A kollektív vezetés visszaállítását ígérte, azonban nem került nyilvánosságra. Az új kormány alatt jelentős döntések születtek, az életszínvonal növelése érdekében módosították a beruházási terveket, emelték a munkások és alkalmazottak bérét, csökkentették több ezer fogyasztási cikk árát, eltörölték a kuláklistát, csökkentették a magángazdálkodók adóit, engedélyezték a téeszekből való kilépést. Közkegyelemben részesültek azok a politikai foglyok, akik két év­nél kevesebb börtönbüntetést kaptak, feloszlatták az internálótáborokat, s az ÁVH visszakerült a Belügyminisztérium irányítása alá. A pártve­zetésen belül kialakult két csoport, a Nagy Imre vezette reformerek és a Ráko­si-Gerő irányította sztálinisták.

A kibontakozó olvadási folyamat megtorpant, az NSZK bevonása a NATO-ba, majd válaszul a Varsói Szerződés megalakítása ismét az ellenségeskedés feléledéséhez vezetett a két vi­lágrendszer között, és a katonai készülődés a korábbi, nehézipar-központú gazda­ságfejlesztést állította előtérbe. 1955 tavaszán Nagy Imrét leváltották, helyére Hegedűs Andrást nevezték ki. Az új kormány a nehézipar fokozott fejlesztéséhez és a kollektivizálás erőszakos gyorsításához látott, felemelte a be­szolgáltatási kötelezettséget, növelte a magángazdálkodók adóit. Mind a nemzetközi helyzet, mind a belpolitikai légkör a visszarendeződés ellenében hatott. A hidegháború újraéledése nem vált valóra, sőt Rákosiéknak csakhamar szembesülnie kellett az enyhülés jeleivel a nemzetközi politikában. A nagyhatalmak aláírták az osztrák államszerződést, Magyarországot pedig felvették az ENSZ-be. Az egész kommunista világot megrengette a Hruscsov-beszéd.

Az 1953 és 1956 között lezajlott belpolitikai események megváltoztatták a közhan­gulatot, a társadalom jelentős része, különösen az értelmiség és a parasztság fel­sorakozott Nagy Imre mögé. Nemcsak a politikai, hanem a szellemi életben is megindult az olvadás folyamata. A pattanásig feszült légkörben érkezett Magyarországra a lengyelországi poznani felkelés híre. A bérkövetelésekkel utcára vonuló munkások összecsaptak a hadsereg egységeivel, aminek több mint 50 halott és 300 sebesült áldozata lett. Miko­ján, az SZKP elnökségi tagja Budapestre érkeztekor nyomban felszólította Rákosit a lemondásra, s a pártot ismét korrekcióra ösztönözte. Mind­ezek következtében 1956 júliusában újabb párthatározat született. A határozat felmentette első titkári posztjából Rákosi Mátyást, s helyébe Gerő Ernőt állította, akit még elődjénél is dogmatikusabb, könyörtelenebb politikusnak tartottak.

Az 1953. júniusi és az 1956. júliusi MDP KV határozatok a válságból kivezető út megtalálására elégtelennek bizonyultak. 1956 őszén megélénkült a politikai élet, különösen az értel­miség és az egyetemi, főiskolai diákság követelte hangosan a változásokat. A fiatal kommunista Tánczos Gábor ötlete alapján szervezett spontán vitákon fogalmazódtak meg mindazok a célkitűzések, amelye­ket az októberben megalakult MEFESZ 16 pontban rögzített. A DISZ-ből kivált Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége követelte többek között a szovjet csapatok azonnali kivonását, Nagy Imre miniszterelnökké való kineve­zését, a Rákosi-korszak vezető politikusainak felelősségre vonását, a többpárt­rendszer visszaállítását, az alapvető szabadságjogok biztosítását, a Kossuth ­címer visszaállítását, a Sztálin-szobor lebontását. Az október 23-ai forradalom kirobbanása váratlanul érte a párt vezetőit és a társadal­mat egyaránt. Eközben a párton belül teljes bizonytalanság uralkodott a pártellenzékkel való együttműködést illetően. Nagy Imre visszavételét ráadásul Tito is szorgalmazta, ennek köszönhetően egy nappal a magyar pártvezetés jugoszláviai látogatását meg­előzően Nagyot visszavették a pártba.

Október 23-án 12 óra 53 perckor Piros László belügyminiszter felhívását ol­vasták be, melyben megtiltották a MEFESZ által délután 3 órára tervezett Lengyelország melletti békés szolidaritási felvonu­lást. Ugyanilyen váratlanul 14 óra 23 perckor az utcai gyülekezési tilalom feloldá­sát adta hírül a rádió, így még azok is értesül­hettek a demonstráció tervéről, akik nem kö­vették a politikai eseményeket.

Az egyetemisták szolidaritási felvonulása délután három órakor kezdődött a Petőfi-­szobornál, ahol Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, majd felolvasták a 16 pontot. Néhány óra leforgása alatt a tün­tetők száma 200 ezerre nőtt, és a néma felvo­nulás hangos kommunistaellenes tüntetésbe ment át. Az indulatok felszínre törtek, s meg­kezdődött a forradalom. A tömeg kórusban skandálta: „Nagy Imrét a kormányba, Gerőt meg a Dunába!”, „Ruszkik haza!”, „Aki ma­gyar, velünk tart!”. Megjelentek a tüntetők kezében a lyukas zászlók – a címert kivágták -, amelyek a forradalom jelképévé váltak. A Bem-szobortól a felkelők egy része a Parlament elé vonult, mások a Dózsa György téri Sztálin-szobor ledöntésére indultak, és jó néhányan a Bródy Sándor utca felé vették az irányt, hogy a rádióban beolvassák a követeléseket. Az Országház előtt a tömeg Nagy Imrét követelte, akinek a tüntetőkhöz intézett beszéde azonban csalódást keltett. Az esti órákban már fegyverek is ropogtak, a felkelők megostromolták, és hajnalra elfoglalták a rádió épületét. Megkezdődött a fegyveres felkelés.

Az éjszaka folyamán összehívott KV ülés döntései, Nagy Imre miniszterelnöki kineve­zése kiindulópontul szolgálhatott volna a fegyveres felkelés esetleges megállítá­sához. Ám Gerő megerősítése első titkári funkciójában, illetve az események el­lenforradalomnak minősítése, majd az ÁVH mozgósítása és a katonai segítségké­rés a Szovjetuniótól a harc további elmérgesedéséhez vezetett. Az október 24-én megalakult új kormány élén Nagy Imre súlyos dilemma elé került. Nyilvánvaló volt, hogy a reformok fokozatos bevezetése a kialakult helyzetben nem járható út. A nép követe­léseinek azonnali elfogadása viszont egyet jelentett volna a Szovjetunióval való szakítással.

