A két nézet az 325-ös niceai zsinaton csapott össze, ami a keresztények fölényével zárult. A vita egészen keletig terjedt. A zsinaton két fenntartás fogalmazódott meg Ariussal szemben. Arius bálványimádó vagy politeista, mert a teremtményt is méltónak tartja az imádatra. A másik szerint pedig Krisztus istenségének tagadása által az üdvösséget teszi semmissé. Arius Krisztust teremtménynek tartja, de elfogadja, hogy imádhatják, istenségként. Ebből származik az első vád. Krisztust nem fogadja el megváltónak sem. Tehát Krisztus nem valóságosan isteni lény. De ha Krisztus csak teremtett és nem isteni, hanem olyan mint mi akkor elviekben képes lenne bűnök elkövetésére is?

Az elő beszéd az ariánusok ellen tematikáját követve ismertetem a benne lévő fontosabb vitapontokat:

• Az elnevezés kérdése. Athanasziusz ellenvetése, mi szerint egy népet nem a püspökéről neveznek el. A keresztények Krisztus neve révén lettek elnevezve. Az ariánusok pedig Ariusról.
• Művek műfajának kérdése. Arius Theliákat írt, amit Athanasziusz nem tart elfogadhatónak. Megnevettető beszéd nem illik az isteni dolgok megvitatásának témájához.
• Arius tagadja a Fiút, teremténynek gondolja el. Ennek a feltételezésnek az alátámasztását idézetekkel bizonyítja, melyeket a Theliából szemezgetett. „Az Isten egyedül volt, és még nem volt Atya, azután lett Atya. Nem volt mindig a Fiú.” „Semmiből jött létre minden.” „saját teremtésének is volt kezdete” „Egyedül csak Isten volt, és még nem volt az Ige és a Bölcsesség.” Arius elképzelése szerint, először volt Isten, majd Ige ez után Bölcsesség, és végül a Fiú. Szerinte az Atya a Fiú számára láthatatlan. Athanasziusz ellenvetései ezekre a gondolatokra, mint minden hasonló témájú iromány erősen dogmatikus. Ami érdekessé teszi mégis ezt a vitát, hogy a keresztényi dogmák között mégis igyekszik logikus gondolatmenetet létrehozni. Példákkal is tarkítja ellenvetéseit. Legjelentősebb alap gondolata, amire úgy érzem épül a többi is, hogy Istent nem lehet emberi tulajdonságokkal felruházni. Az ariánusok mintha hétköznapibbá, érthetőbbé szerették volna tenni Istent és az ő dolgait. Érezni, hogy valami ami Istentől származik, olyan mint mi, emberi. De ezzel Isten megfoghatatlansága, misztikája talán veszni látszott.
• Testvéri viszony kérdése. Ha örökké létezett és létezik, időtől függetlenül Isten és Fia, akkor miért atya-fiú kapcsolatot feltételeznek, miért nem testvéri viszonyt? Athanasziusz védekezése ezzel a váddal szemben szintén az, amire az előbbiekben már utaltam. Meglátása szerint az Isteni nemzés nem egyezik meg az emberivel. A szellemit és megfoghatatlant nem lehet azonosítani a testi dolgokkal. A születést Istennel kapcsolatban nem szenvedélyekkel teli szülésnek írja le, mint ahogy az az embereknél lenni szokott, hanem teljes egészében részesedésnek. Abból a Szentháromsággal kapcsolatos dogmából indul ki, hogy a Szentháromság örökké létezett. Ha viszont a Fiú, a Szentháromság egyik alkotóeleme, született és nem örök, akkor a többinek is annak kellene lennie és mivel a teológiai teljességet nem az apránkénti gyarapodás hozza létre, a Fiúnak örök időtől fogva Istennel együtt léteznie kellett.
• Hasonlóság kérdése. Ha Isten tökéletességéből fakadóan szül, és Isten Fiában megvan minden ami Istenben, akkor a Fiú miért nem nemz utódot? Athanasziusz ismét az Isten nem ember érvel védekezik. Az Atya mindig Atya, nem válhat fiúvá.
• Anyag nélküli építkezés kérdése. Semmiből teremtett Isten? Athanasziusz szerint Isten az általa már megteremtett porból alkotta meg a többi dolgot az Igéje által. A Fiú pedig nem teremtmény, hanem Atyja lényegének sajátja, mindig van.
• Ige változékonyságának kérdése. Az ige nem lehet változékony, mert akkor a gyarapodásnak beláthatatlan vége lenne.
• Ige szentségének kérdése. Azért vette fel Isten fia a szolga alakját, hogy az Ige szenté váljon, nem azért, hogy ő megdicsőüljön. Azért volt szükség rá, hogy emberi testben közénk jöjjön, hogy meghaljon, úgy mint mi, és bemehessen a mennyek kapuján. Hogy számunkra is nyitva legyen majd az ajtó. Mert addig be volt zárva nekünk a paradicsom kapuja. A testével való rokonság miatt lettünk mi is Isten fogadott fiai. (Ezek szerint ha valaki ezek előtt halt meg, az pokolra került?)
• „Lett” „Keletkezett”: Istenre és ő világára nem érvényes a keletkezés, mivel örökké létező. Ha valahol mégis ilyen szavakat olvasunk, akkor az nem ezt a fajta keletkezést, vagy levést jelenti. Példája szerint, ha valaki jót tesz velünk, akkor a jótevőnk lett. De ezzel a „lett” szóval nem azt mondja, hogy az az ember aki segített nekünk megszületett, létrejött. Ezt vezeti vissza Istenre is. Ez az üdvösséget fejezi ki, amit az embereknek szerzett.

