• bizonyítás
• cáfolás

Tulajdonképpen e két művelet egyet jelent: mindkettő bizonyítás, mert a cáfolás negatív bizonyítás.

A bizonyítás és cáfolás az az ítélettel végezhető logikai művelet, amelynek segítségével egy tétel igazságát, vagy hamisságát tárjuk fel. Bizonyítani mindig annak kell, aki állít és a tétel igazságát mutatja. Cáfolnia mindig annak kell, aki tagad és a tétel hamisságát mutatja ki.

Bizonyítani (cáfolni) nem kell mindent. Pl. a tényeket, axiómákat, közhelyeket. azonban kell akkor, ha megkérdőjeleződik a tétel igazságértéke.
A bizonyításnak és cáfolásnak mindig határozott célja: a igazság vagy hamisság kimutatása.
A bizonyításnak és cáfolásnak (formailag) meghatározott elemei vannak:
- Tézis (bizonyítandó vagy cáfolandó tétel). Ennek egyértelműnek, határozottnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie. Itt érvényesülnie kell az azonosság törvényének.
- Argumentumok vagy érvek (bizonyítékok). Ez sokféle lehet.

Érvek lehetnek: Nem lehet érv:
- tények,
- adatok
- oklevelek, okiratok,
- tudomány által bizonyított tételek
- axiómák stb. – nemtudásra való hivatkozás,
- hipotézis,űszemélyes érvelés,
- személyekre való hivatkozás

Nem lehet ellentmondás sem az érvek között, sem az érvek és a tudományok által már bizonyított tételek között. Itt érvényesülnie kell az ellentmondás elkerülése logikai törvényének.

Annyi érvet kell felsorolni, amennyi szükséges és elégséges is a tétel igazságának, vagy hamisságának a kimutatásához. Érvényesülnie kell az elégséges alap logikai törvényének.

Tudni kell, hogy az érvek összegyűjtése és felsorakoztatása még nem egyenlő sem a bizonyítással, sem a cáfolással.

- Demonstráció, vagyis maga a művelet, az érveknek (bizonyítékoknak) a logikai elrendezését; a közöttük összefüggések feltárását, megállapítását; a szükséges következtetések elvégzését. A következetésre vonatkozó szabályokat be kell tartani.
- Repetíció, a tézis megismétlése, de már bizonyított vagy megcáfolt jelleggel. E az utolsó mozzanat a bizonyításnak (cáfolásnak). Kimondjuk határozottan, hogy a tétel a felsorakoztatott érvek alapján szükségszerűen igaz vagy hamis. Itt a harmadik kizárásának logikai törvénye érvényesül, mert a tétel vagy igaz, vagy nem igaz, harmadik lehetőség nincs.

A bizonyítás (cáfolás) fajtái:
- Direkt, közvetlen bizonyítás, amikor magának a tételnek az igazát vagy hamisságát mutatjuk ki.
- Indirekt, közvetett bizonyítás, amikor a tételnek ellentmondó tételről mutatom ki, hogy lehetetlen, hogy igaz legyen. Ezáltal közvetetten bizonyítom, hogy az eredeti tétel igaz.

A közvetlen és a közvetett bizonyítás során alkalmazhatjuk az induktív, a deduktív, a traduktív következtetések bármelyik fajtáját.

Általános képlete:
Az „A” tétel igaz (vagy hamis)
ezt bizonyítják az a, b, c, d érvek
Tehát az érvekből szükségszerűen következik, hogy az „A” tétel igaz (vagy hamis).

A hipotézis megalkotásának esetei:
a) ha nem világos a tárgyak, jelenségek közötti összefüggések magyarázata,
b) ha a jelen némely jellemzője alapján rekonstruáljuk a múlt képét,
c) ha a múlt és a jelen alapján következtetni akarnak a jövőben várható fejlődésre.

A hipotézis folyamatának fokai:
1. fok: a probléma megoldásához szükséges tényanyag gyűjtése és elemzése.
2. fok: a hipotézis megalkotása
3. fok: a hipotézis bizonyításához szükséges következtetések levonása
4. fok: a hipotézis bizonyítása

A hipotézis a bizonyítás által elméletté válik. Azonban előfordul, hogy sorsa másként alakul: módosul vagy elvetik.

A hipotézis felállításának és ellenőrzésének szabályai:
1.) A hipotézist egyértelműen kell megfogalmazni, ez az azonosság törvényére támaszkodik. Csak így kerülhető el az, hogy egymásnak ellenmondó hipotézisek szülessenek. Az egyértelműség érdekében minél kevesebb és minél egyszerűbb hipotézist kell felállítani. E szabály megsértéséből a hipotézis felcserélésének hibája következik.
2.) A hipotézisnek megalapozottnak kell lennie. Az alapot vagy az ellenőrzött tények, vagy az igazolódott tételek jelentik.

A hipotézisnek főleg a tudományos kutatásokban van nagy szerepe.

TÖRTÉNELEM
Jellemezze a pápaság történetét a kezdetektől napjainkig, koncentráljon különösen, de nem kizárólagosan a szociális, politikai, gazdasági, vallási és filozófiai hatásán Európára, Ázsiára és Afrikára. Legyen tömör, velős, egyedi.

ORVOSTUDOMÁNY
Az asztalon talál egy borotvapengét, egy csomag gézt és egy üveg skót whiskyt. Vegye ki az egyik veséjét majd cserélje ki a másikkal. Ne varrja össze, amíg a munkáját ki nem értékelik. 15 perce van.

RETORIKA
2500 lázadó, őrült bennszülött tombol a szomszédos teremben. Nyugtassa meg őket. Bármely ősi nyelvet használhat, kivéve a latint és a görögöt.

BIOLÓGIA
Hozzon létre szilícium alapú életet. Becsülje meg az eltéréseket az elkövetkező emberi kultúrákban, ha ez az életforma 500 millió évvel ezelőtt kifejlődhetett volna. Állításait tényadatokkal bizonyítsa is.

ZENE
Írjon zongorakonchertót. Hangszerelje, majd adja elő furulyán és dobon. Segítségképpen a széke alatt talál egy zongorát.