A gyülekezési tilalom és a statárium kihirdetése október 24-én, majd a szov­jet tankok megjelenése Budapest utcáin a fegyveres harc kiszélesedéséhez ve­zetett. Felkelőcsoportok alakultak a Cor­vin közben, a Széna téren, a Baross téren, a Tűzoltó ut­cában és a főváros külső kerületeiben is. A budapesti forradalom híre eljutott a vidéki városokba, az egyetemi központokban és a kisebb településeken egyaránt tüntetésekre, fegyveres összecsapásokra került sor. A kormány a statárium és kijárási tilalom feloldásával próbálkozott, de a parlament előtt történt véres provoká­ció október 25-én még jobban felszította a nép haragját. Az Országház előtt bé­késen és fegyvertelenül tüntető tömeg közé az egyik kormányépület tetejéről vá­ratlanul ÁVH-s alakulatok sortüzet zúdítottak, 100-150 halott és sok száz sebe­sült maradt a téren. A szörnyű mészárlás hírére meg­kezdődött az ÁVH-sok üldözése, az utcákon nemegy­szer felkoncolták az ÁVH-s katonákat. Mindez azon a napon történt, amikor Hruscsov megbízásából Magyarországra érkezett Mikoján és Szuszlov bele­egyezésével Gerő Ernőt lemondatták, és helyére a Nagy Imréhez közel álló kommunistát, Kádár Já­nost nevezték ki. Kádár és Nagy rádióbeszéde mind hangvételében, mind tartalmában már jelentősen kü­lönbözött az elmúlt napok hivatalos közleményeitől. Nagy Imre ekkor jelentette be a kormány tárgyalási szándékát az orosz haderők visszavonásáról.

A forradalom átterjedt a társadalmi élet minden területére. A munkahelyeken, így a gyárakban, üzemekben, közintézményekben munkástanácsok vagy forra­dalmi bizottságok alakultak, s a szétesett MDP-alapszervezetek vagy a megbénult közigazgatás helyébe léptek. A kormány élén Nagy Imrével válaszút elé került: vagy katonai erővel leveri a forradalmat, vagy a társadalom többségének követe­lésével azonosulva a forradalom mellé áll. Október 28-a azért fordulat, mert Nagy Imre ez utóbbi mellett döntött, a nép, a nemzet mellé állt. Ezt a döntését a szovjet vezetés is támogatta, a kormányfő látszólag szabad kezet kapott a helyzet megoldására. A rendteremtés feltételének a miniszterelnök a rákosista politiku­sok távozását és az orosz haderők fővárosból való kivonását tekintette. Bejelentette a szovjet csapatok kivonását a fővárosból, az ÁVH meg­szüntetését, a Kossuth-címer visszaállítását, március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvá­nítását, és felvázolta az új kormányprogram célkitűzéseit, a bérek és nyugdíjak emelését, a családi pótlék növelését és az állami la­kásépítés meggyorsítását.

Felállították a Nemzetőrséget, átszervezték a rendőrséget és a honvédséget. Ezeknek a katonai szervezeteknek volt a feladata, hogy a kivonuló szovjet erők nyomában biztosít­sák a rendet. Számos jel mutatott arra, hogy a forradalmi tömegek és a jórészt reform kommunistákból álló hatalom képes az együttmű­ködésre. Október 30-án a Köztársaság téri pártház ellen indított fegyveres támadást – a kihirdetett tűzszüneti parancs ellenére – a kormány nem tudta megakadályozni. A feldühödött nép az ostrom után elfogott védőket – akik a fegyvertelen civilekre tüzet zúdítottak – felkoncolta. Október utolsó napjaiban történelmi horderejű változások indultak meg. Nem­csak a kommunista párt alakult át – Magyar Szocialista Munkáspárt néven Kádár János vezetésével -, hanem újjáéledtek a korábban feloszlatott demokratikus pár­tok, az FKgP, az SZDP, a Nemzeti Parasztpárt Petőfi Párt néven és a Keresztény Demokrata Néppárt.

Nagy Imre október 31-én, a Kossuth téren elmondott beszéde, amelyben be­jelentette a Szovjetunióval való tárgyalások megkezdését a Varsói Szerződés felmondásáról s a szovjet csapatok kivonásáról, azt a reményt keltette a hallgató­ságban, hogy a forradalom győzött, a legfontosabb követelések teljesültek. A mi­niszterelnök a szovjet nagykövettel, Andropovval folytatott megbeszélései alap­ján szintén ebben a meggyőződésben élt. Ekkor még nem tudta, hogy a nemzet­közi események hatására a szovjet vezetés korábbi álláspontját megváltoztatva október 31-én a magyar forradalom fegyveres eltiprása mellett döntött.

A szovjet vezetés megkezdte a magyar forradalom leverésének politikai és katonai előkészítését. Hruscsov döntését a nemzetközi po­litikában bekövetkezett szuezi konfliktus is segítette. Az egyiptomi válság fegyveres megoldásától távolmaradó Szovjetunió cserében az USA-tól szabad kezet ka­pott a magyarországi forradalom leveréséhez.

A magyar miniszterel­nök november 1-jén a szovjet támadás katonai előkészületeiről szóló jelentések birtokában radikális lépésre szánta el magát, bejelentette Magyarország semle­gességét, és kilépését a Varsói Szerződésből. November 2-án és 3-án minden jel arra mutatott, hogy a szovjet támadás elkerülhetetlen. A miniszterelnök hiába for­dult az ENSZ-hez, a nemzetközi politika a szuezi válsággal volt elfoglalva. Hiába­valónak bizonyult tárgyalási szándéka a szovjet katonai vezetőkkel.

November 4-e hajnalán a szovjet hadsereg országszerte megkezdte a magyar forradalom leverését, a főváros megszállását. 5 óra 20 perckor Nagy Imre utoljára szólt a nemzethez. A kormány azonban katonai ellenállásra nem adott parancsot, tagjai el­hagyták a Parlamentet és a jugoszláv nagykövetségre menekültek. A felkelőcsopor­tok parancs nélkül is felvették a harcot a szovjet tankokkal. A házi készítésű benzines palackok (Molotov-koktél), a géppuskák legfeljebb kisebb veszteségeket okoz­tak az ellenségnek, de a szovjet tankhadosztályok, a légierő és a nehéztüzérség meg­állításához kevésnek bizonyultak.

Fejlődött a tudományos élet, bővültek a földrajzi ismeretek is. Ptolemaiosz görög tudós elmélete szerint a Föld gömb alakú. Toscanelli térképe (Indiát Európától Nyugatra, az Atlanti-óceán túlsó partján ábrázolta)

Technikai újítások:

• Az olasz hajózás tapasztalataira támaszkodva kialakították a világ akkor legtökéletesebb hajótípusát a caravellát (több árbocos hajó, jól kormányozható, magas oldalfalú).
• Az araboktól átvett iránytű lehetővé tette a tengeren való tájékozódást.

Az első felfedező utakat portugál hajósok tették meg, arany és fűszer megszerzésének reményében. Bartolomeo Diaz elérte Afrika legdélibb pontját, a Jóreménység-fokot (1487), majd Vasco da Gama 1498-ban Afrikát körülhajózva elérte India nyugati partjait. A portugálok fegyverrel igázták le az indiai fejedelmeket. Kereskedelmi támaszpontokat létesítettek India partjain. A fűszereket nagyon olcsón vették a bennszülöttektől, később elrabolták ezeket. Egyes szigeteken a lakosságot is kiirtották, vagy rabszolgákká tették őket.

Az Újvilág felfedezése a spanyol hajókon induló Kolumbusz Kristóf nevéhez fűződik. 1492-ben elérte a Bahama-szigeteket. További útjai során felfedezte Kubát és Hispaniolát, majd Közép-Amerika partvidékeit. Azt hitte Indiába érkezett. Honfitársa, Amerigo Vespucci ismerte fel, hogy új földrészt fedeztek fel.

A Föld megkerülése Magellán nevéhez fűződik, megölik a bennszülöttek, de egyik hajója visszatért.

Amerika felfedezésével kibontakozott a gyarmatosítás. Hatalmas mennyiségű nemesfémek, ültetvények kialakítására alkalmas földek. Ez az európaiak számára megszerezhetőek voltak, mert az új világban technikailag, társadalmilag fejletlenebbek voltak.

