1301-ben férfiágon kihalt az Árpád-ház. Az Anjou Károly Róbert (1308-1342) került hatalomra.

A tartományurak leverésével megnövelte a királyi birtokállományt. Adományokkal új, személyéhez hű bárói réteget hozott létre. Az így fölemelkedő Szécsiek, Báthoriak, Lackfiak, Kanizsaiak, Bánffiak hűek voltak ahhoz a királyhoz, akinek hatalmas birtokaikat köszönhették. Erre az új nagybirtokos rétegre alapozva hozza létre Károly Róbert az új hadseregét, a banderiális. A bandériumokon kívül még fontos szerepet játszottak a várkatonák, a könnyűlovas kunok, és a zsoldos katonák.

A király a feudális anarchia idején szétzilálódott államháztartást új alapokra helyezte. Mivel a királyi magánbirtokok nagyon megfogyatkoztak, azok jövedelme nem volt elegendő a kincstár számára, ezért más bevételi források után kellett néznie.

Az új bevételi forrás a királyi felségjog alapján szedett jövedelmek, a regálék voltak.

A regálék közt legjelentősebbek:

-                     Bányareform:

Mivel a földesurak korábban nem részesedhettek a birtokukon lévő ércek jövedelméből, igyekeztek bányáikat eltitkolni. Károly Róbert intézkedése nyomán (1327) a földesúri birtokon feltárt bányák jövedelméből a földbirtokos megkapta a királynak fizetendő bányapénz, az urbura harmadát. Ezáltal az uralkodó érdekeltté tette a földesurakat a lelőhelyek feltárásában.

-                     Pénzverési monopólium:

A kibányászott nemesércet kötelező volt beváltani a király által kibocsátott pénzre. A királyi kamarák súlyban annyi aranypénzt adtak, amennyit a nyersanyag nyomott, tehát az ötvözetből származott a haszon.

-                     Értékálló aranyforintot veretett.

-                     Kapuadó: Jobbágyportánként (kapunként) szedett adó volt.

-                     Harmincad vám (a behozott áruk 3,33%-a).

A gazdaság fejlődésének hatására megélénkült a külkereskedelem. Magyarországról főleg nyersanyagot és élelmiszereket, bort, élőállatot, sót vittek ki. Ipari, valamint luxuscikkeket, keleti selymet, fűszert, flandriai és kölni posztót, fegyvereket hoztak be.

Városfejlődés

Az árutermelés és pénzgazdálkodás hatására a jobbágyok egyre több terméket vittek a piacra. Ezekből a vásáros helyekből jöttek létre a mezővárosok.

-                     a földesúr birtokán volt, tagjai évi egy összegben fizethették az adót

-                     vásártartás joggal rendelkezett

-                     önállóan választhatták a bírót, a földesúr beleszólásával

A szabad királyi városok jellemzői:

-                     a királynak adóztak évi egy összegben

-                     rendelkeztek vásártartási- és árumegállító joggal

-                     pallosjog joggal

-                     vámmentességgel

-                     védőfalat építhettek

-                     igazságszolgáltatásukat a királyi tárnokmester látta el

Külpolitikája: igyekezett rokoni kapcsolatot kiépíteni az európai uralkodócsaláddal. A lengyel Ulászló lányát vette feleségül. Biztosította, hogy elsőszülött fia Lajos örökölje a lengyel trónt. András fia nápolyi trónra jutását házassági szerződéssel alapozta meg.

Károly Róbertet fia, Nagy Lajos (1342-1382) követte a trónon.

Uralkodását hódító háborúk jellemezték. Költséges hadjáratai miatt növelnie kellett az adóterheket, ezért vezette be a kilencedet-terményadó (termény kilencedik tizede). A jobbágy fizette a földesúrnak. A kilenced egységesítette a jobbágyok terheit és csillapította a földesurak versengését.

Egy és ugyanazon nemesi szabadság elve: jogilag egyenlő lett volna báró és nemes.(nem tudtak ennek érvényt szerezni)

III. Kázmér halálával Lajosra szállt a lengyel trón. A két ország között perszonálunió jött létre- a király közös, a két állam minden másban önálló maradt.

1351-ben a király megújította az Aranybullát, módosítva: elvették a szabad örökítés jogát, a birtok csak apáról fiúra szállhatott. A törvényesített ősiség védte a nemesi birtok egységét és megóvta attól, hogy bárók kezére jusson. A fiúágon kihalt nemzettségek birtokai a háramlási jog révén a királyra szállt.

Jogilag egységes szabad költözésű jobbágyság alakult ki.

Első magyar egyetem alapítása 1367 Pécs.

Lajos halála után fiúörökös híján, lánya Mária és férje Luxemburgi Zsigmondra szállt a trón.

Mi az a sztoicizmus? Mi a „bölcsesség csarnoka”? Ha a sztoicizmust egyetlen szóval kellene jellemezni, azt lehetne mondani, hogy az erény filozófiája. A sztoicizmus egy filozófiai irányzat, mely hétköznapi ember számára is érthető, de mégis mély gondolatokat közöl:

• a létről, és az elmúlásról,
• a boldogságról, és szenvedésről,
• a jóságról, és gonoszságról,
• erényről és hitványságról,
• szerencséről, és balsorsról,
• gazdagságról, és szegénységről,
• az életről és a halálról.

A sztoiciumus a hellenisztikus és római kor egyik uralkodó filozófiája. A kitioni Zénón (i.e. 335-263) alapította, az i.e. 4. században Athénban. Nevét az iskola színhelyéről a Tarka Csarnokról („Stoa Poikilé”) kapta. Az összes alapvető tanítást neki tulajdonították, de a rendszert, a következő században Khrüszipposz (i. e. 280-207) öntötte határozott formába, művek hosszú sorában. Az i. e. 2. és 1. században Panaitiosz és Poszeidóniosz tett néhány hangsúlybeli változtatást a tanításban.

A sztoikusok a filozófiát logikára, fizikára, és etikára osztották fel.

A sztoicizmust csak úgy értjük meg igazán, ha folytonosan az epikureizmussal vetjük össze, mintha az egyik tanítás éppen ellenkezője lenne a másiknak. A dologban az a szép, hogy mindkét iskola ugyanarra törekedett. A cél: bölcsen élni. Az egyetlen különbség az volt köztük, hogy az epikureusok számára a bölcsesség a gyönyörrel volt azonos, még a sztoikusok számára kötelességet jelentett.

Még az Epikurosz tanítása a századok során szinte semmit sem változott, a sztoikusoké olyannyira átalakult, hogy Kr. e. 3. század első sztoikusait igen nehéz összehasonlítani az utolsó, a római sztoikusokkal, akik a Kr. u. 1-2. században éltek. Tehát három időszakot különböztetünk meg:

• Ókori sztoikusok: Zénón, Kleanthész, Kheiszipposz
• Közép időszak sztoikusai: Panaitiosy és Poszeidóniosz
• Az újsztoikusok, vagy római sztoikusok: Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius

Az újsztoicizmus egyértelműen itáliai jelenség. Legnagyobb képviselői: Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius, mind római lakosok voltak. Egy nemes, egy rabszolga és egy császár. Ebből is látszik, hogy a sztoikusoknál nem nagyon számított az osztálykülönbség.