PSZICHOLÓGIA
Munkásságukról szerzett tudása alapján értékelje az érzelmi stabilitást, az alkalmazkodóképesség fokát és az elfojtott frusztrációkat a következő személyeknél: Nagy Sándor, II. Ramszesz, Hammurabi. Az alanyoktól vett idézetekkel támassza alá értékelését, a megfelelő hivatkozásokkal. A fordítás nem kötelező.

SZEXUÁLPSZICHOLÓGIA
Mutassa be a nemi eltévelyedéseket és az enyhébb betegségek tüneteit. Szégyellje magát.

KATONAI SZAKÉRTELEM
Egy nagy kaliberű lőfegyver darabjait találja az asztalán. Mellettük fekszik egy nyomtatott használati utasítás bantu nyelven. Tíz perc múlva egy éhes bengáli tigris csatlakozik Önhöz.
Tegye meg az Ön által szükségesnek ítélt lépéseket. Legyen kész utólag felülvizsgálni döntéseit.

ESZTÉTIKA
Érveljen a tudományág fontossága mellett.

ATOMFIZIKA
Létesítsen láncreakciót vagy atommáglyát, tetszés szerint. Vázolja egy magfúziós erőmű tervét.

KÉMIA
Szubtrópusi körülmények között állítson elő szupravezetőt. Állítson elő kénessavat. Vágja ketté majd illessze össze újra. Mit lát?

MATEMATIKA
Alkosson hiperkomlex számokból konkáv halmazt, amely a recipriverexkluzív (önmagán kívül bármely más számmal egyenlő) számok halmazának részhalmaza. Ábrázolja 5 dimenziós koordináta-rendszerben
Kösse össze a pontokat úgy, hogy a kialakuló geometriai alakzat a szögfelezőivel együtt Tapsi Hapsi képét adja ki.

FÖLDRAJZ
A kőolaj és a kőszén keletkezésének folyamata, mérföldkövei – összehasonlítás. Mutasson példákat (saját gyűjtés), játssza le a folyamatokat. Kőzet- és anyagfelismerés: U236, ózon, deutérium, kurcsatóvium, neodézium. Mutassa be, elemezze.

PARAPSZICHOLÓGIA
Ragassza a következő tárgyakat a testére: pogácsa, bélyeg, működő hosugárzó, tojáshéj. Egyéb feladatok: távolbalátás, távgyógyítás, elrejtett tárgyak megtalálása, mozgatása, levitáció, asztrálutazás. Teleportálja magát a Jupiterre, az ott készült polaroidképekkel igazolja magát.

PEDAGÓGIA
Oktassa ki vizsgáztatóit.

ALKALMAZOTT MÉRNÖKI TUDOMÁNYOK
Kössön sorba 1 izzót. (Pluszpontért ugyanezen izzót párhuzamosan is kötheti)

ISMERETELMÉLET
Foglaljon állást az igazság mellett vagy ellen. Bizonyítsa állásfoglalását.

FIZIKA
Magyarázza az anyag természetét. Hozzon létre egy zongorányi antianyagot, egyesítse az anyaggal (zongora). Írja le a látottakat.

FILOZÓFIA
Vázolja az emberi gondolkodás fejlődését. Mérje fel ennek jelentőségét. Hasonlítsa össze valamely más gondolkodás fejlődésével. Térjen ki a lét tarthatatlanságát igazoló elméletekre. Adjon kézzelfogható megoldást (ne kövessen el öngyilkosságot a vizsga végéig).

JOG
Írja meg Hitler védőbeszédét. A védelmet építse a Berlin-Sztálingrád útvonalon elkövetett közlekedési kihágásokra, kérje a helyszíni bírság utólagos kiszabását.

CSILLAGÁSZAT
Bizonyítsa be az Ön által ismert elméletek segítségével hogy a pulzáló világegyetem konvex.
Válaszát 4 dimenziós rajzokkal illusztrálja. Modellezze egy kvazár működését a fiókban található protonok és fotonok segítségével. Egyéb segédeszközök (quarkok, logarléc, építokocka, stb.) nem használhatók.

VALÓSZÍNŰSÉGSZÁMÍTÁS
Abakusz segítségével határozza meg min. 99.24167 %-os konfidenciaszint mellett a jövő heti
lottószámokat.

IRODALOM-VILÁGIRODALOM
Elemezzen egy szabadonválasztott X-XI. századi amerikai verset.

MAGYAR
Ady optimista világfilozófiája. Kép, forma és jellem szintézise a kortárs alföldi irodalom kifejezésvilágában.

KÉPZŐMŰVÉSZET
Hozza létre a Parlament épületének 1:1 arányú modelljét a fiókban található 3 csomag gyurma segítségével. Ügyeljen az épület belső részeinek kidolgozottságára.

KÖZGAZDASÁGTAN
Készítsen realisztikus tervet a következő problémák globális megoldására: elszegényedés, túlnépesedés, adósságproblematika, fenntartható növekedés, munkanélküliség, infláció. Válaszában szintetizálja a neoklasszikus, keynesi, monetarista elméleteket. Mutassa meg a szintetizált elmélet hiányosságait. És végül jellemezzen egy olyan elfekvő eszközt, mely a fennálló tőkéből kifolyó hasznot élvezi.

SZÁMÍTÁSTECHNIKA
Írjon BASIC nyelven egy grafikus alapú multitask operációs rendszert, amely kivédi a Windows 98 potenciális hibáit.

NYELVTUDOMÁNYOK
Az összehasonlító nyelvészet eredményeinek felhasználásával mutasson ki fonetikai hasonlatosságokat az óegyiptomi és szanszkrit nyelv köznapi beszélt változataiban.

SZOCIOLÓGIA
Becsülje meg a szociológiai problémákat, amik a világ végén felmerülhetnek. Tervezzen kísérletet elmélete igazolására.

FILMMŰVÉSZET
Írjon forgatókönyvet az Anjou-ház életéről majd forgasson ebből rajz- vagy rövidfilmet (max. 351 kocka).

A kormányzás mûvészetének elemei Machiavelli szerint pontosan meghatározható törvények által körvonalazhatók. Ennek módja az, hogy az aktuális helyzet objektív vizsgálata és az indukció alkalmazása révén a társadalomra és a politikai életre vonatkozó törvényeket lehet és kell megállapítani. Az indukció alapanyagaként nagy szerepet szán Machiavelli a történelemnek, így nem véletlen, hogy mûvének jelentõs hányadát a történelmi példákra való hivatkozás tölti ki. A fejedelem feladata az, hogy a politika törvényszerûségeit kövesse, s ne az etika és a vallás elõírásainak megfelelõen hozza meg a döntéseit. (Ezzel egyúttal a platóni és arisztotelészi állameszményt is elutasítja -utópikusnak bélyegezve azokat.)