Az amerikai kontinenst indiánok népesítették be, különböző szintű kultúrákkal:

• Yukatán-félsziget (Közép-Amerika)-maják (piramisok, fejlett matematika és csillagászat)
• Közép-Amerika-aztékok földművelés (bab, kukorica, kakaó, gyapot, dohány). Despotikus állam, a meghódított népektől emberadót követelt az emberáldozatoknak.
• Andok hegyeiben-inkák teraszos öntözéses művelés, fejlett építészet, matematika. Despotikus uralkodó, fegyvereik fából, kőből.

A spanyol hódítók (konkvisztádorok), a fejlett fegyverekkel, kis csapatokkal is gyorsan el tudták foglalni az őslakók birtokait. Aztékokat Cortez, az inkákat Pizarro igázta le.

A spanyolok bányákat, ültetvényeket létesítettek. Kegyetlen bánásmód és az európaiak által behurcolt betegségek az indiánok tömeges pusztulásához vezetett. A munkaerőt Afrikából behurcolt feketékkel biztosították.

Kereskedelem:

Amerikából Európába: nemesfém, gyapot, cukor, dohány. Európából Amerikába: iparcikkek. Európából Afrikába: alkohol, iparcikkek, ezekért rabszolgák, akiket Amerikába szállítottak. Így kialakult a világkereskedelem. Új kikötők Lisszabon, Amszterdam. A kereskedelem megkönnyítésére létrejöttek a tőzsdék, itt nagy tételben áruminták alapján kötöttek üzletet. A levantei kereskedelmi útvonal hanyatlásnak indult, a Hanza forgalma fellendült.

Ipar:

Az Európába beáramló nagy mennyiségű nemesfém az arany és ezüst leértékelődéséhez vezetett. Emelkedtek a mezőgazdasági és ipari termékek árai (árforradalom).

• Az élelmiszerek ára megnő
• Megnő a kereslet az iparcikkek iránt, a szükségleteket a céhek nem tudják kielégíteni
• Manufaktúrák (munkamegosztás) alakulnak ki. A gyapjú ára megnő, de ehhez legelő kell, tehát a földesurak bekerítik a területeket
• a föld nélkül maradt parasztok és a tönkrement kisiparosok a városokba mentek, és olcsó munkaerőként manufaktúrákban kezdtek el dolgozni
• kialakultak a tőkés termelési viszonyok

Ez egy kétoldalú folyamat volt:

1. a kisárutermelők megfosztása a termeléshez, létfenntartáshoz szükséges eszközöktől
2. termelőeszközök és pénz felhalmozása és tőkévé válása
3. Az egyszerű árutermelés helyett tőkés árutermelés Á-P-Á
4. pénz-áru-több pénz

A felhalmozott tőke kölcsönüzletekbe és ipari vállalkozásokba áramlott.

Ipari forradalom a neve annak az átfogó társadalmi, gazdasági és technológiai változásnak, amely kb. 1740 és 1850 között először Nagy-Britanniában, majd egész Európában zajlott le. A XVIII. századi Angliában kiépült az alkotmányos monarchia rendszere, kialakultak a pártok, a miniszterelnöki hivatal. A rendszer biztosította a gazdaság gyors ütemű fejlődését. A brit külpolitika homlokterében a gazdaság növekedését biztosító gyarmatpolitika állt. Európában a kontinentális hatalmak egymást foglalták le, így Anglia előretörhetett a gyarmatokon.

A XVIII. században a brit mezőgazdaság gyorsan fejlődött, belterjessége terjedt. A Hollandiában már korábban kifejlesztett módszerek Angliában széles körben terjedtek el(talajjavítás, csatornázás, trágyázás, vetésforgó). Újabb eszközök (aratógép, jobb ekék) és a fajtanemesítés is megjelent. Bekövetkezett az agrárforradalom. Megjelent a vetésforgó (àaz ugar kiiktatásával, a teljes megművelhető területre kiterjedő földművelési eljárás. Az ugar helyére takarmánynövényeket vagy kapásnövényeket vetnek. Lehetséges az istállózó állattartás, így a trágya biztosítja a föld termőerejének megújítását.), az agrotechnika fejlődése. A birtokosok felosztották a közös földeket, a tagosított földeket pedig belterjesen művelték. A mezőgazdaság fejlődése során nőtt az élelemtermelés, így a népesség száma is. A gépesítés miatt kevesebb földművelés több munkát tudott elvégezni, így egyre több embert tudott ellátni élelemmel. A vidék népessége a városokba áramlott, mivel vidéken nem volt már szükség a munkájukra. Számuk a városokban biztosította a fellendülő ipar munkaerő szükségletét.

A gyarmatokkal folytatott kereskedelem legfőbb kiviteli cikke a textília lett. A termelés fokozása érdekében újabb eszközöket találtak fel, a piac nőtt. A mesteremberek és vállalkozók találmányai egyszerű mechanikus szerkezetek voltak. A vízi energia által keltett forgómozgást- vízi kerék-, majd a gőzgépet használták. A gőz ereje már az ókor óta ismert, de James Watt csak 1769-ben tökéletesítette az erőátvitelt, mellyel termelékenyebb gőzgépet épített. 1781-ben a gőzgépet a tengely hajtására is alkalmassá tette. A gőzgép széles körben elterjedt, alkalmazták a fonó- és szövőgépekben, fúrók, fűrészek, esztergák meghajtására.

Az újítások versenyképessé tették az angol textíliákat a világpiacon, ami ösztönözte a további fejlődést. A megnőtt népesség ruházati igénye is megnőtt. A textílipar két ága, a fonás és a szövés egymást húzva fejlődött. A gyapjú mellett egyre inkább teret hódított a gyarmatokról behozott gyapot alapú pamut. A gépesítés hatására az iparág a kereskedelmi tőke révén bérmunkásokat foglalkoztató gyáriparrá fejlődött. John Kay 1733-ban találta fel a Repülő vetélőt, mely a szövőszék egy alkatrésze, amely szövéskor a keresztszálakat vezeti (egy zsinór meghúzásával mechanikusan repült át a vetüléken). 1764-ben Hargreaves fedezte fel a „Fonó Jenny”-t, a világ első mechanikus gyapjúfonó gépét, mely forradalmasította a fonást, s alkalmassá tette a vízikerék alkalmazására ( 8 orsó).Arkwright 1768-ban alkotta meg a fonógépet. A francia Jacquard 1805-ben fedezte fel a szövőgépet ( az ő nevéhez fűződik a lyukkártya megalkotása is).

A nehéziparban a gőzgépek megjelenése és elterjedése megsokszorozta a felhasznált vas mennyiségét, gépeket készítettek (vaseke). Abraham Darby 1735-ben rátalált a kokszosításra, a faszénnel egyenrangú kokszot állított elő. Így az angolok vasipara gyors fellendülésnek indult. A faiparban használatos szerszámokat vasból állították elő(gyalu, fúró). Ezeket már gőzgép hajtotta. A szén és vas iránti igény növekedett a gyors ütemű vasútépítés során. A szerszámipart a mozdonyok, sínek nagyipari előállítása, a textilipari és mezőgazdasági gépgyártás is forradalmasította, a fejlődés kikényszerítette a gyárak között a szabványosítást.

A gazdasági fejlődés alapvető feltétele a gyors, olcsó és nagy tömegű áru szállítására alkalmas közlekedési hálózat kialakítása volt. Eddig mindezt a vízen -többek között csatornák segítségével- tudták fejleszteni, így a gőzgépet elsőként a hajózásban alkalmazták, Fulton 1807-ben alkotta meg a gőzhajót. Ez az eddigi vitorláshajókhoz képest nagy előrelépést jelentett, mivel a széljárás kiszámíthatatlanságához képest sokkal megbízhatóbb. Lehetővé vált az interkontinentális szállítás.