Arius nézetei Alexandriában nem maradhattak fenn, mivel sem a politikai érdek, sem a keresztény vallás képviselői nem nézték jó szemmel ténykedéseit. Eszközeik Arius megállítására sokszor nem voltak túl keresztényiesek, mi több etikához sem volt semmi közük. Arius halálának körülményei nem tisztázottak, amire akkor került sor 336-ban, amikor az egyház újra kegyeibe fogadta volna. Arius érveit véleményem szerint Athanasziosz nem tudta megdönteni, mivel vagy annyival magyaráz, hogy Isten dolgait nem lehet az emberekéhez hasonlítani, vagy elővesz egy dogmát és azzal próbálja palástolni tehetetlenségét. Amit nem tudnak megmagyarázni, amire nem találják a válaszokat, egyszerűen eretnek nyilvánítanak. Arius kérdései és feltevései egy olyan ember gondolatai, aki nem hisz feltétek nélkül, valamiféle logikát és válaszokat keres. Talált gyenge pontokat, olyan kérdéseket, amiket puszta logikával nem lehet megválaszolni, csak keresztény dogmákkal – vagy maximum elnémítani lehetett – próbálkozhattak megválaszolni. Az ariánus vita nem csak két vallás teológiai összecsapása volt, mivel a nép is érintett volt a témában, és figyelemmel is kísérték az eseményeket. Mivel a nép érintett volt a dologban, így a politikának is be kellett kapcsolódnia.

Arius története és Szókratész története között némi hasonlóságot vélek felfedezni. Olyan helyen és időben éltek, ahol nézeteiket nem tudták elfogadni, sőt kényesen érintette a befolyásos embereket. Maga ez a tény, hogy mindenki azt szerette volna, hogy eltűnjön, nem kecsegtetett túl hosszú élettel.

• A Jézus által alapított keresztény egyház
• Jézus kivégzése
• Keresztényüldözések
• Nagy Konstantin: megtiltotta a keresztényüldözést

A kereszténység találkozása a filozófiával

• Ahhoz, hogy a kereszténység teljesíteni tudja küldetését, képzett értelmiségre volt szüksége, melynek tagjai az észérvek erejével is meg tudják védeni a keresztény tanítást, sőt magasabbrendűségét igazolni is tudják. Őket hitvédőknek nevezzük.
• Jelentős keresztény alkotók: Justinus, Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Origenész…
• Ezek az egyházatyák messzemenő egyezést igyekeztek felmutatni a kereszténység és a neoplatonizmus között.
• Szent Jeromos (Hieronimus): Ő fordította le a teljes Bibliát latin nyelvre Vulgáta néven
• Eretnekségek: a korai kereszténységnek nem csak a külső ellenséggel kellett szembe néznie, hanem azokkal a mozgalmakkal is, amelyek az elismert keresztény tanítástól eltérő elveket vallottak. (gnoszticizmus, manicheizmus, arianizmus)