A fejedelem tevékenységének mércéje tehát nem az erkölcs és a vallás, hanem csakis a politikai hasznosság lehet, cselekvésének mércéje pedig a végcél (vö. A cél szentesíti az eszközt.) Ezért akár erõszakhoz, a kegyetlenség, a színlelés eszközével is élhet (“róka természetû” lehet) , viszont abban az esetben, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor legyen könyörületes, becsületes, feddhetetlen, vallásos és emberséges -vagy legalábbis ennek látsszon. (Machiavelli óta a nagy kérdés nem az, hogy hogyan legyen erkölcsös a fejedelem, hanem az, hogy mikor legyen az, vagy mikor kell ennek látszatával “elaltatnia”, félrevezetnie a társadalmat.) Így a fejedelem leglényegesebb tulajdonságának a virtut tartja, azaz azt a képességet, hogy az adott helyzetet minél pontosabban elemezve a legmegfelelõbb döntést hozza, és a változó helyzethez mindenkor igazodó döntéseit a körülmények és érdekek folyamatos egyeztetésével kivitelezi.

Machiavelli elképzeléseivel megújította a korabeli politikai gondolkodást: elválasztotta egymástól a morált és a politikát, viszont a politikai elméletet és gyakorlatot szerves egységgé tudta kovácsolni.

Fõbb mûvei:

• Novum Organum (Új Organon, 1620)
• A tudományok méltóságáról és elõremenetelérõl (1623)
• Esszék (1597-1625)
• Új Atlantisz (1627)

A korabeli természettudományok és a matematika fejlõdése arra a következtetésre juttatta Bacont, hogy a skolasztika addigi spekulatív rendszere helyett a filozófiában (is) új módszerre van szükség, melynek lényege az, hogy magából a természetbõl kell kiindulni, s nem abból, amit eddig a természetrõl mondtak (ld. skolasztika). Ily módon a megfigyelésnek és a kísérletezésnek kell a tudás alapját képezni. Ez az emberi nem létérdeke, mert “csak annyira vagyunk képesek, amennyit tudunk”. Bacon híres szállóigéje a tudás – hatalom: Scientia est potestas a természetnek tudás útján való legyõzését fejezi ki. Ehhez elõször is az elõítéletekkel, a ködképekkel (idolumokkal) kell leszámolnunk. Négy idolumot különböztet meg: 1. Idola tribus ( a törzs ködképe):az emberi faj természetében gyökerezõ elõítéletek, 2. Idola specus (a barlang ködképei): az egyéni természet, hajlam szerinti tévedés, 3. Idola fori (a piac küdképe): a verbális, nyelvi egyeztetés, a fogalmi tisztaság hiányából eredõ tévelygés, 4. Idola theatri (a színház ködképe): a filozófiai iskolák és a tudományok (hagyományos) dogmatikus tanai. Miután sikerült megtisztítanunk elménket a helyes ismeretszerzést gátló idolumoktól, a helyes módszer kiválasztása a soron következõ feladat. A helyes módszer meghatározása a megismerés három módjának felvázolásával történik. Az állatanalógia szemléletes eszközét alkalmazva a megismerés egyik módja Bacon szerint a “pók útja”: az ilyen bölcselõ a tiszta tapasztalatból, tények nélkülözésével hozza létre tanait. Az ilyen spekulatív filozófust nevezi egyoldalú racionalistának. A második mód: a “hangya útja”, azaz a szûk értelemben vett empiristáé, akinek tevékenysége megmaradt a tények puszta gyûjtögetésénél, s nem törekszik elméleti következtetések levonására. A helyes út a “méh útja”, hiszen ebben az esetben az egyszerû tények felhasználásával jutunk elméleti következtetésekig, amint a méhnek is sikerül a virágporból mézet formálni. Ezt az utat Bacon szerint még nem járta be senki.

Ezek után kereülhet sor a voltaképpeni módszer, a novum organum meghatározására. (A módszer “újszerûsége” utal a meghaladni kívánt régi módszerre, Arisztotelész Organon c. mûvére.) Eszerint a kutatás alapját a megfigyelés, a kísérletezés, a tények megállapítása jelenti, majd ezekbõl a tényekbõl indukció révén általános érvényû következtetéseket vonunk le. Azonban a teljes indukció helyett Bacon elégségesnek tartja a kizáró – eliminativ – jellegû indukciót, azaz nem kell minden lehetséges vizsgálati elemet bevonni az indukcióba, hanem elegendõ a vizsgált problémát igazoló jelenségeket egybevetni az azt tagadó, illetve a közömbös jelenségekkel.

A módszere mellett az Esszékben foglalt életvezetési tanácsai és az Új Atlantisz c. mûvében található utópikus elképzelései gyakoroltak maradandó hatást az utókorra. Ez utóbbi mûvében kiemeli annak fontosságát, hogy a tudós elméket egy helyen kell koncentrálni, s ezzel is az emberi hatalmat növelni. 1662-ben a Royal Society alapítói Baconre hivatkoztak, amikor felállították ezt a tudományos intézményt.

Mindezek fényében érthetetlennek tûnik az a tény, miszerint Bacon a korabeli tudományos ismereteket nem tudta elõítéletektõl mentesen kezelni. Emiatt utasította el Kopernikusz és Galilei tanait, illetve saját háziorvosának, Harvey-nak a vérkeringésre vonatkozó meglátásait. Mindemellett elévülhetetlen érdeme, hogy az újkor küszöbén az új, aktuális problémákra irányította a tudományos közélet figyelmét, s ezzel olyan filozófiai irányzatok léttrejöttét inspirálta mint az empirizmus és a racionalizmus.