A gőz a szárazföldön is hasznosnak tűnt. 1814-ben George Stephenson megalkotta az első klasszikus gőzmozdonyt, a Blücher-t, majd 1825-ben Rocket nevű gőzmozdonya  megnyerte a Stockton és Darlington közötti versenyt (40-48 km/h-val ment), ezzel bizonyította az új közlekedési eszköz nagyszerűségét. A vasút előnye a szekérrel és a postakocsival szemben nem volt kétséges. Angliában teret hódított a vasútépítés, ami hamarosan a kontinensen is hatalmas lendületet vett. A közlekedés gyorsabbá vált, nagy tömegű árut is lehetett a szárazföldön szállítani. Az első pálya Liverpool és Manchester között épült ki, szükségessé váltak a hidak és alagutak építése (1842-ben alagút épült Angliában, a Temze alatt. 1843-ban az angol Adam Clark tervei alapján elkezdték építeni a Lánchidat.). Kontinenseket átszelő vasútvonalak is megjelentek. Az Orient Expressz 1888-tól a Calais – Párizs – Isztambul vonalon közlekedett. A következő lépés a városi közlekedés megjelenése volt (Omnibusz).

A hírközlési rendszer fejlődését is jelentette a gazdaság élénkülése. Az amerikai Morse 1832-es találmányával kábelen továbbított elektromos jelzésekkel helyettesítették a korábbi nehézkes, lassú és költséges optikai rendszert. Megalkotta a távíró ábécét, tökéletesítette a távírást. A találmány gyorsan elterjedt, hamarosan kábel kötötte össze Nagy Britanniát és az Amerikai Egyesült Államokat.

Más egyéb találmány is az I. ipari forradalom idején született meg. 1845-ben kezdték el gyártani az amerikai Samuel Colt hatlövetű forgódobos revolverét, megalapult a Colt Művek. A fényképezés pedig a Daguerre fivérek nevéhez kötődik.

1534-ben VIII. Henrik szakított Rómával, létrehozva az anglikán egyházat, aminek a feje a mindenkori angol király. Az angol abszolutizmus I. Erzsébet uralkodása alatt élte fénykorát (1558-1603). Az Erzsébet alatti abszolutizmus érdekszövetségben állt a társadalom vállalkozói rétegével. A monarchia részt vállalt és részt kért a polgárosodás hasznából.

Jakab uralkodása alatt már élesen kirajzolódtak a politikai frontok. Egyik oldalon: királyság, születési és pénzarisztokrácia (az udvaroncok hada), az anglikán egyház. Másik oldalon a parlament alsó háza által reprezentált, ellenzéki hangokat hallató társadalom.

Az abszolutizmussal való szembenállás vallási formában, a puritanizmusban is kifejeződött (a puritanizmus a kálvinizmusból kinövő vallási irányzat).

A puritanizmus a XVI. sz. 60-as éveiben tűnt fel Angliában, s támadása a felemás anglikán reformáció ellen irányult. Meg akarta tisztítani a vallást minden katolikus maradványtól: a püspöki egyháztól éppúgy mint a katolikus rítusoktól. A puritanizmus vallási és az alsóház politikai ellenzékisége egyre inkább egymásba fonódott.

Az 1628-ban összehívott parlament megfogalmazta a Jogok kérvényét. Követelte az önkényes bebörtönzések és adók eltörlését, a békebírák szerepének visszaállítását a helyi közigazgatásban, s annak megtiltását, hogy a király parlamenttől független hadsereget tarthasson fent. 1629-ben a király feloszlatta a parlamentet ( a forradalomig nem is hívta össze).

A forradalom kirobbanásának konkrét oka Skócia.

Már I. Jakab megpróbálta létrehozni Anglia és Skócia perszonálunióját.

I. Károly a kálvinista Skóciára akarta erőszakolni az anglikán egyházat, a skótok fellázadtak.

A király 1640-ben összehívta a parlamentet, hogy pénzt kérjen a háború költségeire. Az ún. rövid parlament csak 3 hétig ülésezett.

Novemberben kezdődött a hosszú parlament, amely több mint 10 évig ülésezett. Hangadói John Hampden és John Pym voltak A parlamenttel szemben a király fegyverletételre kényszerült.

Kimondták: a parlamentet saját beleegyezése nélkül nem lehet feloszlatni. Ezek után a parlament szövetséget kötött a király ellen fellázadt Skóciával.

1642. januárjában a király elmenekült Londonból. A forradalom győzött. A forradalmi tábor egysége azonban felbomlott.

A parlament jobb számyát a presbiteriánusok alkották, akik a püspöki szervezet ellenségei voltak. A kapitalizálódó nemest, a nagypolgárt, nagykereskedőt – a gazdagokat képviselte. Tőlük balra álltak az independensek, akik sem a püspöki egyházat, sem a presbiteri rendszert nem fogadták el. A vallásszabadság hívei voltak. Tömegbázisukat a közép- és kispolgárság jelentette.

A hadsereg erejét az independensek alkották, de 1644-ig a presbiteriánusok elképzelései jutottak érvényre: 1643 végén szövetség jött létre a skót presbiteriánusokkal, eltörölték a püspöki szervezetet, de nem ismerték el a presbiteriánus szervezettől elszakadó egyházat. Ezen a ponton befejezettnek tekintették a király, az anglikán egyház és a király nemesi hívei (a gavallérok) elleni forradalmat. Tárgyalásokat kezdtek a királlyal.

Ekkor Oliver Cromwell újjászervezte az independensekből álló hadsereget és 1644 nyarán Marston Moore-nál megverte a királyt („vasbordájúak” – új mintájú hadsereg, jelszavuk: „Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport”). 1645. Nasbey: Cromwell ismét legyőzte a királyt, aki Skóciába menekült.

A győzelmek a presbiteriánusok és independensek ellentétét tovább élezték. Nehezítette Cromwell helyzetét, hogy egyre erőteljesebben jelentkezett a levellerek (egyenlősítők) kistulajdonosi irányzata, amely teljes jogegyenlőséget és polgári köztársaságot akart. Szószólójuk John Lilburne volt.

Az independensek két tűz közé kerültek. Cromwell ekkor összefogott a levellerekkel, lezárta a hadműveleteket és a győztes forradalmi hadsereggel bevonult Londonba (1648. dec. 2.).

A presbiteriánusokat dragonyosok távolították el a parlamentből, amelyben csak 100 independens képviselő maradt („csonka parlament”).

A felsőházat feloszlatták. Stuart Károlyt, „a zsarnokot, az árulót, a gyilkost és a haza ellenségét”, halálra ítélték és 1649. január 30-án kivégezték.

A csonka parlament Angliát köztársasággá nyilvánította és 41 tagú államtanácsot állított fel.

A levellerek katonai felkelést szerveztek, általános választójogot követeltek. Lilburne Cromwellt zsarnoksággal vádolta. Sőt, megjelentek a politikai porondon a kommunisztikus tanokat hirdető diggerek (ásók) is. Földosztást követeltek (Cromwell leverte a diggereket). A királypártiak az európai uralkodó segítségét kérték (hiába), Írországban és Skóciában királlyá kiáltották ki Károly fiát (Károly).