Szent Ágoston (Augusztinusz)

• A Ny-Római Birodalom bukása után egyre fogyott a népesség, katasztrofálisan süllyedt a közbiztonság. Az emberek számára kiútként a remeteség, az egyházi hivatás és a hivatalnoki vagy katonai pálya kínálkozott.
• Augusztinusz a korai középkorban élt, amikor is a keresztény értelemben boldog életre az evilági kilátások gyakorlatilag minimálisak voltak
• A kultúra folytonosságát a katolikus egyház intézményei igyekeztek biztosítani.
• Korábban eretnek tanokat vallott, majd megismerkedett a neoplatonizmussal, végül a keresztény tanokban talált megnyugvást. Visszavonult, hogy a kereszténység tanításaiban elmélyedhessen.

Ismeretelmélete

• Az igazság ismerete a boldog élet forrása – csak a bölcs ember lehet boldog, és a bölcsesség feltételezi az igazság ismeretét
• Nem elég az ismeretet keresni, meg is kell azt találni. Ez az igazság pedig maga az Isten.
• Az igazság meglétéről meg is kell bizonyosodnunk.
• Bizonyosságnak azonban nem az érzékszervek a forrásai, hanem a belső tapasztalat, az öntudat önmagáról tett tanúbizonysága.
• Az érzékeket pusztán a lélek külső szerveinek tartja. Érzékelésre az állatok is képesek. Ez a megismerés legalacsonyabb foka.
• Az emberi lélek teljesen szellemi természetű, és fő feladata, hogy a fenti dolgokat racionálisan értékelje.
• Megvilágosodás elmélete: Miképp a szem nem látja a tárgyakat a Nap fénye nélkül, értelmünknek is szüksége van a szellemi tárgyak meglátásához. Ez a fény: Isten.

Mi az iszlám?

Az iszlám szó az arab szalama szótőből származik, jelentése béke és engedelmesség. Az iszlám szó vallási értelemben Istennek való engedelmességet, Isten akaratába való belenyugvást jelent. Az iszlám vallás követője a muszlim.

Korán:

Az iszlám szent könyve, tanításainak és törvényeinek forrása, amit a muszlimok Isten végső kinyilatkoztatott szavának tartanak. A hit alapjaival, az erkölccsel, az emberiség történetével, az imádsággal a bölcsességgel az Isten és ember kapcsolatával, valamint az emberi viszonyok különböző formáival foglalkozik.

Szunna:

Mohamed Próféta életmódja, tanításai és jóváhagyásai. Lejegyzett formája a hadíszok (a prófétára visszavezethető, hiteles közlések). Ez az iszlám tanításainak és törvényeinek másik forrása, amely a Korán általános rendelkezéseit a gyakorlatban magyarázza.

Az iszlám öt pillére:

Az iszlám lelki értékrendje öt alapvető fizikai kötelességen, ún. pilléren nyugszik, amelyek teljesítése minden muszlim hívő számára kötelesség. Ezek:

1., Tanúságtétel (sehede), vagyis az Isten (arabul: Allah) egyedülvalóságának és Mohamed prófétaságának tanúsítása.
2., Ima (szala), amelyet naponta ötször kell elvégezni a megadott időben.
3., Böjt (szaum), amelyet a muszlim közösség minden tagjának kötelező megtartania évente egyszer egy hónapig (Ramadán hónapban).
4., Kötelező adakozás (zakát) a szegények részére.
5., Zarándoklat Mekkába (haddzs), ha a hívő képes rá.

Dzsihád

A dzsihád „szent háború”-ként való értelmezése nem tükrözi a szó eredeti jelentését. A dzsihád a legvégsőkéig való fáradozást jelent Isten elégedettségének elnyerése érdekében. Nagyobb része az ember saját lelkének rossza ellen folyik, de dzsihád az is, ha a muszlim idegen támadóktól megvédi országát, vallását.

Mohamed Próféta élete

Az iszlám hit szerint Isten utolsó prófétája és küldötte a próféták hosszú sorában (melynek tagjai Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus stb.).