Descartes 1596-ban született La Haye-ban. Nyolc éves korától a IV.Henrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban tanult, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Kitûnõen megtanult latinul, s megismerhette a kor legújabb tudományos fölfedezéseit és nézeteit (pl. Galileinek a Föld forgásáról vallott elképzeléseit). Majd (1612 után) Poitiers-ba ment orvostudományt és jogot tanulni, s 1618-ban -atyai kívánságra- Hollandiába utazott, hogy a bredai katonai akadémián hadmérnöki képesítést szerezzen, majd bekapcsolódott a harmincéves háborúban. 1619-ben hosszú utazásra indult: járt Koppenhágában, Lengyelországon, Magyarországon, Ausztriában és Csehországban. Télre egy Ulm melletti parasztházban szállásolta el magát, ahol idejét elmélkedéssel töltötte, s ahol három álom hatására egy “csodálatos tudomány alapjaira” bukkant. Részt vett a fehérhegyi ütközetben -a gyõztesek oldalán-, késõbb újabb utazásokra indult, míg végül 1625-1628 között Párizsban telepedett le. Itt egy tudós társaság megbecsült tagjaként tevékenykedett. (A társaság tagja volt többek közt T. Hobbes, P. Gassendi, A. Arnauld.) Az 1628-1649 közti idõszakot a szabad alkotói légkört biztosító Hollandiában töltötte, s azt csak Krisztina svéd királynõ meghívására hagyta el. A királynõ a tudósokat a hajnali órákban rendelte magához, mert ezt a napszakot tartotta elmélkedésre alkalmasnak, csakhogy Descartes gyermekkora óta -betegsége folytán- szenvedett a korai keléstõl (ezért engedélyezték neki a líceumban is a dél körüli felkelést). A filozófust annyira megviselték a hûvös hajnalok, hogy tüdõgyulladást kapott, amibe végül bele is halt.

Fõbb mûvei:

Értekezés a módszerrõl (teljes cím: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának módszerérõl, 1637), Elmélkedések az elsõ filozófiáról (1641), A filozófia alapelvei (1644), A lélek szenvedélyeirõl (1649)
Filozófiájának kiindulópontja az volt, hogy az ismeretek (a különbözõ oktatási intézményekben tanítottak) nem feltétlen igazak: “… tanulmányaimnak nincs más haszna, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat.” (Értekezés a módszerrõl I.) Mivel a filozófiának a tudományok alapjául kell szolgálnia, ezért egy új típusú filozófiát kell kidolgozni, amely segít eligazodni a gyakorlati dolgainkban, és amely elméleti és módszertani vonatkozásokban is egységes. A filozófiának (melyet egy olyan fához hasonlított, amelynek gyökere a metafizika, törzse a fizika, koronája az etika, az alkalmazott mechanika és az orvostudomány) “az igazság megismerése elsõ okai szerint”. Az új módszer alapja a módszeres kétely, a szkepszis, azaz minden ismeret kritériumaként négy feltételt támasztott, amelyet a következõ négy szabályban foglalt össze: 1. csak világos és határozott (clare et distincte) ismeretek fogadhatók el igaznak. Ez az ész természetes igazsága (lumen naturale), azaz az ésszerû intuíció alapján körvonalazható. 2. a tanulmányozás eredményessége érdekében a vizsgálódás során felmerülõ minden problémát bontsuk a legalapvetõbb összetevõkre. (A cél: a tudás kiinduló elemeinek felmutatása) 3. A racionális megismerés során a legegyszerûbb, elemi dolgok felõl kell haladni az összetettebbek felé. 4. Mindenütt teljes felsorolásra és általános áttekintésre kell törekedni. (Ez egyfajta teljes indukció, mely teljessé teszi a dedukciót, azaz a racionalista filozófia logikai módszere.) Az 1.szabálynak megfelelõen Descartes igyekszik elõítéletektõl és paradigmáktól mentes igazságra mint kiindulópontra lelni, ezért kétségbe von minden eddigi ismeretet. De kételkedésének célja nem az ítéletek felfüggesztése (vö: antik szkeptikusok epokhé fogalma), nem az agnosztikus magatartás, hanem a kétségbevonhatatlan támpont -”arkhimédészi pont”- megtalálása. A kételkedés szinte minden eddigi állításra kiterjed, kivéve a kételkedés tényét, s mivel aki kételkedik, az gondolkodik, s aki gondolkodik, az létezik is: Cogito ergo sum, azaz: Gondolkodom, tehát vagyok. Így Szent Ágostonhoz hasonlóan(si fallor, sum. azaz: Csalatkozom, tehát vagyok.) a csalóka érzékletek (empiria) helyett a szubjektum öntudatát, a gondolkodó Ént helyezi filozófiájának fundamentumává, s ezeket a racionalista filozófia alaptényezõjévé a ratiot, a gondolkodást teszi meg.

Ezt követõen Descartes olyan eszméket tételez fel, amelyek nem származhatnak a tapasztalatból és a képzeletbõl, hanem ezek “velünk született eszmék” -idea innatae-, ilyen a lét, az Isten, a szubsztancia fogalma. Azonban hogy elkerülje a tudat önmagába zárkózásának ( a szolipszizmusnak) a veszélyét, feltételezi és egyúttal bizonyítja is Isten létét, azét az Istenét, melyet maga a szubjektum nem tud önmaga képzeteként magalkotni, mivel Isten végtelen, a szubjektum pedig véges. Ezáltal a végesbõl, az okozatból az ontológiailag tökéletesebb okot, a végtelen, abszolút Istent mint velünk született eszmét mutatja ki. Ily módon a külvilág és az Én közti szakadékot is áthidalja.

A racionalizmusban a gondolkodó Énnek a középpontba állítása mellett Descartes a szubsztancia új szempontú feltüntetésével új távlatokat nyit, egyúttal több évtizedes vitákat inspirálva. A szubsztancia nála is mindentõl független, önálló entitást jelent, amely saját létezéséhez semmi más dologra sem szorul. (A szó eredeti értelmében ez csak Isten lehet, hiszen minden más az Õ alkotása.) A természet szubsztanciáit viszont megnyilvánulásuk alapján Descartes két csoportba osztja: A) res cogitans: (gondolkodó dolog): független a testtõl, oszthatatlan, nincs kiterjedése, benne egybeesik “a szellem, illetve a lélek, illetve az értelem, illetve az ész.” B) res extensa (kiterjedt dolog): a res cogitans ellentétpárja, kiterjedt, osztható, anyagi jellegû, jellemzõje az állandó változás -s ennélfogva a fejlõdés is. (A és B közös vonása, hogy mindkettõ örök, és az Istentõl származik.) A két szubsztancia között mechanikus kapcsolatot tételezett fel, az állatokat is mechanikus szerkezetnek tekintette. Az emberben viszont a két szubsztancia (a test és a lélek) ugyan szintén különbözik, de a tobozmirigy összekapcsolja a mûködésüket.