Az irányzat, az i. sz. 3. században tűnt el, de morális eszméi napjainkig jelen van a művelt gondolkodó elit rétegeiben…

A történelem folyamán a sztoicizmusban, olyan kimagasló szellemek bukkantak éltető, lendületadó és oltalmazó támaszra, mint Leibniz, Descartes, Spinoza, Gothe, Nagy Frigyes, és még sokan mások…

Lucius Annaeus Seneca

„Senki sem szerezheti meg mindazt, amit csak akar, azt azonban megteheti, hogy ne kívánjon olyat, amije nincs.”

Lucius Annaeus Seneca (Cordoba, Hispania Kr. e. 4. – Róma i. sz. 65. (Néró uralkodása alatt halt meg 69 éves korában)) ügyvéd, államférfi, természettudós, filozófus, költő és császári nevelő. Érdekes, változatos, tartalmas és viharos volt az élete. Egyfelől siker és ragyogás, másfelől kudarc és megaláztatás, de ezt az életet a tehetség fénye ragyogja be. Író volt, de belső értéke sokkal érdekesebb az életrajzánál.

A halhatatlan görög tragédiaköltők igazi óriások voltak latin utánzójuk mellett, de az is kétségtelen, hogy a következő évezredekben a görög bölcsességhez is, a görög dramaturgiához is Seneca művei „vágták” az utat. Szövegelemzésekkel mutatta ki a vizsgálódó tudomány, hogy minden jövendőre nézve oly döntő hatású drámai lángelmék, mint az angol Shakespeare, vagy Marlowe, a spanyol Lopa de Vega és Calderon, a francia Corneille és Racine mindenekelőtt Seneca drámai révén kapcsolódtak az ösztönző antik drámairodalomhoz.

Még kicsiny gyermek volt, amikor Rómába került. Néhány évig élt még Egyiptomban is, ahol Kr. u. 32-ig tartózkodott. Mesterei az újpüthagoreus Szótión és a sztoikus Attalosz voltak. A dúsgazdag cordubai Annaeus-családnak ez a tehetséges sarja Rómában ügyvédkedett és állami hivatalokat viselt, egészen addig, amíg Caligula eltiltotta az ügyvédkedéstől. Majd politikusként biztosította magának a megélhetést, és éppen ez utóbbi foglalkozása volt az, amely bajt hozott rá.

A politika akkoriban veszélyes mesterség volt, és a közhiedelemmel ellentétben nem is annyira a császárok őröltsége, hanem asszonyaik ambíciói tették veszélyesség. Livia, Agrippina és Messalina, amilyen „jó” asszonyok voltak, éjjel-nappal, de főként éjjel fondorkodtak, és kegyvesztetté teendő vagy kivégezendő politikusok nevét sugdosták a megfelelő fülekbe. Seneca tipikus példa volt erre: első alkalommal, Caligula alatt, még nagy nehezen sikerült megmentenie az életét azzal, hogy azt terjesztette magáról, hamarosan meg fog halni, mert tüdőbajos, de másodszor, Claudius idején, egy pletyka miatt, amelyet egyébként Messalina terjesztett róla (aki azzal vádolta, hogy a császár egyik nagynénjével állt bensőséges kapcsolatban), végül is nyolc évre száműzték Korzika szigetére (i. e. 41-ben). A visszavonultságra kényszerített Seneca újból ír, ekkor készülnek a De otio (A visszavonultság-ról), a Quaestiones naturales (Természettudományos kérdések) című művei, valamint ekkor fogalmazza meg leveleit is.

Ha Messalina ellensége volt Senecának, akkor Agrippina védelmébe vette: Messalina halála után Agrippina visszahívta őt Rómába. A császárné kivánságára Ő lett az ifjú Nero nevelője, és házitanítója. Az erős akaratú császárné rábeszélte Claudiust, hogy Nero legyen az örökös, s a császár saját fia mellőzött lett. Miután fia lett az örökös, Agrippina megmérgezte férjét,Claudiust (i.e. 54-ben) és mivel még Néró fiatal volt, az uralmat Ő és Seneca gyakorolta. Ez a korszak 6 évig tartott, és erre az időre Róma népe, mint a biztonság és nyugalom időszakára gondolhatott vissza. Miután Nero 22 évesen magát felnőttnek és uralkodásra alkalmasnak vallotta, ráülhetett a császári trónra. Mikor ezt megtette meg is változott. A szelíd és engedelmes tanítvány szörnyeteggé torzul, megölette anyját (fegyvereseket küldött anyja hálószobájába, s azok egyetlen döféssel megölték). Egy másik nemes hölgy, Poppaea, háborút indított ellene, illetve mivel megölették Agrippinát Seneca is helyesebbnek tartotta visszavonulni. A véreskezű császár azonban összeesküvésben (Piso – összeesküvés) való részvétel vádjával öngyilkosságra kényszeríttette egykori házitanítóját. Amikor Nero küldönce elment hozzá, hogy jelentse milyen kitüntető kegyben van része, nem sokat teketóriázott: egy rabszolgának diktált egy búcsúlevelet a rómaiakhoz, megölte feleségét, kiitta a büröklevet, és ezzel egyidejűleg felvágta az ereit a fürdőkádban.

Seneca hosszú életét nagyarányú és változatos irodalmi munkásság töltötte be. Legnagyobb hatású és legjelentékenyebb alkotása az a 124 levél, amely elejétől végig az élet gyakorlati erkölcsi kérdéseivel foglalkozik. Mindegyik valóságos értekezés, éppen úgy, mint ahogy párbeszédei is értekezések és elmélkedések, nem pedig dialógusok. Ezek is erkölcsi kérdéseket tárgyalnak (a harag, a boldog élet, a lelki nyugalom, a bölcs állhatatosság stb.), s ugyanehhez a műfajhoz tartoznak a vigasztalások is. Jelentékenyek természettudományi értekezései, ragyogón szellemes Claudius császár halála után írt gyilkos szatírája és értékes kilenc mitológiai tárgyú verses tragédiája: könyvdrámák, amelyekben túlteng a szónoki pátosz és a borzalom.

Seneca három Consolatiója (Marciához; Polybiushoz; Helviához) az ókori Consolatio – irodalom legérettebb és legművészibb alkotása. Már Plutarchosnál mutatkozik a műfaj egész tárgyköre: vigasztalás a halál, száműztetés, szolgaság, szegénység, öregség ellen. Egyúttal megjelennek a műfaj jellegzetes témái: a stoikus – kynikos erkölcsprédikáció, a diatribé közhelyei. A műfaj elméletét röviden és tömören Cicero foglalta össze: a vigasztalás első eszköze bebizonyítani, hogy nincs rossz, s ha van, nem jelentékeny. A második rámutatni, hogy minden bánat és gyász az élet törvénye. A harmadik bebizonyítani, hogy értelmetlen elemészteni magunkat a bánatban, holott világosnak tudjuk, hogy nincs ellene orvosság. A Marcia vigasztalásának vezető gondolatai: a halál közös végzetünk, az idő meggyógyít mindent. Aki született magában hordja a halál végzetét. Ha elvesztettük azt, akit szeretünk, örüljünk, hogy miénk volt, bármely rövid ideig, aki itt hagyott bennünket, az csak előre ment, elutazott. A váratlan halál szerencse, mert sok mindentől megment, éppen ezért idejében meghalni jótéte-mény, mivel túlvilág nincs, a halott megmenekült, és visszatért a születés előtti állapotba, vagyis nem létezik. A halál a természet mesterműve, akit elvesztünk, az már egészen a miénk, bennünk halhatatlan.