1651-ben a worcesteri csatában Skócia elvesztette függetlenségét. Nem sokkal később Anglia jelentős sikert ért el. A Hollandia tengeri fölényét terhesnek érző parlament 1651-ben hajózási törvényt adott ki. Eszerint idegen hajók nem hozhatnak Angliába Európán kívül beszerzett árut, és Európából is csak a termelő ország szállíthat Angliába. A távolsági kereskedelmet veszélyeztetve érző Hollandia kirobbantotta a háborút, amit holland győzelmek után Anglia nyert.

1654-ben Hollandia elismerte a hajózási törvényt.

A kívül diadalmas állam azonban belül nem tudott konszolidálódni.

A királypártiakkal, presbiteriánusokkal, leveIlerekkel, írekkel, skótokkal leszámoló Cromwell 1653 áprilisában Ieszámolt a csonka parlamenttel is. 1653 nyarára alkotmányozó gyűlést hívott össze, a „szentek parlamentjét”. Ez kimondta az állam és egyház szétválasztását, eltörölte a tizedet, kimondta a progresszív adózás tervét, a szegények állami segélyezését. Munkáját azonban nem fejezte be. Végső célja a vallásszabadság és a feudális rendszer felszámolása volt.

Cromwell 1653-ban egyedül vette kezébe a hatalmat, Lord Protektorrá kiáltották ki.

Cromwell a katonákból álló államtanáccsal együtt gyakorolta a hatalmat, bár létezett vagyoni cenzus alapján megválasztott parlament is. Cromwell katonai diktatúrája alatt működésbe hozták a közigazgatást, átvették a helyi rendőri parancsnokságot, a vallási türelmet képviselték. A protektorátus alatt fejeződött be a holland háború, és ekkor csatolták formálisan Angliához Írországot és Skóciát. Létrejött a későbbi Nagy-Britannia. Cromwellnek felajánlotta a parlament a koronát, de ő visszautasította azt, majd feloszlatta a parlamentet. 1658-ban Cromwell meghalt. Halála után összeomlott a katonai diktatúra.

1660. április 25-én a Monoch tábornok (a skóciai hadsereg parancsnoka) védnöksége alatt összeült parlament elfogadta II. Károlynak (1660-1685), a kivégzett király fiának bredai nyilatkozatát. Ebben a király – visszatérése esetére – amnesztiát, a földbirtokviszonyokban történt változások elismerését és vallási türelmet ígért. Május 25-én Angliának ismét volt királya (restauráció).

II. Károly és különösen utódja, II Jakab (1685-1688) semmit sem tanultak elődjük végzetéből. A földbirtokviszonyokat ugyan nem merték megbolygatni, de a parlamentet fokozatosan kikapcsolták a kormányzásból. Ekkor formálódtak ki a később párttá váló irányzatok: a toryk és a whigek. Ebben az időben azonban még mindkettő a társadalmat képviselte az abszolutizmussal szemben.

Anglia (elégedetlen a királlyal) 1688-ban Orániai Vilmost, Hollandia kormányzóját, II. Jakab vejét hívta meg a trónra (1689-1702). Ezt az államcsínyt nevezzük dicsőséges forradalomnak. Az általa létrehozott rendszer pedig az Európában mintát adó alkotmányos monarchia („a király uralkodik, de nem kormányoz”). A törvényhozás joga a parlamentté, a király által kinevezett kormány a parlamentnek felelős, a bírói hatalom pedig mind a törvényhozó; mind a végrehajtó hatalomtól el van választva. A királyi hatalom háttérbe szorításával lehetővé vált, hogy az állam a gazdagok érdekeit kifejező pártok harcának színterévé váljon. Ezzel Anglia a kontinens elé került, ahol az állam még mindenütt a kiváltságosok és a királyság tulajdona volt.

Az USA létrejötte

Az 1774-83. között zajló függetlenségi háború során jött létre. Területe Angliától, Franciaországtól, Spanyolországtól, Oroszországtól, Mexikótól átengedett, átadott, vásárolt, vagy háborúval szerzett föld. Az 1830-ban kötött Missouri-egyezmény értelmében a 36. szélességi foktól délre engedélyezik a rabszolgatartást.

Észak és Dél eltérő fejlődése

Az Egyesült Államok atlanti partvid­ékén, Angliával szinte egyidőben, végbement az ipari forra­dalom. 1860-ra – a világtermelés 15%-ával – az USA már a negyedik ipari hatalom. A hajóépítés és a könnyűipar mellett kiemelkedő helyet foglalt el a mezőgazdasági termelőeszközöket előállító iparág. Északon ugyanis a fejlődés egyik lendítője a szabad föld, a virágzó farmergazdálkodás volt. Amerika gyors fejlődését legjobban a vasútvonalak hosszának növekedése szemlélteti. A vasút kapcsolta be a távoli földeket a világpiac vérkeringésébe. A vasút civilizálta a „vadnyugatot”, a vasút hozta a kivándorlók tömegeit. A lefektetett sínek hossza 1870-ben elérte az 50 ezer mérföldet. Ez nagyjából annyi, mint Európa összes országának vasútja. Az amerikai Délen az ültetvényes gazdálkodás vált uralkodóvá. Az ültetvényeken Afrikából behurcolt néger rabszolgák dolgoztak. A megtermelt nyersanyag – első helyen a gyapot állt – főként az európai gazdaságot táplálta.

A társadalom szerkezete – szemben Észak demokratikus hagyományaival – rendkívül ellentmondásos volt. A törvény egyenlőnek mondta a gazdagot és a szegényt, és a rabszolgatartók, mint tőkés vállalkozók, liberális elveket hirdettek, de az ültetvényes arisztokrácia tekintélyét az ún. „szegény fehérek” milliói nem vonhatták kétségbe. A vagyontárgyként kezelt rabszolgáktól pedig a legelemibb személyiségi jogokat is megtagadták.

Az újkori rabszolgaságot a spanyol és a portugál gyarmatosítók honosították meg Észak- és Dél-Amerikában, de az élelemtermelő rabszolgaültetvény a XVIII-XIX. század fordulóján már nem volt kifizetődő. A lassú elhalás Iett volna a sorsa az Egyesült Államokban is. Erre számítottak az „alapító atyák”, az amerikai alkotmány alkotói, amikor a rabszolgaságot végül – a nemzeti egység megőrzése érdekében – nem törölték el. Egy váratlan fordulat, az ipari forradalom által keltett gyapotéhség azonban új lendületet adott a rabszolgamunkára alapozott ültetvényes gazdálkodásnak.

A szabad munkaerő és a szabad föld az iparosodott északon, más-más okból, de munkásnak, tőkésnek egyaránt érdekében állt. (Az USA-ban nagy volt a munkaerőhiány.) A déliek viszont, akik rablógazdálkodást folytattak, arra törekedtek, hogy a rabszolgatartást mind újabb területekre kiterjesszék, és kimerült földjeikről a rabszolgákat oda telepítsék.

Az ültetvények a tőkés világpiacra termeltek – de nem a nemzeti piacra. szabadkereskedelem hívei voltak, míg az északiak vámokkal akarták iparukat a brit versenytől megvédeni. Észak erős államhatalmat akart, hogy a Csendes-óc­eánon megnyíló gazdasági és hatalmi lehetőségeket kiaknázhassa. Az ültet­vényesek azt szerették volna, ha az egyes államok függetlensége nő.