Descartes filozófiai hatása:

A nevéhez fûzõdõ filozófiai rendszer, a kartézianizmus követõkre talált. Filozófiai folytatásnak tekinthetõk az okkazionalisták (A.Geulincx, N.Malebranche), J.O.De Lamettrie, Spinoza és Leibniz. Descartes filozófiáját bírálták az empiristák, valamint többek között Gassendi és Hobbes.

Hegel művei a filozófiatörténet legnehezebb olvasmányai közé tartoznak. Absztraktsága és elvontsága néha olyan szinten mozog, hogy filozófiájáról beszélni nem lehet másként, mint szó szerint idézni a szerzőt, mert az az érzésünk támad, hogy egy szó megváltoztatása vagy kihagyása is végzetes lehet. A szellem fenomenológiája című munkáról maga Hegel írja azt, hogy igazán csak akkor érthetjük meg az első mondatokat, ha már az egész művet értjük – ez a sajátos paradoxon, körbenforgás gyakran lehet élményünk Hegel olvasásakor. Ezért itt néhány oldalban nem is kísérelhetjük meg, hogy bemutassuk filozófiáját, csupán olyan szempontokat és irányelveket adhatunk, melyek megkönnyítik az olvasást.
Amit először le kell szögeznünk az Hegel módszerének és rendszerének tökéletes egybefonódása. A dialektika, amit alább részletezni fogunk, nemcsak logikai érvényre tesz szert, mint módszertan, vagy a gondolkodásnak egy típusa, hanem ontológiai vagy metafizikai státusra is. Ez annyit tesz, hogy amit Kantnál elválasztottnak tételeztünk, a gondolkodás és lét, a világ és megismerése, a világról való tudás és tényleges felépítése, ezek Hegelnél nemcsak, hogy megfeleltethetők egymásnak, hanem egybe is esnek, lényegében azonosan. Nemcsak gondolkodásunk dialektikus, hanem a világ is, ez a valóság önmozgásának formája, a történelem is eszerint halad előre. Gondolkodásunk önmozgása és a valóság önmozgása hasonló, vagy azonos folyamat.

Fichte filozófiájának tárgyalásakor láthattuk, hogy kiindulópontja az, hogy az Én önmagát „tételezi”. Ebből azonban még nem lehetett kifejteni a világegészt; hiányzott az „ellenállás”, az ellenkező pólus, ami az Én kifejtésének is feltétele. Ez volt a Nem-Én. A tételezést és ellentmondását most hívjuk tézisnek és antitézisnek. Ez a kettő azonban nem maradhat így, egymást kizáró mozzanatként, hanem szükség van egy harmadik mozzanatra, amelyben a két mozzanat már nem zárja ki egymást: ez a szintézis. Ez a tézis-antitézis-szintézis mozgás a fichtei dialektika (és minden dialektika) lényege, váza.
Hegel elsősorban a szintézis fogalmának elmélyítésében lép túl az előzőeken. Fichténél a tézis és antitézis ellentéte csak annyiban tűnik el a szintézisben, hogy mindkettő érvénye részlegesen korlátozódik. Hegelnél nem korlátozódnak, hanem „aufgehoben”. Ez a német szó túl sok mindent jelöl egyszerre, hogy azt egy magyar szóval kifejezzük. Általában „megszüntetve megőrizni” szokott állni a fordításban, de ez az esetünkben háromarcú igazságnak csak két arcát mutatja. Tézis és antitézis bizonyos értelemben valóban megszűnik a szintézisben, már nem lesznek egymást kizáró ellentétek. Egyúttal azonban nem tűnnek el, hanem megőrződnek, a szintézisben mindketten jelen vannak. A szintézis azonban „felemeli” őket, tehát kettejükből egy magasabb egység jön létre, valami olyan, amiben a tézis már nem az antitézis ellentéte, de minőségileg is „több” ez a szintézis kettőjük puszta összerakásánál. A szintézis mindig a továbblépést, a megoldást jelenti valami új felé, ám a megszületett szintézis tézissé válhat egy antitézissel való ellentétben és „kezdődik minden elölről”.

Hegel filozófiája szintézisnek (hegeli értelemben!) tekinthető Fichte és Schelling filozófiájával való viszonyában is. Fichte filozófiáját, mivel a szubjektumból indul ki, szubjektív idealizmusnak tekinti, Schelling azonosságfilozófiáját, amely az Én-ben megismeri a természetet és a természetben öntudatlanul alkotó szellemet, objektív idealizmusnak. A kettőt Hegel abszolút idealizmusa követi; a szubjektív és objektív szellem fölött az abszolút szellem áll. Igaz, már Schelling is abszolút álláspontra akart felemelkedni, ám Hegel kifogása ez ellen az, hogy az „intellektuális szemlélet”, mint abszolút szintézis bevezetése nem tükrözi azt az utat, ahogyan a dialektikus törvény szerint a szellem felemelkedik fokról fokra az abszolútumig. Hegelnél a természet-szellem polaritás a szellem oldalára billen, az egész világfolyamat a szellem önkibontakozása, a filozófia feladata pedig gondolatilag szemügyre venni ezt a kibontakozást. Elveti Schelling intellektuális szemléletét is annyiban, hogy az abszolútum megvalósulási terepe a fogalom, a gondolat, nem valamiféle „misztikus” intuíció („a fogalom hidegen lépkedő szüksészerűsége”).