A Polybiusnak írt vigasztalásban ugyanezek a közhelyek sorakoznak fel: a végzet változhatatlan. Boldog lehet, hogy testvérét oly sokáig élvezhette. Végső célunk úgyis az utolsó napunk, a bölcs nem érezhet fájdalmat.

A Helviának írt vigasztalás is sztoikus felfogást hangoztatja a száműzetéssel kapcsolatban: a száműzetés nem szenvedés, hanem csak helyváltoztatás, erényeink mindenhová követnek bennünket. A bölcs az esetleges szegénységben is megőrzi lelki egyensúlyát, és fel van vértezve a száműzetéssel járó szégyen és megaláztatás ellen is.

A legjobb szépirodalmi alkotásának az Apocolocyntosis-t (Játék az isteni Claudius haláláról) tartják. Ebben a szatírában, versben és prózában váltakozva adja elő a megmérgezett császár istenné avatásának történetét, miképpen jut Claudius az istenek tanácsa elé, majd az alvilágba, hol saját egykori szabadosának rabszolgája lesz. A mű a zsarnokság ellen irányul, a humor forrása a dagályos, fennkölt stílus és a hős hitványságának ellentétében kereshető.

Az antik vigasztalás – műfaj közhelyei mind szerepelnek Seneca Consolatióiban: a halál teljes megsemmisülés. Az élet csak kölcsön, a halál visszaveszi, a halál a legfőbb jó, de nem születni a legjobb, a halálra készülni kell, más is szenved, az idő mindent meggyógyít, a fájdalmat el kell altatni bölcshöz méltó egyéb foglalkozással. Talán a Consolatiók mutatják legjobban, hogy Seneca filozófiájának egyetlen tárgya gyakorlati etika kérdéseinek fejtegetése, a sztokius iskola szellemében, gyakran  epikureista mellékízzel.

Seneca ellen már ókori kritikusai is felhozták azt a vádat, hogy élete és filozófiája szöges ellentétben van egymással. Harsogott a zsarnokság ellen – és egy zsarnoknak a nevelője volt. Kárhoztatta a gazdagokat – és 75 millió denarius volt a vagyona. Kétségtelen, hogy ellentmondásos egyéniség, de ezeket az ellentmondásokat megmagyarázza a filozófiai közhelyek. Filozófiája lényegileg rengeteg variáció a friss emberi problémák néhány témája. Teljes egészében korából kell magyarázni pesszimizmusát is, ellentmondásait is. Korában divatos volt ez az arisztokratikus – pesszimisztikus életszemlélet és magatartás. A mai ember számára azonban nem csupán ez a történelmi értéke, hanem az is, hogy filozófiai életműve az antik erkölcstan utolsó döntő érvényű összefoglalása.

Ellentmondásos egyénisége és filozófiája életművének későbbi sorsa szempontjából is figyelemre méltó. Pesszimizmusa, kozmopolitizmusa, humanizmusa, valamint az úgynevezett „általános emberi” gondolatai, továbbá egyes erkölcsi életszabályai már korán megragadták a keresztény írók figyelmét. A keresztények már száz évvel a halála után nem egy ponton magukénak érzik. A Krisztus utáni III. századból fennmaradt egy nagyon érdekes elképzelt levelezés Seneca és Szent Pál között. Ez a személyes ismeretség a római filozófusköltő és a zsidónak született keresztény apostol között nem is tűnt képtelenségnek. Kortársak, műveltek voltak, mindketten kitűnően tudtak görögül, Nero császár szörnyűségeinek személyes tanúi voltak. Az is kétségtelen, hogy Seneca filozófiai írásai, különösen erkölcsi elgondolásai valóban közel állnak a kereszténység életszemléletéhez.

Szent Pál leveleiből kiolvasható, hogy a görög filozófia, amelynek Seneca nagy hatású latin közvetítője volt, jelentősen befolyásolta a művelt keresztények életeszményeit. A „keresztény Seneca”- gondolatnak sokáig elevenen élő hagyománya van, még azután is, hogy Erasmus kimondta. „Seneca pogánynak keresztény, kereszténynek pogány.”

Stílusa olyan, mint egyénisége: kissé mindig patétikus, színpadias, mindig szónokias. Stilisztikai mutatványaiban maga is gyönyörködik, és stílusával olvasóit is lenyűgözi.

Ami kortársait és az utókort leginkább meghódította, a tudatos szakítása a cicerói körmondatos stílussal. Egyéni sajátossága a körmondatok feloldása, összetörése apró mondatokra. Mondatai rövidek, világosak és kifejezők, mert mindig kiélezettek, tömörek, rövidek, s éppen ezért szinte robbanó feszültség gyűlik bennük. Ez a style coupé az ő legegyénibb sajátossága. A mai olvasó ellenállhatatlanul franciásnak érzi ezeket a gondosan ötvözött, sűrített, s mindig szellemesen vagy meglepőn csattanó mondatokat. Stílusának különös zamatait fokozzák és szüntelenül hangsúlyozzák az antik prózában mindig kötelező, de Seneca prózájában páratlan művészettel csillogó időmértékes sorzáradékok.

Híres idézetei:

• „Senki sem jó véletlenül. Az erényt tanulni kell.”
• „… szalmafedél éppen olyan jól megvédi az embert, mint az aranyos tető.”
• „… mind a kettő hiba: mindenkinek hinni és senkinek sem, de amaz,
  mondhatnám, becsületesebb hiba, ez hasznosabb.”
• „… időnk egy részét nyíltan elrabolják, más részét ellopják tőlük, harmadik
  része észrevétlenül elfolyik…”
• „Ha azt akarod, hogy szeressenek, te is szeress.”
• „A szeretet köteléke a közös akarat.”
• „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.”
• „A mértéktelen harag csak esztelenséget szül.”

Kései költészetének hangulatát indokolja a halál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van.

Ősz és tavasz között (1936)

Ez a verse is “a halál rettenetében fogant. A halál rettenetének kiáltását artikulálta emberi szóvá (…). El nem rejtette, (…), de fölébe került, úrrá lett rajta. /Németh G. Béla: 11 vers/
A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés.
A vers egyik szervező elve, poétikai eszköze az ősi hasonlat, s ezek a hasonlatok sem újszerűek. – A költemény strófái hat magyaros ritmusú, három ütemű (4 – 4 – 2), páros rímű tízes sorból állnak, s a hangsúlyos versritmusban trochaikus, ereszkedő lejtés is bujkál. Hagyományos eszköz e refrén alkalmazása is. A halálra készülő ember önmegadását erősítik a verssorok és a mondatok határainak egyeztetése (csak két sorátlépés akad).
A költemény szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg; azt emeli ki a páros strófák refrénje is.