Észak és Dél ellentétének kiéleződése

A politikai szenvedélye­ket egy-egy államnak az Unióba való fölvétele kavarta föl: enge­délyezzék-e az új államban a rabszolgaságot vagy sem. Kansas fölvételekor (1854) az ellentétek már fegyveres harccá fajultak. A déli államok, tudván, hogy a bevándorlás Északot erősíti, az Unióból való kilépést fontolgatták. Az ellentétek a pártviszonyokat is meghatározták. A hagyom­ányos két párt közül a Demokrata párt – miután a radikális elemek kiváltak – a déli érdekek szószólója lett. A liberális párt romjain létrejött Köztársasági párt viszont a farmerek és a gyár­iparosok gyűjtőmedencéjévé vált. Programjába vette a rabszolga­ság korlátozását, és a telepesek ingyen földhöz juttatását. A köztársaságiak demokrata szárnya már ekkor a rabszolga­ság eltörlését követelte. Ezért harcolt számos egyházi és világi szervezet, emberbarát és forradalmár. A rabszolgaság eltörléséért folytatott harc legendás hőse és mártírja volt John Brown, aki már a kansasi polgárháborúban kitűnt. Néhány elszánt emberrel fölkelést akart kirobbantani, de vereséget szenvedett, és halálra ítélték (1859). Másfél év múlva farmerek és munkások ezrei a „John Brown testé”-t énekelve mentek a harctérre.

A polgárháború (1861-65)

1860-ban a köztársaságpárti Lincolnt választot­ták az Egyesült Államok elnökévé. Válaszul 11 déli állam kilépett az Unióból, és új konföderációt (laza államszövetséget) alakítottak­. Lincoln az elszakadt államokat lázadóknak nyilvánította. Kitört a polgárháború. A gazdasági és a népességi túlsúly az északiak oldalán volt. 22 millió lakos, csaknem valamennyi ipari üzem, szemben a Dél kb. 9,5 millió lakosával (ebből 3,5 millió néger). A háború mégis látványos déli sikerekkel kezdődött Lee tábornok vezetésével. Régóta készültek a háborúra, és a hivatásos tisztikar nagyrészt az ültetvényes arisz­tokrácia fiaiból került ki. Az északiaknak harc közben kellett megszervezniük a hadsereget. Jelentős szerepet játszottak az európai származású, a 48-as forradalmakban iskolázott tisztek. Legalább 1500 volt 48-49-es magyar honvéd harcolt például, többnyire rangban, az Unió hadseregében. Fél tucat lett tábornok. Asbóth Sándor honvéd alezredes (Kossuth hadsegéde) és Stahel-Számvald Gyula honvéd hadnagy altábornagyi rendfokozatot ért el. A háborúban akkor következett be fordulat, mikor mind a politikában, mind a harcászatban radikális elveket érvényesítettek. ­1863-ban Lincoln kihirdette a rabszolgák kárpótlás nélküli fölszabadítását a lázadó államok területén. Törvénybe iktatták, hogy a farmerek (115 holdig) ingyen földet igényelhetnek a megnyitott nyugati területeken. Munkás- és farmerezredek alakultak, amelyek maguk válasz­tották parancsnokaikat. Új, tehetséges vezérek tűntek föl, mint Grant és Sherman tábornokok. A négerek északra szöktek, és tömegesen a hadseregbe léptek. A déliek sorozatos vereségek után letették a fegyvert. Öt nappal később a rabszolgatartók gyilkosa halálra sebezte Lincolnt.

Az amerikai államok közötti háború egy második amerikai forradalommá fejlődött. Ez a forradalom fölszámolta a rabszolgatartást (most már az Egyesült Államok egész területén). Mivel a déli vezető réteg vagyona – voltaképpen tőkéje – nagyrészt rabszolgákból állt, a rabszolgák fölszabadítása a tulajdon kisajátításával volt egyenlő.

A mezőgazdaságban uralkodóvá lett a szabad farmergazdaság. Egymással vetélkedő ellenséges államok helyett hatalmas, egységes nemzeti piac született, mely a vállalkozói gazdaság minden addiginál hatalmasabb növekedésének nyitott utat.

A résztvevő 4 millió emberből 1,5 millió halt meg, vagy vált nyomorékká. Végül megmarad az USA egysége, egységes nemzeti piac fejlődik ki, délen is elterjedtek a tőkés viszonyok. A polgárháború után megszilárdul a parlamenti demokrácia és az USA a 20. századra politikailag is nagyhatalommá válik.

Azonban mégsincs minden rendben: a győztes északiak töltik be a déli hivatalokat, a feketéket kiszorítják a választójogból, 1867-ben megjelenik a Ku-Klux-Klán, melynek célja a négerek megfélemlítése; délen 8 milliós „fekete zóna” alakul ki.

A nagyipari termelésben a XX. század elejéig egy példátlan méretű gyarapodás ment végbe. A fejlődés lendülete azonban nem volt mindenütt egyformán erős. A német ipar fejlődött a leggyorsabban és a századfordulóra Európában az élre tört. Az egységes Németország már megalakulásakor fenyegető erő volt, demográfiai fölényéhez hamarosan ipari túlsúly is járult. A század utolsó harmadára polgári parlamentalizmus előretörése a jellemző. A nagy forradalmi hagyományokkal rendelkező Franciaor-szágban a monarchisták elvetélt próbálkozásai után megszilárdult a köztársaság. A francia polgári radikálisok kiterjesztették a politikai szabadságjogokat, korlátozták az egyházat, valamint ők hirdették a legerélyesebben a visszavágást, a revansot Németországgal szemben.

Angliában az uralkodó már rég nem avatkozott a politikai életbe, amelyet a liberális és a konzervatív párt váltógazdasága jellemzett. Az ipari forradalom itt bontakozott ki először – Anglia a polgári demokrácia kialakulásában is megelőzte a kontinenst. VII. Edward és a századforduló liberális kormányainak idején kovácsolódott össze az Antant. 1906-ban mérsékelt szociáldemokrata párt alakult: Munkáspárt (Labour Party) néven. A német társadalomra mindaz érvényes, ami az ún. torlódott társadalomra jellemző. Németországban hatalmas gazdasági erő halmozódott fel, a politikai vezető szerep azonban a porosz „junker” arisztokrácia – a német egység megvalósítójának – kezében volt. Németországnak általános választójog alapján válasz-tott parlamentje volt, de a kormány nem a parlamentnek, hanem a császárnak tartzott felelőséggel. A császár a parlamentet tetszése szerint feloszlathatta. A központi szervekben a porosz túlsúly érvényesült. A porosz junkerek tehetséges képviselője, Bismarck erőfeszítései e belső problémák megoldására, mindenekelőtt a sokféle németség nemzetté kovácsolására irányultak.

De Németország-ban minden, a fölülről kezdeményezett reformok is ellentmondásosan valósultak meg. Az egyetlen ország, ahol a monarchia önkényuralmat jelentett: Oroszország. A különben is gyönge polgárság itt nem tudta érdemlegesen befolyásolni sem a bel- sem a külpolitikát. Oroszország részéről a gyarmati és hódító politika – teljesen korszerűtlenül – még mindig dinasztikus politika volt, azaz a cár személyes tekintélyének, dicsőségének növelését szolgálta. Bismarck joggal tartott attól, hogy Németország sikerei németellenes koalíciót hívnak életre. Meg akarta akadályozni, hogy Oroszország, Ausztria-Magyarország és Franciaország egymásra találjanak. A kétfrontos háború rémétől rettegő Bismarcknak sikerült is Franciaország elszigetelése. 1873-ban létrejött a három császár szövetsége (orosz, német, osztrák). A keleti válságot követően Németország és Ausztria-Magyarország még szorosabbra fűzte kapcsolatait: 1879-ben megkötötték a kettős szövetséget. A Franciaországgal elégedetlen Olaszország csatlakozásával ez 1882-ben hármas szövetséggé bővült. Egy semlegességi szerződéssel sikerült életet lehelni a három császár szövetségébe is. Franciaország elszigeteltsége nyomasztóbb volt, mint valaha. 1888-ban a becsvágyó II. Vilmos lépett a német trónra, aki menesztette Bismarckot. A német külpolitikát egyre inkább a nyers kihívás, a nyílt fenyegetés jellemezte. Először a francia-orosz közeledés érett katonai szövetséggé (1893).