Így maga a filozófia (emlékezzünk a gondolkodás és lét megfelelésére!) is dialektikus felépítésű. Az első stádiumban a világszellem a „magánvaló lét” állapotában van, az ennek megfelelő filozófiai diszciplína a Logika. A második állapotban a szellem a külsővé válás, az önelidegenedés, a máslét állapotában van. A szellem külsővé válik a térhez és időhöz kötött szemlélet formájában. Ez a természet filozófiájához tartozik. A harmadik stádiumban a szellem visszatér önmagához, „magán- és magáértvaló lét” lesz, ez a filozófia harmadik foka, a szellem filozófiája. Ez a stádium három fokozatra osztható. A legalsó fok a szubjektív szellem – ez az egyedi ember, az individuum élete. Ez azonban nem a szellem magáért-való-léte. Igaz, az ember magáért létező, egymagában is meghatározott lény, de egyben nembeli, a társadalomhoz tartozó lény is, ennyiben pedig a maga „más-léte” által meghatározott. Így megy át a szellem az objektív szellem állapotába, amelyben a szubjektív szellem „magán kívül” helyezi lényegét – ez az állam, a család, a társadalom világa. Végül eljut az abszolút szellem állapotába, a szellem más-létéből újra visszatalál magához, ismét teljesen „magánál van”, ekkor „magán- és magáértvaló”. Ennek stádiumai a művészet, a vallás, a filozófia – az utolsóban jut el az abszolútum a gondolkodás tiszta fogalmi alakjához; fentebb jeleztük, hogy ez megvalósulásának igazi terepe. Meg kell még jegyezni, hogy ez a fejlődési folyamat nemcsak a történelemben, hanem minden területen végbemegy – A szellem fenomenológiája pl. a tudati alakzatok változását, fejlődését követi nyomon. De hangsúlyoznunk kell az egész folyamat történeti jellegét is. Mivel ez nem csak elvont spekuláció, nem csak a lét elmélete, hanem gyakorlata is, ezért Hegel az egész folyamatot a konkrét történelmi folyamatokra is alkalmazza, a szellem megvalósulásának, „magára találásának” terepe a történelem. Ezért a történelemfilozófia hangsúlyos helyet foglal el a rendszerben.

A történelem az Ész történeteként is felfogható. A változás, fejlődés fogalma kiemelendő, ezt ruházza fel tekintéllyel szemben az állandóval, az örökkévalóval. Az igazság ugyanis nem pillanatszerű, hanem a folyamatban jön létre – a megvalósulás folyamata, mikéntje szerves része a végső „beteljesülésnek”. Ez fontos alapelv Hegel filozófiájában, metafizikai nyelvre átültetve úgy lehet mondani, hogy a forma nem alárendelt a tartalomnak, nem csak rá van aggatva, hanem fontos, lényegi része. Az igazság egyenlő kifejlődésének folyamatával; az egész az igaz, de ez az összes rész ellentmondásait, kölcsönhatását is jelenti. Az ember kitüntetett helyet foglal el a folyamatban, mivel ő képes a történelemre reflektálni – ez nemcsak lehetősége, de feladata is. A világtörténelem szemlélete tulajdonképpen önreflexió, hiszen mi is a világszellem részei vagyunk, a vizsgálódás tárgya saját maga – az abszolút szellem, ami a vizsgálódó szubjektum is egyben. A szellem „magára találása” történelemfilozófiai szempontból az, amikor a szellem ráismer saját objektivitására, rájön, hogy azonos a vizsgált tárggyal. Ám ez nem egy szimpla azonosság, hanem reflektált azonosság. Itt újból ki kell hangsúlyozni a folyamat fontosságát az „igazság” szempontjából: csak azáltal lesz önmaga, hogy ráismer, reflektál, visszatekint erre az azonosságra.
A világtörténet filozófiájának feladata az is, hogy számot kell adnia a történelemben tapasztalható rosszról, szenvedésről – hogy egyeztethető ez össze a szellem önmagára találásával, az Ész történetével? A másik fontos kérdés: hogyan egyeztethetők össze az egyéni szabad cselekvések azzal a magasabbrendű szükségszerűséggel, hogy az egész folyamat a szellem önmegvalósítása? Hogyan cselekedhetek szabadon, ha a végső folyamat „eleve elrendelt”? ezek történelemfilozófiájának alapkérdései. Az első kérdésre a válasz az, hogy az ésszerűség csak úgy látható be, ha túllépünk saját individualitásunk korlátain és nem az egyéni, hanem a nembeli szempontokat nézzük. A második kérdés megválaszolásához bevezet Hegel egy kulcsfogalmat: ez az „Ész csele”. Ez azt jelenti, hogy a cselekvő egyén azt hiszi, személyes céljait követi, de az ilyen egyéni cselekvések összjátéka, végeredménye mégis a szellem szükségszerű megvalósulásának folyamata.

Befejezésül kiemeljük a hegeli rendszer talán legfontosabb elemét, a reflexiót. Fentebb láthattuk, hogy a szellem megvalósulásának döntő pillanata, amikor magára ismer – ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A szubjektum önmagát tételező mozgást visz véghez. Önmagát teszi mássá, önmagán belül hoz létre különbséget, objektiválja magát, majd rájön, hogy szubjektív, rájön, hogy öntudatos szellem. Ebből még egy fontos következmény adódik, ami a Kanthoz való viszonyulásban is döntő jelentőségű. Az egész megismerési folyamat „kivitelezhetetlen” lenne, ha a kanti „magában való dolog” továbbra is fenn lenne tartva. Mivel önmegismerési folyamatról van szó, melyben a megismerő szubjektum rájön az objektummal való azonosságára, nem hihetjük azt, hogy a megismerendő dolog csak jelenségként van előttünk, maga valójában pedig kiismerhetetlen. „Maga a dolog” tárul fel az önmegismerési folyamatban, nincs választóvonal, sőt különbség sem megismerő és megismert között.

A kiinduló kérdés: hogyan magyarázzuk meg azon képzeteinket, melyeket a „szükségszerűség érzése kísér”? Abban ugyanis nem kételkedünk, hogy vannak olyan képzeteink, amiket nem kísér ez az érzés, amikor szabadon alkothatjuk képzeteinket. Ám nem mindig érezzük így, és tulajdonképpen ez az, amit tapasztalatnak nevezünk. A tapasztalatban összefonódik a dolog, amiről van a tapasztalatunk és az intelligencia, amely ezt felfogja. Ha ezt a kettőt elválasztjuk és valamelyiknek elsőbbséget adunk, különböző filozófiákhoz jutunk.