A szüret utáni késő ősz természeti képeivel indul a vers. Itt-ott még alliterációk is találhatók. Csak a strófazáró hasonlat – “mint mezítelen teste egy halottnak” -, melynek utolsó szavát a “rohadt” rímhívó is nyomatékosítja, viszi bele a versszakba a halál rémületét, s teszi jelképessé a megelőző képeket. Ettől kezdve minden kép a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. A rövidülő esték az öregség képeit hívják elő.
A földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, de belejátszik mindebbe a halottas ágy képzete is. A “Paplan alá! Hajjcsi!” anyai parancsa a rím által a halál kiáltásává torzul. Ebben a hangulati kettősségben fordul elő a két enjambement.

A harmadik egység az újév és az óév fordulójával az idő megállíthatatlanságát fejezi ki. A jövő reménye fel sem merül, csak egy Arany János-i panasz tör fel: “Mennyi munka maradt végezetlen! – S a gyönyörök fája megszedetlen…” Itt a búcsúzás szomorúsága, a türelmetlen idegesség uralkodik el.
Az eddig többes számú általános alanyt a tavasz képeivel az egyes számú első személy váltja fel: a vers hangneme elégikussá, személyessé válik. Ezt a fordulatot jelzi a két önrímmel kiemelt sor is:

“Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!”

Az évszakváltás ettől kezdve nem állítható párhuzamba az emberi léttel: a tavasz nem az újjászületés, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulásának képe lesz. A hasonlatok helyett itt már a metaforikus sejtelmesség kerül túlsúlyba. Az eddigi általános elmúlás-gondolatot most a személyes halál döbbenete erősíti fel. A nyolcadik versszakban háromszor tér vissza erős hangsúllyal kiemelve az én személyes névmás, s az eddigi nyugodt ütemezésű dallam (4 – 4 – 2) most izgatottá válik: pirrikhiuszokkal tarkított trocheusok közvetítik a rémületet:

“Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.”

A két metafora után (madár, lombon) a refrén megváltozott hangulattal szólal meg,: az “én” egyéni pusztulását jajgatja el.
A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, ezt az elmagányosodást jelenítik meg a kilencedik versszak inverzióval szaggatott mondatpárhuzamai, s a “lompos” ragrímek. A magány fájdalmát növeli, hogy a tavasz az műveit is halálra ítéli (“Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja”).
A költemény záró szakaszának metaforája (száradt tőke) visszaível a kezdő strófa képeihez, s így kerek egésszé formálja a vers képrendszerét. A kiszáradt szőlőtő, s a letört karó a fő mondanivalót hordozza: minden hiábavaló, nincs többé remény. A halál iszonyata némileg oldódik az asszonyi jóság népdalszerű szimbolikájával, a karóra boruló rózsa költői képével. Ezt a beletörődést sugallja az utolsó versszak zenéje is: visszatér a vers nagy részében uralkodó kiegyensúlyozott hangsúlyos ritmus 4 – 4 – 2-es ütemezése.

Ady A Halál rokona hatodik versszakában utal a “borús” világra, sejtetve a korszellem hatását verse melankólikus hangulatának kialakulásában. A Halál rokonát Ady elemzõi is szívesen kötik a századforduló stílusiányzataihoz. Varga József (Varga, 1977: 222) a verset klasszikusan dekadensként jellemzi. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 240) -részvét- elmélete kapcsán- visszautasítja ugyan a dekadens jelzõt, de ez azt is mutatja, hogy A Halál rokona, mint dekadens programvers, irodalomtudományi közhely. A Halál rokonát Kispéter András (Kispéter, 1977: 205) a szecesszióra jellemzõ alkotásként említi Ady és a szecesszió címû tanulmányában, csakúgy, mint Pók Lajos (Pók, 1972: 114) A szecesszió címû könyvében. Komlós Aladár (Komlós, 1965: 80-83) A Halál rokonát ugyan nem említi a szimbolizmusról írott munkájában, de szimbolista költõként hivatkozik Adyra, a szimbolizmust jellemzõ mûgyûjteményébe pedig Adytól éppen A Halál lovait válogatta be. Varga József (Varga, 1977: 222) is a szimbolizmus hatását említi a Vér és Arany kötet és A Halál rokona ciklus kapcsán.
Dekadencia, szimbolizmus, szecesszió: ennek a három, nagyjából századfordulós stílusirányzatnak átfedésében található a korra jellemzõ “halálesztétika”1, amit szinte minden, a kor gondolkodásmódjával és hangulatával foglalkozó munka megemlít. Pók Lajos szerint a századforduló mûveiben “gyakrabban szól az elmúlás fájdalma, a halál iszonyata, mint addig bármikor” (Pók, 1972: 114). A mûvészek tudatában a “halálfélelem orgiái vagy az elmúlás érzésének végtelen elégiái” támadnak. A korban “a halál a fõ ihletõ múzsa” (Pók, 1972: 114). A halál vonzerejét .Kispéter András (Kispéter, 1977: 205) és Komlós Aladár (Komlós, 1965: 26) is a korra jellemzõként említi. Ezt vallja Ady is 1910- ben megjelent Így is történhetik címû novelláskötetének elõszavában: “Hiszek abban, hogy az igazi dal onnan szól, ahol már a halál a birtokos úr.”2 A halálesztétika persze nem minden ok nélkül jellemezte a századforduló mûvészetét a korabeli társadalom válsághangulatának természetes gazdasági-társadalmi okai voltak.

A hatodik versszakban Ady a világ csalódottságáról beszél: A kiábrándulás a tizenkilencedik századi tudományos-technikai fejlõdésbõl a válsághangulat alapja. A kor embere és mûvésze megrettent az ipari tömegtermelés nyújtotta sivárságtól, az új, monoton életformától, ahol a gyárakban és hivatalokban az emberek gépekként dolgoznak. Elutasították a tömegtermelés következményeként fellépõ konformizmust, -ez a mûvészetbem is jelentkezett, hiszen az igények növekedésével itt is megjelent a tömegtermelés: a mûvészet iparrá vált- ami az egyéniség elnyomásával fenyegetett, társadalmi értelemben is, a szemforgatóan célszerû polgári elkörcsökön keresztül. Kiábrándultak a mechanikusként jellemzett materializmusból, aminek könyörtelen szabályszerûsége szintén a tehetetlenség, reménytelenség és az egyéniség halálának érzését hozta. Ennek következtében még a logikában is ellenséget, a kapitalista-materialista világ kiszolgálóját látták. Ady a vallásosság hanyatlására is utal (“aki [a világ] nem hisz”), ami szintén a materializmus következménye volt; Wagner ebben látta a világ fõ baját. (Pók, 1972: 114)