Az 1902-ben megkötött angol-japán egyezmény jelentőségét utólag, a japán-orosz háború világította meg. Majd Anglia és Franciaország rendezte gyarmati ellentéteit, és megkötötte az entente cordiale-t (szívélyes megegyezés). A Franciaország elszigetelésére irányuló német külpolitika elbukott. 1907-ben a tekintélyében megtépázott Oroszország és Anglia is szerződést kötött. Megszületett a hármas antant. Bezárult a gyűrű Németország és szövetségesei, Ausztria-Magyarország és a bizonytalankodó Olaszország körül.

Az 1848-49-es forradalmomnak Itáliában több célkitűzése is volt, így a polgári átalakulás mellett az ország egyesítése és a függetlenség kivívása is. A forradalmakat azonban leverték, és a polgári áalakulást kivéve a többi célt nem sikerült megvalósítani.

Alulról tehát elbukott a forradalom. A forradlaom leverése után az egyesítést illetően 2 változat alakul ki;

- újból alulról, nemzeti forradalom utján. Ebben vezetőszerepet szánnak Garibaldinak, és Mazzininek az ifjú Itália mozgalom vezetőjének.

- felülről dinasztikus úton kell megvalósítani az egységet, itt vezetőszerephet szánnak a Szád-piemonti királyságnak, ahol liberális alkotmány lépett érvénybe, és ahola helyi liberális nemességre és tőkésekre lehet ebben számítani. Az uralkodó Viktor Emanuel. Az egyesítés fő szószólója, miniszterelnöke Cavour. Ezen a részen a tőkés gazdaság is fejlődött.

Itália többi részén azonban továbbra is abszolutizmus volt a jellemző, északon Velence és Lombardia osztrák fennhatóság alatt volt, de a középső államokat is az Ausztriától való függés jellemezte A pápai állam az egyház világi hatalmát védelmezte, melyben III. Napólen francia katonái is segítettek. Dél- Itáliában a Nápolyi királyság a Bouibon uralom valósult meg.

Az olasz egység kialakulása:

Ennek legfőbb akadálya Ausztria volt, ezért Piemontnak szövetségest kellett keresnie Ausztria ellen, ezt afranciákban találta meg. Ezért segített Piemont 15oooo katonávala krimí háborúban. A háború végeztével 1858-ban megkötik a plombiersi alkut, melyben III. Napoleon vállalja, hogy 2ooooo katonával támogatja Piemontot. Ezért cserébe átengedik Napoleonnak Nizzát és Savoját. Cavuornak ezután már csak azt kellett biztosítania, hogy Ausztria nem kap támogatást sehonnan.

Eléri, hogy Oroszország semleges maradjon a háborúban, mert ezzel “visszaadja a kölcsönt”, amit a krími háborúban és törleszt Ferenc Józsefnek. A másik fél, akinek a semlegességét biztosítani kell ; a német szövetség, benne Poroszországgal. Cavour tudja, hogy a német szövetség csak akkor nyújt segítséget egy másik német államnak, ha azt az államot támadás éri. Ezért el kell érnie, hogy a háborút Ausztria kezdeményezze, vagyis Ausztria legyen a támadó fél. Piemont ezért csapatösszevonásokat és hadgyakorlatokat tart a Piemont- Osztrák határon. Ezt Ausztria nem nézi tétlenül, ezért ultimátumot juttat el Piemontnak melyben követeli a hadgyakorlatok befejezését, ellenkező esetben háborút helyez kilátásba. Cavour csak erre vár, visszautasítja az ultimátumot, amit Ausztria ha nem akarja presztizsét elveszteni kénytelen elfogadni és háborút indítani.

Olasz-Osztrák háború:

Ausztria hadatüzent Piemontnak és 859-ben elkezdődött a harc. A piemontiak a francia segítséggel több győzelmet is arattak, melyek közül kiemelkedik a Magentánál és Solferinonál aratott győzelem. Ennek következménye: a Közép- Itáliai kis államok Páma, Modna, Toscana, Romagna alkotmányozó nemzetgyűlést hívnak össze, és elhatározzák, hogy csatlakoznak Piemonthoz. Ez a forradalmi lendület azonban megrémítette Franciaországot, mert nem volt érdeke egy erős, gységes Itália, egy Földközi-tengeri vetélytárs létrejötte. Ezért Villafrancaban találkozik III. Napoleon és Ferenc József és megegyeznek abban, hogy Velence továbbra is Osztrák kézben marad, míg Lombardiát megkapja Franciaország. Franciaország év múlva felszabadítja Lombardiát, amit Piemontnak ad. A csalódott Cavour lemond. A csaták helyszínén magánemberként utazgató Harry Damont látva a rengeteg ellátatlan sebesültet megalapítja a vöröskeresztet. Úgy tűnik tehát, hogy az olasz egység zátonyra futott. Most azonban Garibaldi forradalmárai lendígtik ki az eseményeket a holtpontjukról. (folytatás papíron, majd elkérni valakitől!!!)

Ezzel apáopaság világahtalma megszűnt, a Vatikán kivételével. Rómát az Olasz Királyság fővárosává nyilvánították, és az olasz egyesítés befejeződött.

Az egyesítés következményei:

Az egyesítés után felgyorsul a polgári tőkés fejlődés, kialakult az egységes piac. Az új állam azonban régről öröklött gondokkal küzködött:

- nagy volt a különbség az északi és a déi terültetek között. Észak ipari, dél mezőgazdasági terület. Északon kisparaszti gazdálkodások jönnek létre, délen nagybirtokok.

-tőkeszegénység van

- legfontosabb nyersanyagokból behozatalra szorul

Mindezek ellenére a fejlődés ugrásszerű, különösen Észek-Itáliában, ahol hatalmas városok jönnek létre: Torinó- ipari központ, Genova- kereskedelmi központ, Milano-pénzügyi központ.

Az iparágak közül gyorsan fejlődött a vas és acélgyártás, a gép és vasútépítés.

A ’48-as forradalom két célja közül a polgári átalakulás sikeres volt, az egyesítést előkészítő frankfurti parlament munkája sikertelen volt. Visszaállították viszont a német sszövetséget, melynek államaiban Ausztria kivételével alkotmányos monarchais jött létre, és a gazdaság fejlődik. A további fejlődésnak azonbangátat szab a széttgoltaságezért az egyesítés továbbra is napirenden van. A felülről, dinasztikus úton történő egyesítés 2 formája küzd egymással. Az egyik Ausztria vezetésével az összes államot magábafoglaló nagy német egység. A másik Poroszország vezetésével, Ausztria kihagyásával a kis német egység.

’48 után mindkét megpróbálja a kezdeményezést magához ragadni. Előszőr Poroszország, aki Szászországgal és Hanoverrel együtt létrehozza a 3 király szövetséget, melyhez 28 másik német állam is csatlakozik. Oroszország és Ausztri tiltakozik, ezért az egyesítés meghiusul. Ezután az osztrákok javasolják a német államoknak egy osztrák vezetéssel létrejövő egységes németállamot, melyet azonban elutasítanak Ezután az idő és a lehetőségek Pooszországnak kedveznek. Ennek okai:

- Alkotmányos monarchia

- felgyorsult modernizáció

- a lakosság számának rohamos növekedése, 14o év alatt 1o millióról 17-re

- 1861-ben porosz királlyá koronázzák I. Vilmost

- Otto von Bismarck a “vaskancellár”, aki konzervatív rálpolitikus volt, és akinek élete célja a, hogy akár “vérrel és vassa” is de egyesíti Németországot.