Fichte szerint tehát csak két következetes filozófiai rendszer létezhet. Az egyik a materializmus, vagy szenzualizmus, minden esetre dogmatizmus. Eszerint a képzet a dolgokból vezethető le, feltételezi a „magában való dolgot”, amely hat az intelligenciára. A másik az idealizmus. Eszerint a dolog a képzetből vezethető le, feltételezi a magában való intelligenciát. Hogy melyik mellett döntünk, az az ember legbensőbb lényegétől függ, minden esetre az önállósággal és tettvággyal teli ember az idealizmust fogja választani – így a szerző is. De számára elméletileg is az idealizmus az egyetlen következetes rendszer. Ha ugyanis a dolgok létéből indulunk ki, soha nem adhatjuk magyarázatát annak, hogyan létezik tudat a dolgokról. (A materialisták persze más véleményen vannak). Ha azonban a gondolkodásból indulunk ki, abból levezethetjük a dolgokról való képzeteinket, tehát a tapasztalatot. A magánvaló Én a fichtei transzcendentális filozófia kiindulópontja. Ez szabad, semmi által nem korlátozott és végtelen szabadságában cselekvő is. Szabadság és tett a két legfontosabb „tulajdonsága”, amit szem előtt kell tartanunk.

A filozófia kezdete a gondolkodó szubjektum. Ez önmagát „tételezi” – ez a tett a fichtei tudománytan kiindulópontja és első alaptétele: Az Én tételezi saját létét. Így is kifejezhetjük ezt: „Gondold el önmagadat!” Ne feledjük, hogy a kanti képzetalkotásnak is előfeltétele az öntudat. Az ész, ami alkotó tevékenység, ebből származik; kezdetben volt a tett.
Fichte elégedetlen azzal, hogy kant egymás mellé állította az elméleti és gyakorlati észt. Jelezte, hogy mindkettő közös gyökérrel rendelkezik, egységesek. Bár kimondja, hogy a gyakorlati észnek elsőbbsége van ez elméleti ész előtt, Fichte leszögezi: az elméleti ész is „tett”, rendszere „gyakorlati idealizmus”.

Honnan származik a tapasztalat? Fichte elutasítja azt a kanti gondolatot, hogy a „magában való dolog” kívülről hat ránk. A tapasztalat az észből származik. De hogyan lehetséges ez? Az érzékelésben, tapasztalatban az a sajátos, hogy benne azt érezzük, mintha egy idegen „valami” érintene bennünket. Az „idegen”, „külső”, „Nem-Én” (így nevezi Fichte) megalkotása nem tudatos alkotás (akkor ugyanis soha nem keletkezhetne a kívülről jövés érzése), hanem tudat előtti, szabad és ok nélküli folyamat; így hozza létre az Én a Nem-Ént. Hogy ezt miért teszi, az abból érthető meg, hogy az Én a maga legmélyebb lényegében tiszta, végtelen tevékenység. E rendeltetésének csak akkor felelhet meg, ha korlátokba, ellenállásba ütközik, és itt tevékeny lehet. Mivel önmagán kívül semmi nem létezik, így magának kell ehhez anyagot alkotnia.

Fichte azzal kezdte, hogy rendszere nem különbözik a kanti rendszertől, ő csupán világosabban adja elő Kant filozófiáját, mint ahogy erre maga Kant képes volt. Vegyük észre azonban a különbségeket! Kantnál van a „magában való dolog”, mely számunkra megismerhetetlen, mi csak azt ismerhetjük meg belőle, ami nekünk jelenségként adódik. A képzetalkotás, tárgyalkotás azonban hozzánk tartozik – csakúgy, mint a tér és az idő, ami szintén a mi szemléleti formáink. Abban tehát, ahogy számunkra a képzetek megjelennek, „saját kezünk munkája” is benne van Kant szerint, ám ettől függetlenül a dolgok „magukban” léteznek, tőlünk függetlenül, bizonyos fokig magukban kiismerhetetlenül. Fichte azzal, hogy a „magában való dolog” létezését, mint olyat elveti és a dolog létét tőlünk függővé teszi, túllép Kant eredeti szándékain. Álláspontját szolipszizmusnak is hívhatjuk, ami annyit tesz, hogy nincsenek rajtunk kívül álló, tőlünk függetlenül létező dolgok. A dolog tehát nem létezik „magában”, az idealizmus filozófiája a dolgot a gondolkodásból vezeti le, nem csak képzete, de léte is a képzetalkotótól függ, ezáltal a külső „természetet” is beemeli az Én-be. Szubjektum és objektum azonossága jön így létre az énen belül. A folyamatot úgy is felfoghatjuk, hogy az Én ellentételezésként magával szembeállítja a Nem-Ént, a természetet. Ám ennek a priori előfeltétele az Én és a Nem-Én eredeti egysége, az Abszolút Én, mint a kettő eredeti szintézise. A világ nem más, mint az Abszolút Én kibontakozása az Én-ben és a Nem-Én-ben. Ennek jelentőségét Hegelnél fogjuk látni.

A felvilágosodás olyan összetett eszmetörténeti korszakként tartható számon, amelyen belül a fő húzóerőt valóban a filozófia jelentette, de korántsem a szónak abban az értelmében, amelyben az eddigiekben találkoztunk vele. A felvilágosodás korában ugyanis a filozófiát az az újkori bölcseletben meghonosodott szemlélet uralja, amely a természettudomány szigorú módszerét tekinti érvényesnek, s amelyet nem csupán a világ leírására lát alkalmasnak, hanem az állam irányítása és a szellemi élet egyéb területei (vallási türelem, emberi és polgári jogok, gondolat- és sajtószabadság stb.) tekintetében is. A filozófia társadalmi (mindennapi) problémákkal foglalkozik, és először nyit szélesebb rétegek felé.

A felvilágosodás a különböző nagy nemzetek eletében egyaránt másképpen ment végbe. A brit felvilágosodás tekinthető a legelső olyan kezdeményezésnek, amely a fentebb említett jellemzőknek megfelel. John Locke, David Hume, illetve kisebb brit morálfilozófusok (Shaftesbury, Bernard Mandeville, Francis Hutchenson, Adam Smith, Thomas Reid és sokan mások) az angol forradalmat (1640-1649) követően léptek fel, ez a légkör pedig kedvezett olyan társadalom- és erkölcsfilozófiai kérdések kibontakozásának, amelyek sokkal kevésbé kerültek összeütközésbe az egyházzal és a politikai hatalommal, mint a kontinens országaiban. A brit szellemi életet ennek megfelelően a gondolatszabadság, a természettudományos eredmények tisztelete és elismerése, a demokratikusabb államrend jellemezte. A britek jog- és morálbölcseleti elgondolásairól részben már volt szó, de az alábbiakban is említésre kerül néhány további gondolat is. A holland felvilágosodást az angliaihoz hasonló körülmények segítették elő, ám filozófiailag olyannyira kimagasló gondolatok nemigen maradtak ránk, mint nyugati szomszédja esetében.