A világ beteg, “megrokkant, megállott”, ez a “mal du siécle”, a század betegsége. Szerb Antal (Szerb, 1980: 667) szerint nem volt még egy olyan kor, “amelyben annnyira határozottan érezték volna, hogy a végén vannak valaminek, mint a XIX. század utolsó évtizedeiben.”3 Ez a valami a tizenkilencedik század nagypolgári civilizációja, illetve az arisztokratikus nyugati kultúra volt -írja ugyanott. Az ennek következményeként fellépõ századvégi pesszimizmus szinte nem is világhangulat, hanem világdivat lett. De nemcsak az elmúlás érzése ihlette azt a két sort, hogy: “Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva, ha vágynak, a nõket.” A betegség szeretete jellemzõ a korra: a század betegségével jár, hogy a századvég embere korábban soha nem tapasztalt érdeklõdést kezd mutatni testi-lelki bajai iránt. “Segítségül hívják az ördögöt, hogy modernebbek és betegebbek legyenek.” -utal Szerb Antal (Szerb, 1980: 669) a betegségek divatjára.
A halál és a betegség szeretete ugyanakkor kiábrándító világ megvetésének szimbóluma is. Tudatosan vagy tudattalanul, a “bohém”, “polgárpukkasztó” mûvészek szembenállásukat fejezik ki fordított értékrendjük hangoztatásával. A hagyományosan pozitív értékeket, az életet és az egészséget a társadalom közönségességével azonosítják, ezzel szemben pedig a halált és a betegséget magasztalják.4 Úgy gondolják: az abnormalitás, a testi-lelki fáradtság és betegség a zsenik ismertetõjegye; finom idegrendszerüket éppen ez teszi érzékennyé a magasabbrendû szépség élvezetére. Ugyanakkor az irracionális tisztelete (a halál és a betegség szeretete az) lázadás a kor materializmusa, rideg racionalizmusa ellen is. A halál pedig -középkori értelméhez hasonlóan- az élet ellentéte és a kivonulás az életbõl jelképén túl a túlvilág, egy magasabbrendûnek tartott transzcendens lét kapujaként szerepel. A halál szeretetén tehát nem csak a pusztulás szeretetét kell érteni. “A nagy érthetetlennek, melynek kebelén élünk, mint egy sötét erdõben, a legláthatóbb, legdrámaibb megjelenése a halál…szimbóluma a nagy misztériumnak.” -idézi Komlós (Komlós, 1965: 27) Balázs Bélát. A “nagy Halál, a szent Halál játszi mását” említve pedig Ady is arra céloz, hogy a halált önmagán túlmutató szimbólumként használja.

Ady versének kor-szerûségét az említett utalások mellett osztrák kortársának, Felix Dörmann- nak az Amit én szeretek címû mûvével vonható párhuzam igazolja. A két költõ valószínûleg nem tudott egymásról, így verseik hasonlósága a korszellem hatásának tudható be. A két versnek a szerkezete is hasonló: ez is személyes, pozitív értékrend, képek sorozata, melyek mind a “szeretem” állítmány tárgyai. A “halál” itt sem a “halált” jelenti, a költõ csak azt a dalt szereti, amelybe beleszövõdik egy halál-panasz, messzirõl. A többi tárgy A Halál rokona világához hasonló, melankólikus hangulatot áraszt (pl.: kék holdfényben fürdõ partfok, fekete vész), egyes képek pedig szinte egyeznek, pl.: a hervadt virág és hervadt nõ a betegség szeretetét fejezik ki, ami az utolsó sorban is megnyilvánul, az abnormalitás tiszteletével együtt. Az elsõ versszak utolsó sorát pedig a részvét megnyilvánulásaként is értelmezhetjük.

A Halál rokonát legegyszerûbben a halál közelsége érzésének megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Ady egész életmûve bõvelkedik halál- versekben, melyek némelyike -azok mellett, melyekben a halál valami önmagán túlit szimbolizál, például A Halál-tó fölöttben az elmaradott országot- kifejezetten a halál közelségének élményét fejezik ki, pl. A Halál lovai vagy A Csontvázak kathedrálisában címûek. A Halál rokona, mint az elsõ halállal foglalkozó ciklus címadó, központi verse, Ady haláltudatának elsõ, határozott kifejezõdése.

Varga József (Varga, 1977: 222) Ady és kora címû könyvében megemlíti, hogy az egész életet végigkísérõ halálélmény kezdetei a költõ gyermekkorába nyúlnak vissza. Ady Endre ekkor a család Érdmintszenti házában lakott, ami a falu szélén, a temetõ mellett állott. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 12) pedig Ady életérõl írott könyvében leírja, hogy ugyanott az Ady gyerekek rendszerint a temetõbe jártak át játszani, a félelmetes, izgalmas sírok és kripták közé. Ez a gyermekkori élmény részben magyarázhatja a késõbbi költõ tartós affinitását a halálhoz, hiszen a gyermekkori élmények nagy hatással lehetnek egy ember késõbbi életére. Ennek az élménynek a hatását mi sem bizonyítja jobban, mint a Közel a temetõhöz címû vers, ami A Halál rokona ciklusban épp A Halál rokona elõtt található. A versben a “kis temetõ a falu alján” nyilván az érmindszenti temetõre utal. Bár ebben a versben Ady a temetõ képét csak felhasználja a halál jelenlévõ gondolatának kifejezésére, nem pedig magyarázza vele azt, mégis, ez alapján feltételezhetjük a gyermekkori emlék hatását a halálaffinitás kialakulásában.

A vers értelmezése szempontjából még fontosabbak keletkezésének közvetlen körülményei. 1907, Párizs, Ady Endre tudomást szerez halálos betegségérõl, a szifiliszrõl. Valószínûleg nem véletlen, hogy épp az 1907-es Vér és Aranyban szerepel elõször halállal foglalkozó ciklus, mindjárt a kötet legelején. Mind Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 239), mind Varga József (Varga, 1977: 221) ezt a közvetlen halálélményt tekinti Ady haláltudata kialakulásának, így a vers keletkezése alapjának. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 239) szerint a halálos betegség híre a költõt annyira megrázza, hogy minden a külvilág minden élményét ezen szûri keresztül; valamint a költõ verseiben -például a gyermekkori emlékek hatására- verseiben már korábban is kifejezõdõ rokonság a halállal ennek az élménynek a hatására fejlõdik önálló témává, ami egy külön ciklus(sorozat) létrehozását indokolja. Ez az érzés jól dokumentálódik A Halál rokona verseiben: A Párizsban járt az Õsz arról szól, hogy egy séta közben a költõ lelkén keresztülsuhan az elmúlás megrázó élménye, és A hotel-szobák lakója is -ami lehetne, az elsõ versszak alapján egy hotelszobalakó környezetének és hangulatának ábrázolása- a végére a halállal terhelõdik.
A Halál rokona versben sem a temetõ emléke, sem a költõ saját betegsége nem hagyott közvetlen nyomot, és a költõi én halálára is csak a nehezen megfogható “szeretem a szomorú órák kísértetes, intõ hívását” sorok utalnak. Mégis, nem feledhetjük, hogy ez a vers -képek sorozata, egy értékrend és egy hangulat kifejezõdése- az egész róla elnevezett ciklus alaphangjaként adja meg a ciklus hangulatát, magyarázza a halál-élményt; értelmezéséhez hozzátartozik az egész ciklus hangulatának magyarázata.