I.sz. 570 körül született Arab-félsziget közepén fekvő Mekkában. (Abban az évben, melyet az arabok az Elefánt éveként ismertek. Abban az évben kísérelte meg – sikertelenül – Abraha abesszin kormányzó az Ábrahám prófétához fűződő mekkai szentély – a Kába – lerombolását.) Apját (Abdullah) még születése előtt, édesanyját (Amina) ötéves korában vesztette el. Árvaként nőtt fel, előbb nagyapja, majd annak halála után nagybátyja, a Kurajs törzs egyik vezetője (Abu Tálib) gondoskodott róla. Ifjú korában pásztorkodással, majd kereskedéssel foglalkozott. Huszonöt évesen feleségül vette az özvegy Khadidzsát (aki ekkor negyven éves volt). Hat gyermeke született tőle, két fiú és négy leány.

Írástudatlan ember volt, s nem ismerte a korábban kinyilatkoztatott szent iratokat. Prófétasága 610-ben, negyven éves korában vette kezdetét. Három évig titokban, majd nyilvánosan hirdette az iszlám vallást. Mohamed Próféta 622-ben az ellene tervezett merénylet elől Medinába (a korábbi Jathrib) vándorolt, s az ottani törzsek támogatásával létrehozta az iszlám állomot. 630-ban hatalmas sereg élén, harc nélkül vonult be Mekkába. Lerombolta a bálványokat és megtisztította a Kába szentélyét a politeizmustól. 632-ben halt meg Medinában.

Halála után az iszlám államot a kalifák (helytartók) vezették. A kalifák közül kiemelkednek az ún. igaz úton vezetett (rasíd) kalifák, akik nem tértek el az államvezetésben az iszlám elveitől. Ők: Abu Bakr (ur. 632-634), Omar (ur. 634-644), Oszmán (ur. 644-656), Ali (ur. 656-661) és Omar inb Abdul-Aziz (ur. 717-720).

Szunniták és síiták

A szunniták Mohamed Próféta életmódját, a Szunnát követő muszlimok.

A síiták Ali (a Próféta unokatestvére és veje, aki később kalifa lett) pártján álló muszlimoknak vallják magukat. Ali vér szerinti utódait imámnak, és titkos tudással bíróknak tekintik. Ezáltal az iszlám öt pilléréhez hatodiknak hozzáteszik az imámátust, melynek lényege, hogy az imámok tévedhetetlenek és a rejtett dolgokat tudják és a közösséget csak ők vezethetik.

Az iszlám elterjedése

A korábban perifériának számító Arab-félszigeten az új iszlám állam (kalifátus) kialakulását és megerősödését sem a bálványimádó arab törzsek, sem pedig a környező nagyhatalmak, a Kelet-Római Birodalom (Bizánc) és Perzsia, nem nézték jó szemmel. A muszlim államnak először a mekkai Kurajs törzs vezette bálványimádó arab törzsek támadásait kellett visszavernie. Mekka elfoglalásával az arab törzsek letették a fegyvert, felvették az iszlám vallást és csatlakoztak az iszlám államhoz. Ezt követően a Bizánc és Perzsia sorozatos támadásaira válaszolva az iszlám állam kiterjesztette határait Perzsia és Bizánc területeire is. Ezzel Észak-Afrika, illetve Nyugat- és Belső-Ázsia a kalifátus fennhatósága alá került. Ezeken a területeken a korábban üldözött keresztény felekezetek, illetve a zsidóság vallásuk szabad gyakorlására, illetve a Szentföldre (Palesztina) való zarándoklásra kapott jogot. A vallási türelem, a tudományos fejlődés, illetve az anyagi jólét jelentős növekedésének hatására az elkövetkező évszázadokban a lakosság tömegesen vette fel az iszlám vallást.