Ahogyan a brit felvilágosodás előzetes szerepben, a német felvilágosodás utólagos helyzetben tetszeleg. Jócskán a brit és a francia demokratizációs törekvéseket követően lépett színre ez a mozgalom, melynek kevesebb képviselője volt, mint a már említett és alább említendő országokban. A Kant előtti bölcseletet egyetemi szinten uraló katedrafilozófia, melyet Leibniz gondolataiból Christian Thomasius (1655-1728), majd Christian Wolff (1679-1754) fejlesztett, majd adott ki tankönyvek formájában. II. Frigyes (1712-1786) porosz király az első említésre méltó felvilágosult gondolkodó, aki udvarába gyűjti az akkor már híres francia gondolkodókat, Rousseau-t, Voltaire-t, a berlini akadémiát és udvarát „franciásítja”. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781) a deizmus és a kereszténység között próbál hidat verni, megkísérli a vallásszabadság eszméjét filozófiai alapokra helyezni. A bölcs Náthán című drámájában különféle vallások egymás mellett élése érdekében emeli fel hangját. A történelem, a nyelv és az ész kérdéseivel foglalkozik Johann Gottfried Herder (1730-1803), Johann Georg Hamann (1730-1788), illetve Friedrich Heinrich Jacobi (1743-1819) is.

A francia felvilágosodás

A katolikus egyház jelenléte, a szilárd abszolutista uralom, amely Franciaországot jellemezte, nem tette könnyűvé a felvilágosodás színrelépését. A francia felvilágosítókra egyben a radikális, forradalmár jelzőt is illeszthetnénk, hiszen gondolataik terjesztéséhez, elismertetéséhez nem csekély küzdelemre volt szükség. Míg Angliában a forradalmat követő szellemi mozgalomként lépett fel a felvilágosodás, addig Franciaországban annak előkészítőjévé vált. A korszak nagy vállalkozásaként említendő az újkor ismerteit átfogó igénnyel taglaló Enciklopédia, avagy a tudományok, a művészetek és a mesterségek elméleti szótára c. munka, amely 1751 és 1772 között 28 kötetben látott napvilágot. Ebben a filozófia, a tudományok, a történelem és a politika mellett helyet kaptak a gazdasági élet és a technika kérdései is. A mű eredetileg egy angol lexikon fordításának indult, s csak Diderot-nak köszönhető, hogy eredeti alkotás lett belőle.

Kant így ír Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? című művében: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúágból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni!” A fenti idézet szerint az ember nagykorúvá vált, mégpedig abban az értelemben, hogy erkölcsi, vallási, filozófiai, politikai kérdésekben a saját értelmét, belátását tette meg végső tekintélynek. Ennek jelentőségét első sorban az előző korok gondolkodásának fényében érthetjük meg: akkor még végső tekintélyként minden kérdés végén Isten, az abszolútum állt, megkérdőjelezhetetlenül. Ez nem jelenti azt, hogy a felvilágosodás gondolkodói elvetették volna a vallást, a hitet (bár voltak ilyenek is szép számmal). A fenti sorok írója, Kant is mélyen vallásos ember volt. Az idézetből az olvasható ki, hogy el lehet fogadni a tradíciót, a tekintélyt, ám végső „ítélőszékként” saját eszünk, értelmünk áll; ha a hit kielégíti az ésszerűség kritériumait, ha az emberi értelem előtt a hagyomány igazolja önnön racionalitását, úgy el lehet fogadni. De pusztán szokásra, hagyományra, tekintélyre hivatkozva, az ész kritikai hozzájárulását megkerülve nem. Persze a nagykorúvá válás fájdalmas folyamat is lehet: a gondoskodó (világi vagy egyházi hatalom) védelmez is. Ha csak saját tehetségemben bízhatok, akkor ugyan szabad vagyok, de ha szerencsétlen lennék, nincs mögöttem senki, aki a hónom alá nyúlna. Ha saját magam alakítom ki erkölcsi elveimet és a régieket is csak kritikával fogadom el, rajtam a felelősség és súlyos árat kell fizetnem, ha a hagyományos hatalmasságoknál is emberellenesebb rendszert találok választani. „Kiskorúnak lenni kényelmes” – írja Kant, aki a felvilágosodás legfőbb akadályának az ember természetes biztonságvágyát tekinti. „Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, egy orvosom, aki megszabja étrendemet stb., akkor nincs szükség arra, hogy gondolkozzak.”

Láthatjuk, hogy a vallási és politikai tekintélyekkel való szembeszegüléshez jogalapot biztosító felvilágosodás nagy terhet akaszt az ember nyakába: a felelősség érzését. A „magam ura vagyok”, „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” életérzés erősödik fel. Isten felelőssége rászakad az emberre, aki így már nem csupán Isten kegyelmére hivatkozik, hanem kompetensnek érzi magát arra, hogy magyarázatot adjon a világban zajló dolgokra. A filozófia is kiszabadul a teológia alól; Isten szerepe a „Teremtő”, a „Gondviselés” pozícióára korlátozódik. Belső kényszer hajtja a filozófust a rendszerépítésre, magyarázatadásra, saját helyének értelmezésére. Rájöttek, hogy az ember helye a világban nem valamiféle eleve elrendelésből következik; az ember maga változtathat helyzetén, a felemelkedés, de a lecsúszás lehetősége is adva van. Igaz, egyrészt alá vagyunk vetve a természeti törvényeknek, ennyiben nekünk is illeszkednünk kell egy meglévő rendhez; ám van valami, ami az embert megkülönbözteti a többi természeti létezőtől: eszes és szabad lény. Ez adja megkülönböztetett helyét a világban, ez ruházza fel a már említett felelősséggel is. Így, magunkat állítva a középpontba, minden jelenséget újra értelmezni, igazolni kell, a közben felmerülő problémák ellenére is. Eme feladat megoldását tűzték ki célul a német idealizmus filozófusai is.