A temetõ emléke és a halál híre ugyan nem oldja fel a vers nagy paradoxonját, a “szeretem” és a halál, illetve betegség képének ellentétét. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 239) ezt a paradoxont úgy próbálja meg feloldani, hogy a verset a részvét megnyilvánulásaként értelmezi: Szerinte a halálra ítélt költõ szomorúságában együttérez minden szenvedõ sorstársával, ez fejezõdik ki az elmenõk, elutazók, betegek (a haldoklók szimbólumai is lehetnének), másrészrõl a szomorúság, a melankólia, sírás, hervadás, betegség szeretetében. Ez azonban nem elég meggyõzõ, mert A Halál rokonában Ady nem csak a szenvedõk iránti szeretetét -azaz esetleg részvétét- fejezi ki, hanem ugyanakkor például a “szomorú órák kísértetes, intõ hívását” is, magát a halált, illetve a melankóliát, amit a halál jelképez. Nem valószínû, hogy ebben is a részvét megnyilvánulását kell keresnünk, és a többi kép jelentése is lehet más, noha a részvét érzése is megszólalhat bennük.

Ez a pozitív értékrend az, ami ellentétben áll a halállal, ami olyan sokkolóan hat és magyarázatra vár.
A versszakok rímképlete és a sorok szótagszáma is végig pontosan ugyanaz: xaxa illetve 9,9,8,4. A vers lassú járású: a rímek fenntartják a ritmust, de a két rímtelen sor nem engedi felgyorsulni. A szótagszám is lassít: az elsõ és a második sorok páratlanságuk miatt, a harmadik sor rövidülése és a negyedik csonkasága folytán. Ez a hangulatnak megfelelõ, elégikus lejtést biztosít. A monotonitás, állandó ismétlõdés része, hogy a vers végén az elsõ versszak megismétlõdik, keretet adva és így mintegy újrakezdve a verset. Ez, csakúgy, mint a jelenidõ használata, idõtlenséget, állandóságot sugall a versnek. Az értékrend állandó, általános volta ugyanakkor más fénybe helyezi a “rokon” kifejezés jelentését. Ellentétben a “jó szomszéd”-dal, a rokon nem egyszerûen közel áll a költõi énhez, hanem arra is utal, hogy kapcsolatuk nem tetszõleges, hanem veleszületett és elõre elrendelt. Ady Endre A Halál rokonában kifejezõdõ értékrendje tehát a költõ személyiségének alapvetõ része.

Az alárendelt mellékmondatokban kevés az ige (az 1., 8., és 9.-et kivéve nincs is). Nincs cselekvés, nincsenek határozói mellékmondatok, nincs folytonosság, nincs történet sem. A vers állóképek sorozata, melyek sorrendjét akár tetszõlegesen fel is cserélhetnénk. A képeket elemezve az tûnik fel elõször, hogy bár a “halál” szó a vers és a ciklus címében, a kezdõ sorban és az utolsó versszakban, egyszóval fontos helyeken szerepelve elsõ olvasásra nagy hangsúlyt kap, a versben tulajdonképpen csak -igaz, nagy betûvel kiemelve és “nagy” illetve “szent” jelzõkkel illetve- mindössze négyszer szerepel, ebbõl is egy ismétlés, kettõ pedig ugyanabban a sorban van. Emellett a többi kép sem közvetlenül a halállal kapcsolatos. Szemben más halál-versekkel -az egész Halál lovai a halál allegóriája, a Halál a síneken plasztikusan ábrázolja a halál pillanatát, a Sírni, sírni, sírni a temetést- a Halál rokonában a halál mellõzöttsége mellett a halálnak semmilyen más kísérõjelensge -koporsó, testamentum stb.- nem szerepel. A Halál rokona tehát nem egyszerûen a halálról szól: a halál mint önmagán túlmutató szimbólum szerepel a versben.

A halál helyett hagyományosan negatív töltésû képek szerepelnek. A képek tárgya lehet semleges, (pl.: mezõ, világ, nõ) avagy nemritkán pozitív (szerelem, rózsa, béke), illetve negatív (lemondás, sírás, sírók, betegek, elmenõk); a képek érzelmi töltését a hozzájuk társuló negatív jelzõk adják: tûnõ, beteg, hervadó, bánatos, szomorú, kísértetes, intõ, dér-esõs, hideg, õsz, fáradt, csalódott, rokkant, borús. A hatodik versszak egyetlen kép: a világot írja le, amire a harmadik részben majd visszatérek. A költõ nem a halált szereti, hanem a melankóliát. A melankólia és a “szeretem” ellentéte jellemzi a verset: a halál csak mintegy a melankólia szimbólumaként, közös nevezõjeként szerepel a versben. A harmadik versszak harmadik sorában ezt egyértelmûvé is teszi a költõ: nem a halált szereti, hanem annak csak játszi mását. A halál tehát valami mást szimbolizál, és a költõ csak azért használja ezt a szimbólumot, mert nincs igazán jó szó helyette -a “melankólia” kifejezést csak kényszerûségbõl használtam.
Az ötödik és a hatodik versszak némiképp eltér az elsõ négytõl: a melankólia általános kifejezése mellett részben önmaguk magyarázzák azt, részben pedig olyan területekre utalnak, amelyek a szimbólum további magyarázatával szolgálnak. Az ötödik versszak bizonyos képei -béke; bölcsek, poéták, betegek menedéke-a korábbiakkal ellentétben részben pozitív értéket is hordoznak. Bár látszólag nem egyeztethetõek a halál és a melankólia hétköznapi jelentéseivel, valójában lényegi tulajdonságaikra utalva pontosítják azok jelentését és értelmezik a szimbólumokat. Hagyományos “szomorúság” jelentésük helyett inkább a “passzív”-ra irányítják a figyelmet: a “fáradt lemondást” is ennek megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Új, semleges jelentést adva a halálnak, ezek a képek oldják a szimbólum ellentétét a “szeretem” állítmánnyal. A hatodik versszak pedig amiatt különleges, hogy egyetlen tárgya a világ, többféle -negatív- jelzõvel illetve. Ez a kép utal a vers hangulatának gyökereire, aminek elemzése majd az ötödik rész feladata lesz.