Külön köszönet a Magyarországi Muszlimok Egyházának akik felhívták figyelmünket a korábbi jegyzet hibáira, hiányosságaira és a javított tételt a rendelkezésünkre bocsátották. Elérhetőségeik: www.iszlamweb.hu www.iszlamegyhaz.net mme @ iszlamegyhaz.net

A falu után Móricz Zsigmond a kisváros megírására vállalkozott. Az elődök közül is többen megírták a kisvárost, a magyar polgárosodás, a torz fejlődés termelte sok furcsa, bogaras, tollhegyre kívánkozó figurát. Móricz kisváros-rajza teljesebb, mélyebb az elődökénél. A mikszáthi kedélyes hangulat helyébe komor levegőt teremt, Petelei kísértő érzelmességét elkerüli.
Nem a múlt, nem a romantika felől bírál, mint a magyar elődök legtöbbje, hanem a sürgetett demokratikus jövő igényével. A bogaras figurákban, a kisváros képében a félfeudális Magyarország egész sivárságát megrajzolja.
Az Isten háta mögöttben (1911) a magyar Bovarynét írja meg: mennyire másként alakul két hasonló emberi élet a demokratikus Franciaországban és a félfeudális Magyarországon.

Ilosván, az Isten háta mögötti magyar kisvárosban csupa elnyomorodott lélek tengődik. Egyetlen csillag van a földre lapult egű kisvárosban, amelynek van egy kis fénye: egy asszony, Veres tanító fiatal felesége. Az ő esetéről hallva gondol a kisvárosba frissen került albíró Flaubert Bovarynéjára: “Akinek az esete nagyszerű volt; de amely nem fog ismétlődni soha … Ahhoz, hogy valaki olyan arányúvá fejlődjék, ahhoz valami nagy kultúra kell… Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk a karikatúrának … ez már a közönségesség. Az unalmas, egyszerű közönségesség … Hol vannak azok a színek, hangulatok, amiket a francia kisváros ködös emléke a könyvön keresztül meghagyott … Ott színe, illata van az életnek … De itt olyan józan, olyan szimpla minden …
Nem lehet valami közönségesebb, mint egy házasságtörés ebben a társaságban … ez az élet, ami itt körülveszi, egyáltalán lehetetlenné teszi magát az életet …”

Veres tanítóné és Bovaryné rokon vágyú, rokon értékű emberek, s mégis másként alakul a sorsuk. Bovarynénak mód adatik, hogy legalább órákra kitörjön a szürkeségből és fölébe emelkedjék a közönségességnek. Yonville-ből Rouenba jár a postakocsi; színházi zsibongásba feledkezhet; szeretők karjaiban megismerheti az új érzés, az eljövendő boldogság “balzsamos áramát”; szenvedélyt, önkívületet s elégtételt.

Elégtételt a múltért, a szűkösségért, a meddő esztendőkért. S ha nem is sikerül az érzelmek hegycsúcsain maradni, a vesztett csata után legalább véglegesen búcsút inthet az életnek.
Veresnéhez igaztalanabb a sors. Hiába sóvárog a nagy élet után, egy pillanatra sem kerülhet a köznapok fölé. Ilosván nem lehet más városba menő kocsira átszállni, “a szerelem szimfóniáját” az ő lelkén nem játssza le soha senki. Még az életétől sem sikerül elbúcsúzkodnia: kiugrik az emeletről, de csak a fenekére esik. A tragédia komédiává torzul.

Yonville-ben Homais úr maradt a színtéren, megkapta a becsületrendet is, Ilosván Veres tanító urat illeti az állandóság. Az értékek megszégyenültek, letörtek, vagy tragikomikussá váltak; mindenki más marad. A regény végén újra látjuk a trafikosnét, a borbélyt, a csizmadiát, a vadászpuskás tanítót, akárcsak a regény elején; a nagyvendéglőben a beszédtéma sem igen változott. Veres Pálé a végső szó, a kisvárosi korlátoltságé, aki még mindig nem érti, mi történt. Örül felesége szerencséjének, és sajnálja az albírót, akinek “szerencsétlenebb” volt az ugrása: “No, csakhogy a feleségemnek nincsen {171.} baja, a többit nem bánom … azaz, hogy … kár azért a fiatalemberért, bizisten a nevét se tudom. Ő sem tudja az enyémet. Mindig valami Bovári úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség! …”