- a hadsereg modernizációja. A szolgálati évet 3 évre növelik, kiterjesztik az ujjoncozást, és így 4ooooo fős hadsereget hoz létre.

- fejlesztik a haditechnikát és új vezérkari tisztet neveznek ki, Moltke személyében, aki szerint egy hadsereg győzelmei a gyors mozgosítástól és a gyors az ellenséget meglepő helyszínre történő szállítástól függ. Ezért a vasúti hálózat kiépítését, rendkívül fontosnak tartja.

- Ausztria nemzetközi tekintélye meggyengül, különösen az olasz-osztrák háborúban, és elveszítette eddigi szövetségesét Oroszországot is

A Porosz-Osztrák háború:

Bismarck diplomáciailag előkészíti ezt a háborút.

Amikor 1863-ban Lengyelországban felkelés tör ki az orosz uralom ellen Bismarck felajánlja II. Sándor cárnak, hogy a lengyel felkelőket porosz területen is üldözheti. Ezzel megszerzi Oroszország jóindulatát. Poroszország megerősödésétől megijedve Ferenc József Frankfurtba fejedelmi gyűlést hívott össze, melyben császárrá akarta magát választatni, Vilmos porosz király azonban nem jelenik meg, így a gyűlés eredménytelen, és ráadásul meg is alázza Ausztriát.

Schleswig -Holstein konfliktus. A két német fejedelemég perszonáluniós kapcsolatban állt Dániával. IX. keresztély dán király azonban elfoglalta a 2 területet. Poroszország és Ausztria ultimátumban tiltakozik, melyet Dánia visszautasít. Így megtámadják és legyőzik Dániát, majd Schleswiget Poroszországhoz, Holsteint Ausztriához csatolják. Bismarck szövetséget köt III. Napoleonnal is, aki megígéri, hogy semleges marad egy porosz-osztrák háborúban, melyért cserébe Bismarck német területek átadását ígéri.

Anglia jóindulatát azzal nyeri meg, hogy biztosítja arról, hogy egy erős Németország gyengíteni fogja Franciaországot, Anglia fő vetélytársát. Meggyőzi Olaszországot, hogy szintén indítson háborút Ausztria ellen, és így 2 frontos háborúba kényszerítsék Ausztriát, ezért cserébe megígéri Velence átadását. Bismarcknak ezután már csak az ürűgyet, a casus bellit kellett megtalálnia a háborúra. Javasolja a Német szövetség megreformálását, melyet Ausztria elutasít. Ezuán azt javasolja a német szövetségnek, hogy zárják ki a haladást ellenző Ausztriát a szövetségből, Ausztria mozgósít, mellé áll 15 német állam, 1866-ban megkezdődik a porosz-osztrák háború.

Ausztria 2 tűz közé került, hiszen délről az olszok, északról a porosz hadsereg támadta. Délen az olaszok ellen győzelmet aratott Lissanál és Custozzanal. Északon azonban a Csehországi Königratznél hatalmas porosz győzelem született, melyben szinte teljesen megsemmisült az osztrák haderő. Vilmos porosz király győzelme mámorában Ausztriával megalázó békét akart kötni, melytől Bismarck óva intette, mert nem akart egy a háta mögött revans vágytól égő Ausztriát. Ezért a prágai béke kompromisszum jellegű. Ausztri elveszti szövetségeseit, és a Majnától északra fekvő területeit. Porosz vezetéssel létrehozzák az Észak-Német szövetséget, melynek elnöke a kül- és hadügyek irányítója I. Vilmos. Nem vettek el tehát Ausztriától örökös tartományokat. Az egyetlen amit elveszít Velence, melyet az olasz veszteség ellenére is megkap Olaszország. Viszont kiszorult a porosz vezetéssel létrejövő Nagy-német egységből.

Porosz-francia háború:

Franciaország többszörösen is csalódott, egyrészt mert nem kapta meg a neki ígért területeket, másrészt két meggyengül német állam helyett egy erős Poroszország jött létre, mely vetélytársa volt a kontinensen. Bismarck tudta, hogy a német egység legfőbb akadálya Franciaország. Ezért háborúra készülődött, de úgy intézte, hogy a támadó fél Franciaország legyen. Az ürügyet a spanyol trón megüresedése adta. melyre jelölték Hohenzallern porosz főherceget. Franciaország tiltakozik ez ellen, melyet Vilmos el is fogad, nem elégszik meg Franciaorzság Vilmos szóbeli ígéretével, írásos garanciát kér, melyet Vilmos vissza utasít. Így Franciaország megtámadja Poroszországot. A hadüzenet 1870 juliusában fogalmazódik meg. Franciaország azonban csak nagyon lassan tud mozgósítani, velük ellentétben a háborúra készülő Poroszország gyorsan nagy erőket mozgósít a porosz-francia határnál, sőt át is lépik azt. A franciák fővezére Macmahon sorozatos vereséget szenved a poroszoktól, mely sereget Moltke vezeti. Moltke csapata körülzárja Metz vátrát, ahol kisebb francia haderők tartózkodnak, és legyőzi őket. Metz felmentésére igyekszik a francia fősereg Macmahon és III. Napolen vezetésével. Őket Sedán mellett tartótatják fel, körbe zárják őket, és 1870 nyarán a francia haderő leteszi a fegyvert. III. Napolen is fogságbe kerül. A porosz hadsereg azonban nem hagyja abba a harcokat és szinte akadály nélkül nyomul az ország belseje felé és szeptember 17.-ére eléri és körbekeríti Párizst, ahol időközben szeptember 14.-én kikiáltották a köztársaságot. A harc már nem a német egységért folyt, hanem Franciaország teljes megsemmisítésért. Ez a magyarázata annak, hogy 1871 január 18.-án a versaillesi palota tükörtermében kikiáltják a német császárságot. Az uralkodó I. Vilmos porosz király lesz, kancellárja pedig Bismarck. Január 28.-án Párizs megköti a német-francia fegyverszünetet, de a harcok még tovább fognak folytatódni a Párizsi kommün miatt. A végleges békét, csak május 10.-én, Majna-Frankfurtban kötik, melyben Németország megszerzi Elzasz-Lotharingiát, ezenkívül Franciaországnak 3 éven keresztül 5 millió arany frank hadisarcot kell fizetnie. A fizetés teljesítése érdekében német megszálló maradnak Franciórszágban. A béke megalázó Franciország számára, ez a magyarázata az állandósuló francia revans törekvéseknek. Ugyanakkor Európa közepén új nagyhatalom jött létre.

Az egyesítés következményei:

- Németország rendkívül gyors gazdasági fejlődése, melyhez az egységen kívül Elzasz-Lotharingia, és a francia hadisarc is hozzájárult. 1871-ben bevezetik at egységes pénzt, a márkát, valamint egységes súly- és mértékrendszert.

- A vezető német iparágak az acélgyártás, kőszéntermelés, gépgyártás és vasútépítés fejlődött.

Az új gyorsan fejlődő iparágak közül kiemelkedik a vegyipar és az elektromos ipar. Nagy ipari központok jönnek létre. Rurh-vidék, Szászország, Felső-Szilézia. Mindezek következtében a századfordulóra Németország a gazdasági világranglista 2. helyére került.