Bevezetés

A Halál rokona Ady Endre Vér és Arany címû kötetében jelent meg 1907-ben. Ez a vers adta Ady elsõ halál-ciklusának -a kötet nyitóciklusa- a címét. Primitívsége, ahogy egyre azt ismétli: “szeretem…, szeretem…” és a paradoxon, amit kifejez -szeretem a halált, a betegséget- sokkoló; elsõ olvasásra érthetetlennek tûnik. A nyugodt, magabiztos forma azonban fontos mondanivalót sejtet. Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy értelmezze a halálmotívum jelentését a versben, hogy megfejtse, mi az az élmény, hangulat, vagy tudás, amit Ady kifejez versében a halál motívumával. Az esszé feladata ugyanakkor túl is nyúlik magának a versnek az értelmezésén, a versen keresztül megvilágíthatja azt a halálérzést, ami megfigyelhetõ Ady más halálos verseiben, megfigyelhetõ Ady korának más szerzõinél, sõt, más korok más szerzõinél is jelentkezik. Jelentõsége és összetettsége miatt a vers több szinten is értelmezhetõ: születésében közrejátszottak a költõ életének személyes eseményei, tetten érhetõ benne a korszellem hatása, valamint jelen van benne valami koroktól független, általános igazság is. A vers összetettsége miatt az elemzés magán a vers szövegén kívül nem nélkülözheti más írók a verssel kapcsolatos észrevételeinek vizsgálatát, csakúgy, mint Ady életrajzíróinak információit a vers keletkezési körülményeirõl, irodalomtudósok és mûvelõdéstörténészek korrajzait és a témához kapcsolódó gondolatait, valamint Ady kortársainak releváns mûveit.

A Tót atyafiak négy közepes hosszúságú történetet foglal magában. Az arany kisasszony lassan indul, hogy aztán mind gyorsabb ütemű elbeszéléssé váltson át, s végül egyszerűen megszakadjon. A szöveg első része Selmecbányába kalauzolják az olvasót. Furcsa vidék ez: a barátnők a kertjükből átkiabálhatnak egymásnak, de ha meg akarják látogatni egymást, az másfél óra gyaloglást jelent. Az egész város egy völgykatlanba épült, s a házak lépcsőzetesen emelkednek egymás fölé. Ez a rendkívül szokatlan tér a színhelye a történetnek. Csemez úr azt fogadja el vőnek, aki a lánya súlyának megfelelő mennyiségű arannyal fizet érte. Mirkovszki Miklós vállalkozik a feladatra, és Amerikába utazik, hogy aranyat ásson. Az idő elteltével a lány fonnyadozik, az apa meghal, a fiút senki nem tudja értesíteni a történtekről, mivel nem tudják a címét. Legendává merevedik, mint az elérhetetlen külvilág. A történet nagyon rövid, nem több, mint átmenet két időtlennek tetsző állóhelyzet között.

Az időszerkezet a következő szövegben is jellegzetes. A cím – Az a fekete folt – a történet végpontjára utal. Mikszáth a jelenben indítja a történetet. Az átmenet a múltba fokozatosan történik meg, az elbeszélő múlt közbeiktatásával történik meg. A történetíró eltávolítja magától alakjait: Anikáról, a hercegről és Matyiról alig tudunk meg többet, mint a birkákról. Szereplésüknek egyetlen jelentősége van: részt vesznek Olej Tamás belső összeomlásában.

A Tót atyafiak hőseinek többsége a magányban, a természetben, természeti lényként él. Sorsedzett főszereplői önmaguk köré teljes értékű világot teremtenek, melyet aztán valami megzavar (Pl.: Lapaj, a híres dudás érzéketlenül nézi végig, hogy egy fiatal nő a szeme láttára vízbe fojtja magát, de amikor megtudja, hogy egy csecsemőt hagyott hátra, legnagyobb kincsét, a lantját is eladja, hogy etetni tudja a kicsit).

A mû legnagyobb erénye nyitottsága, s ez szinte példátlan a kérdéseket mindig lezáró XIX. századi magyar- és világirodalomban. Ádám álmából fölébredve, s a XIV. szín rettenetétõl vezérelve a végsõ megoldáshoz, az öngyilkossághoz akar menekülni. Éva anyasága értelmetlenné teszi tettét. Ádám az Úrhoz fordul kérdéseivel: van-e értelme az emberi életnek és küzdésnek, alakítható-e az emberi élet és történelem, vagy csupán a kör-körösség értelmetlenségét szenvedjük végig. A konkrét kérdésekre az Úr nem ad egyértelmû választ, a küzdésetika és az isteni kegyelemre való ráhagyatkozás fontosságát hangsúlyozza, s így a filozófiai kérdésekre erkölcsi szinten adja meg a választ. Így válik nyitottá a mû, a kérdésekre minden kor olvasójának magának kell felelnie.

2.) Az eszkimó színbõl felébredve Ádám válasza nem is lehet más, mint az öngyilkosság. A jelenet Schopenhauer filozófiájának dramatizálása, a világ értelmetlenségét felismerõ individuális tettel, majd annak értelmetlenségével. Madách kérdése az, hogyan lehet meghaladni a schopenhaueri jogos pesszimizmust. Egyrészt a szabadság méltóságának és felelõsségének felismerésével, ezt hangsúlyozza az angyalok kara. A szabadság lényege pedig a választás lehetõsége és felelõssége. Másrészt meghaladható a pesszimizmus a világban való helytállás, a teremtõ ember kötelességtudatával illetve a teremtményvoltot felismerve a kegyelemre való ráhagyatkozás képességével. Ily módon Madách kikerüli a pozitivizmus egyoldalúságát és az alapfilozófiák csapdáját, s hogy feleletet adhasson, visszanyúl Kant kötelességetikájához, illetve Szent Ágoston kegyelemtanához. Az Úr felszólítása tehát a teremtõ- és teremtményvolt egységét hangsúlyozza.

3.) Az ember tragédiája az ész segítségével a teremtett világból kilépett ember tragédiája. A végsõ konklúzió a második világ bukása, az ember alulmaradása a természettel szemben. Még akkor is, ha ez az antitézis mindkét világot elpusztítja. A tragédia azonban nem vonja kétségbe a teremtõ ember feladatát, az akaratot és a rációt, de korlátok közé szorítja; az emberi törekvések nem léphetik túl a természeti és isteni törvények határait.
Az utolsó színben Ádám úgy érzi, magára maradt a megélt élmények tragikus következményeivel. Az Úr szava Ádám magányát is oldja, mikor mellérendeli Évát, aki szenzibilitásával (=érzékenységével), nõi mivoltánál fogva alkalmasabb az isteni sugallat befogadására. De mellérendeli Lucifert is, aki éppen tagadásával fogja új utak keresésére indítani Ádámot. Hangsúlyozza az Úr a lelkiismeret szavának fontosságát is, mely ellensúlyozza a ráció gõgjét.