Móricz mást mond: az ilosvai sivárságba nem szabad beletörődni. Ezért rajzolta meg Veres Lacit, a férfijellemet igérő diákot, aki nem törődik bele a történtekbe. Tisztultabb régiókba vágyik, magasabb igazságokra. A tanítóné megöregedett, az albíró megrokkant, ő még győzhet.
Az Isten háta mögött a Sáraránnyal rokon, az “új magyar idillt” festi a változtatás igényével. De már nem a Sárarany gyermeteg hitével, mely az azonnali változtatáshoz elegendőnek tartotta az állapotok felmutatását; hanem az érett férfi és művész józan szkepszisével, aki tudja, hogy a győzelem csak szívós és nehéz küzdelem eredménye lehet. Talán innen is a megnövekedett művészi erőn kívül a Sárarany és Az Isten háta mögött hangulati, világításbeli különbsége.

A Sárarany izzó lávája itt merevült ércbe. A Sáraranyban olykor lángokba csapva izzott a hangulat, zengett, áradt a gyötrelmes hit lírája; Az Isten háta mögöttben Móricz fölényes, tárgyilagos ábrázolásra törekszik, a felszín epikai nyugalma mögött rejtetten, lefojtottan perzsel a líra. A nyelv, mely a Sáraranyban olykor a drasztikum határát is súrolta, itt akkor is mérsékelt marad, mikor a “legkeményebb becsületsértés rezeg” a levegőben. A Sárarany hőseiben olykor feleslegesen is benne él

Kompozíciója is tökéletes. A dráma alig negyvennyolc óra alatt játszódik le, külső cselekmény alig van; a sovány történet is csak arra kell, hogy megmutathassa, mi forr a szereplők lelkében. Főhőse olyan értelemben, mint az “egyhősű” Móricz regényeknek – a Sáraranynak, A fáklyának, az Úri murinak – nincsen; a kisváros érdekes figurái szinte azonos erősségű megvilágítást kapnak benne. Még akire a legtöbb fény esik, az is passzív. Szépségével, érzékiségével veri fel Veres tanítóné férfikörnyezetének kívánkozó vágyait, s az asszony körüli érzéki kavarodásban elevenedik meg a kisváros minden unalmával és közönségességével.

Ady egyik fontos verse A Sion-hegy alatt c. költemény.

Ebben a versben is látható, hogy Isten alakja messze kerül a fenséges, megközelíthetetlen Istentől. Egy ráncos, vén kezű, foltozott kabátú öregúrként jelenik meg. Maga a cím egy bibliai utalás. A Sion-hegy egyenlő a Sínai-heggyel, ahol Isten új szövetséget köt Mózessel. Ez a hegy Jeruzsálem legmagasabb pontja, Isten és ember találkozásának a helyszíne. A Sion-hegy szerepeltetése átvitt, jelképes értelmű. Arra utal, hogy a költő is meg akarja találni az istenhitet.
Maga az eseménysor csak sejtet. Egy elképzelt, különös cselekménysorral találkozunk. Az a valaki, aki készül a találkozásra rendkívül rezignált, nyomasztó hangulatban lévő, szorongó valaki. A vers egy meghiúsult találkozást ír le. A műnek 2 szereplője van és 3 részre lehet osztani.
Az első 3 vsz-ban külön-külön jelenik meg a 2 szereplő. Az Úr messze elszakadva a vallás patetikus Istenképétől: “borzas”, “szakállas”, “tépett”, kopott a ruhája. Ehhez az istenképhez egy dermesztő, hátborzongató nyirkos, őszi táj társul. Víziók jelennek meg a versben: Isten “paskolja, veri a ködöt”, amely kísérteties jelleget ad a műnek. A költemény utal a Karácsony közeledtéreis: “Róráté”, “piros betű”.
A lírai én kiszolgáltatott léthelyzetben jelenik meg, amire a “reszkető kéz”, a “rongyolt lélek” kifejezések utalnak. A 3. vsz-ban megjelenő “régi ifjúság” a költő lelkének a metaforája. Ady különös szóalkotási módja is feltűnik: “Isten-szag”.

A 4-6. vsz.-ban a találkozás lehetősége villan fel, de hiába találkoznának, a lírai én elfelejtette a “szép, öreg úr” nevét és elfeledte a régi gyermeki imát. Paradoxon képek jelennek meg: “halottan visszjöttem”, “életben kárhozott”.
A 7.vsz. a találkozás végérvényes meghiúsulását fejezi ki a “vár” passzív ige ismétlése, az “ül” passzív ige megjelenése illetve a “Halotti zsoltár”, ami az ember életében az utolsó zsoltár.

A versnek 2 kulcsszava van, ami átszövi a költeményt, ez a vár és a keres. A vár, az Úr alakjához kapcsolódik, a keres pedig a lírai énhez. Mindkét ige cselekvése a másik felé irányul, de nem valósul meg. Ennek a meghiúsulásnak a magyarázata a szereplők alakjában keresendő. Az Úr, nem szokványos képben jelenik meg, nagyon meghökkentő módon. Ady profán, hétköznapi szavakkal illeti őt: borzas, foltos kabátú, Isten-szagú. Groteszk képet fest Istenről. A lírai én pedig egy bizonytalan, megviselt alak, amire a “rongyolt lelkű” illetve “reszkető kezű” kifejezések utalnak.
Mindkettejük, közös tulajonsága, hogy rendkívül magányosak. A kallódó Isten és a hinni vágyó ember keresi egymást, hisz vannak cselekvő igék: “simogatott”, “harangozott”, de mégsem tudnak egymásra találni, hisz a gyermeki hit felidézése kevés ahhoz, hogy valaki felnőttként rátaláljon Istenre.

A Sion-hegy alatt (1908)

Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen különösen feszült és összetett lélekállapotot jelenít meg. A költői én bizonytalannak és tétovának mutatkozik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres valakit, akiben bizonyos lehet, aki őt eligazítja, akiből reményt meríthet. Tékozló fiúként térne meg Urához a „rongyolt lelkű”, „életben kárhozott” férfi, akinek képtelenül távolról: a halálból kell visszatalálnia elfeledett hitéhez, elveszített nyugalmához.
De míg a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből nem. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr – készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa -, ha nem létesülhet közöttük kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét – így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes – és nem is akar – lemondani. Tragikus vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli, mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.

A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulásvágyát és leküzdhetetlen idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez) fűződő élmények elegyítése. Ebből következik az Úr hol játékos-groteszk, hol pedig elégikus láttatása is. A vers értelmezői közül Vezér Erzsébet csaknem mulatságos játékfigurának látja az öreg Úr alakját, míg Király István modern festményeken látható groteszk, fantasztikus látomásnak.

Az elviselhetetlenné váló otthontalanság feloldásának vágyából fakadt Ady költészetében az istenkeresés témája. Ekkor már hosszabb időt töltött Érdmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult. Az otthoni vallásos környezetben felmerültek gyermekkori élményei, emlékei, s a halál tudata is kínozta. A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott.

Az istenes verseket Az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál az isten-fogalom is szimbólum. S istene is annyiféle, ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Az első istenes ciklusban a magányosan vívott harcaiban megfáradt és elárvult lélek fordult mindenből kiábrándultan istenhez: a Semmivel, a Nihillel szemben ő jelentette az egyetlen biztos fogódzót.

Az első ciklusnak címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.

Ady szerint a világ
- A világ nem befejezett, hanem folyamat.
- Saját létét táltoslétnek gondolja (különlegessége, hogy hat ujja van), egész életét belengi az énmítosz. Táltosnak/sámánnak születni kell, de nem jó annak lenni  A muszáj-Herkules
- Zseninek sem jó lenni, mert a zseni az abszolutumot keresi, amit nem lehet elérni – lehetetlen a küldetése – szenvedés, tragikum
- Általános iskolában kiemelt ember, aztán katolikus gimnáziumban kálvinistaként – megjelenik a másságtudat, a kívülállás tudata
Verseinek jellemzői
- Versei róla szólnak. Meglepően sok a „vagyok”.
- Módszere: egy témát körbejár, 50 versben leírja azt, amit más 6 versben bonyolultabban

Istenkép
- Katolicizmus szerint az Isten egyfajta kasszás
- Kálvinizmus szerint a bűnt nem levezekelni kell, hanem könyörögni. A számadást magunkkal kell, hogy elintézzük.
- Ady kérdése: Hányadán állunk Istennel?