Ádám három kérdéssel fordul az úrhoz: az első így szól, „e szilk határu lét-e mindenem”, vagyis van-e örökkévalóság. Az Ur szerint az embernek nem kell tudnia, hogy mi vár rá a halál után, a bizonytalanságból származó küzdés az ami, biztosítja az ember erkölcsi nagyságra való törekvését. Ez a gondolat Kantnál is megjelenik, aki szerint is a bizonytalanság miatt folytatott morális cselekvésből ered a „nagyság és erény”.
Második kérdése: ,Megy-é előbbre majdan fajzatom”, vagyis van- e fejlődés a világban., közeledik-e Istenhez az ember. Erre a kérdésre sem kap biztos választ.
A harmadik kérdése: „Fan-e jutalma a nemes kebelnek, melyet kigúnyol vérhullatásért a kislelkü tömeg”, vagyis van- e értelme a nagy emberi tetteknek. Az angyalok kara válaszol erre a kérdésre. Ne az legyen fontos, hogy a tömeg, mit szól, hálátlan-e, csak „önbecséf kell tekintenie, a jó önmagában hordja jutalmát.
A.dám attól is tart, hogy Isteni segítség nélkül, nem fogja tudni, mikor, melyik a helyes út. Két segítséget ad ehhez az Ur, egyrészt az ember lelkiismeretének szava („ egy szózat zeng feléd szüntelenül, mely visszaint s emel, csak azt kövesd”) Ezzel pedig az úr visszaadja az embernek önállóságát, etikai autonómiáját. A másik segítség pedig: Éva, aki „tisztább lelkülete” révén tudni fogja mi a helyes, ha Ádám nem is hallja meg az „égi szó”-t.
Az angyalok szava az emberi szabad akaratra is utal, hiszen választhatunk, jó és rossz, bűn és erény között.
Éva megérzi, megérti az angyalok szavát, Á.dám is „gyanítja”, de nem tudja elfelejteni az eszkimó szín kiábrándító tapasztalatait. —> „Csak a vég (ti. eszkimó- jelenet)- Csak azt tudnám feledni!-,, Az Ur befejező, válasz szavai: „ Mondottam ember: küzdj és bízva bizzál”

E mű, Arany János egyik talán legismertebb, leghíresebb alkotása. Keletkezésének különös történelmi háttere volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kegyetlen leverése után következett hazánkban a Bach-korszak. Az ország vérben állt, a nép rettegett a megtorlástól és gyűlölte az osztrákokat. Nem bocsátotta meg Ferenc Józsefnek az aradi tizenhármat. 1857-ben az ifjú osztrák császár első ízben jött Magyarországra, és az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költőben még élt barátja, Petőfi Sándor emléke, aki a hazáért halt hősi halált, így visszautasította a felkérést. A zsarnok elnyomóhoz írt dicsőítő vers meggyalázta volna az elnyomás ellen küzdő barát emlékét. Helyette inkább megírta A walesi bárdokat, aminek elsődleges célja a nép elnyomás elleni lázadozásának ébrentartása és a csüggedők bátorítása volt.
Arany a szabadságharc leverése után a kétségbeesés mély szakadékéba zuhant, és nem látván más kiutat, fel akart hagyni az írással. Az 50-es évek elején viszont felismerte, hogy feladata az elfáradt nemzet bátorítása. Ráébredt, hogy neki, mint költőnek az a dolga, hogy a remény sugarát időről-időre felvillantsa az emberek szeme előtt. Így hozzálátott e feladat betöltéséhez és legméltóbb műfaji formának az általa tökéletesített műballadát találta.
Költészetében sok példát találunk zsarnokgyűlöletére. Ilyenek például az 50-es évek elején írt balladái az V. László, amelyben az esküszegő király megbűnhődik, vagy a Szondi két apródja, melyben viszont a két hűséges apród inkább vállalja a börtönt, minthogy gazdájuk gyilkosának szolgái legyenek. Végül pedig felszólítják a zsarnok dicsőítésére, mely annyira ellentmond a költő erkölcsiségének, hogy inkább vádló hangú sötét képet fest, mintsem dicsőíti a császárt. Mintegy hitet tesz ismét (akárcsak a Szondi két apródjában) amellett, hogy egy igaz hazafi, egy költő, akinek feladata az elcsüggedt népben a hit élesztgetése, sohasem hódolhat be a zsarnoknak, a nemzet elnyomójának, leigázójának.
A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel. Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek magyarországi történései között.
Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a gondolat vezeti be:

“Edwárd király, angol király
Léptet fakó lován”

Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok király sietségét. Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző párbeszéd formájában. A király gunyoros kérdéseire talán egy walesi nemes válaszol szavaiban mély fájdalommal:

“Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír.”

E két utolsó sort az úr inkább csak magában suttogja, nem a zsarnok fülének szánja. A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport, leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust szimbolizál. Az első megfontolt “fehér galamb, ősz bárd”, aki öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: “Te tetted ezt király!” Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás és az elnyomás ellen szólna. A második fiatal, romantikus “ifjú bárd”. A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés csak panasz és fájdalom. A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább felelősségre von:

“Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd.”

…

“Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd.”

A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon valóban megőrült-e vagy sem? A bárdok éneke zeng fülében, kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért.
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:

“Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.”

Arany e művét ugyanabban a versformában írta, mint Vörösmarty a Szózatot. A versszakok két három- és két négylábas sorból állnak, ahol a jambus verslábak spondeusokkal váltakoznak. Ez egy bizonyos lüktetést és darabosságot kölcsönöz a balladának, amitől még jobban érezhetővé válik a drámai hatás. Csak a páros sorok rímelnek, viszont sok belső rímet is találunk: “Körötte csend, amerre ment…” Egy másik pontján a műnek a szórendet cseréli fel:
“Ötszáz, bizony dalolva ment
Lángsírba welszi bárd:”

A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Így talán jobban illett a balladák komor hangulatához. Sok párbeszéd szerepel a műben, ezáltal töredékessé válik, ami fokozza a drámai hatást. A sok élőszavas beszéd drámaivá teszi (akárcsak egy színházi dráma), a ballada líraiságát a kavargó érzelmek adják.
Legfontosabb költői eszköze a fokozás, a különböző részek között az ismétlődő szavak növelik a feszültséget a művön belül.
Bár már sokszor elmondtam, hogy valójában mi célból íródott ez a ballada, szeretném összefoglalni. Azokban az időkben, a szabadságharc után a kétségbeesés erőt vett az embereken, úgy látták nincs többé kiút az elnyomásból. Arany feladatának tekintette, hogy az elcsüggedt embereknek ismét reményt adjon, így egy középkori legendával szemléltette az ország akkori helyzetét. Ahogy A walesi bárdok utolsó strófáiban megbűnhődik a zsarnok király, úgy fog bűnhődni a Magyarországot elnyomó uralom is, sugallja a ballada.
Természetesen arról szó sem eshetett, hogy e ballada megszületése után rögvest megjelenjen nyomtatásban. Erre nem volt lehetőség, hiszen az önkényuralom éveiben még szabad folyóirat sem volt. Egy pár év elteltével, mikor a nemzet kezdett magához térni, és kiújultak a politikai harcok, Arany azonnal megjelentette Koszorú című folyóiratában “ó-ángol ballada” alcímmel, mintha fordítás lett volna.
A szigorú cenzúra és a zsarnok elnyomás idején csak képekben lehetett beszélni, hasonlatokkal lázadni. Az ember nem írhatta meg amit gondolt, a régi történelemből kellett ihletet merítenie, hogy társaival éreztethesse lázongását. Ám az önkényuralom idején mindenki megértette e ballada és más szerzők más műveinek időszerű mondanivalóját. Mindenki értette, hiszen mindenki ugyanazt érezte.