Néhány tájversében a táj jelképként jelenik meg.
Legszebb tájversei az Alföldről szólnak. Az Alföld mint téma akkoriban forradalmi újítás volt. Petőfi számára az Alföld nemcsak a szülőhelyet, hanem a szabadság képzetét is jelentete a maga végtelenségével és korlátlanságával.

A Tisza című verse 1847-ből való:
A 15 versszakos vers a táj festői rajzával kezdődik. A nyár alkony és a kis Túr torkolata pontos hely és időmegjelölés. Az anyja kebelére siető gyermek képe pedig nemcsak hasonlat, hanem lírai vallomás is amelyben a költő Tiszához való viszonya fejeződik ki. Ezután a folyó jellemzése következik. A 2.-3. vsz szín és hanghatásokkal varázsolja elénk a folyót. („Piros sugárok”, „ sarkantyúk pengése”)
A 4. vsz. a költői szemlélődés pontja. Innen kiindulva a költő koncentrikus körökben, a látóhatárt állandóan tágítva írja be a tájat. A közelről a távolra haladás végpontját a mármorosi bércek jelentik. A kezdő és végső pont között láthatók a Tisza túlsó partját szegélyező tartva rekettyebokrok és az azok nyílásán kirajzolódó „kisfalucska tornya”, a réten túl pedig a már homályos erdő. A hasonlatok és jelzők megfoghatóan és festőien ábrázolják a tájat és egyben a költő érzelmeit is. Az uralkodó csendet csak a madárfütty és a távoli malom zúgása töri meg. Idilli a hangulat. Ezt még tovább fokozza a megjelenő ,,pár menyecske”. képe. Ettől a pillanattól kezdve már a költői vallomás leírására helyeződik a hangsúly.” A ,,Lelkem édes mély mámorba szédül” sor a táj által kiváltott érzelem gazdaságát érzékelteti.

A 10. vsz. a minden költői képzeletet felülmúló gazdag természet dicsérete. A 11-12. sor a késői estét írja le a tanyán. A friss gyümölcsből készült vacsora és a társaival a Tiszáról folyó disputa a vers nyugalmas lezárás is lehetne.
A költő azonban nem áll meg itt.

A békés kezdőkép ellentétének a kettő versszakos leírása drámai befejezést eredményez. A láncát letépő őrült képével pedig a vers társadalmi mondandóval zárul, és a Tisza az erejére ébredt népet idézi. Az, hogy ez nem önkényes belemagyarázás bizonyítja a király és hóhér című 1848-ban írt verese, amely a nép erejét mint a folyóvíz a gátot.

,,Eltépte a nép a láncot…” sorokkal érzékelteti. Tehát Petőfi tájköltészetének újszerűsége ezzel is bizonyítható.

A regény kezdetén egy másodikos, tizenegy esztendős kisdiák áll szemben a debreceni kollégium “nagy, komor, négyszögletű” épületével. Fél tőle, de büszke is rá. Alig egy hónap múlva, történetünk végén azonban dacos eltökéltséggel ismételgeti, hogy nem akar többé debreceni diák lenni. Határtalan bizalma szertefoszlott, megsemmisült. Regényünk témája: ez a teljes és tragikus illúzióvesztés. A mű drámaiságát még az is növeli, hogy a talpig becsületes és tiszta gyermeket vádolják a felnőttek csalással, hazugsággal, a mások bizalmával való visszaéléssel (ezt célozza Gyéres tanár úr példamondata: “Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja”). Jóllehet épp a felnőttek dúlják szét az ő bizalmát, naiv hitét.

A szerkezet első egységében, az expozícióban (1-3. fejezet) Nyilas Misi körülményeivel, személyiségével, a kollégiumi élettel, tanulótársaival és tanáraival ismerkedhetünk meg. A bonyodalom (a 4. fejezettől) abból adódik, hogy szorosabb kapcsolatba kerül a debreceni felnőtt világgal: felolvasást vállal a vak Pósalaky bácsinak (kulcsmozzanat a reskontó vásárlása), házitanító lesz Doroghy Sanyi mellett, és felkeresi Törökéket, egy évvel korábbi szállásadóit. Egyre inkább megveti a lábát a nagyvilágban, megállja a helyét az életben, és egyre magabiztosabbá is válik. éles fordulatot jelent azonban sorsában, hogy (a 6. fejezet végén) nem találja a reskontót. A regény második felében (a 7-12. részekben) Misi mély válságon megy át. Csaknem minden felnőttben csalódik, a tetőponton (a fegyelmi tárgyaláson) teljes értetlenséggel és rosszhiszeműséggel találkozik. Iskolatársai között is egyre idegenebbnek érzi magát. Lélekben azonban kezd megedződni, keserű tapasztalatai lassanként leülepednek benne (“hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét s buta emberek közt élni tudjon?É”), és megfogalmazódik életideálja: költő és tanító akar lenni. A megoldáshoz bátyja érkezése segíti hozzá: az ő közreműködésével tisztázódnak a félreértések, de Nyilas Misi elhatározása már megmásíthatatlan: elmegy Debrecenből, és másutt akarja szolgálni a legnemesebb eszméket.

A főhős szegénysorsú, egyszerű szülők gyermeke, akiket a kisfiú rajongva szeret: apjára tisztelettel felnéz, anyjához forró érzelmi kapcsok fűzik. (Móricz Zsigmond saját önéletrajzi vonásai: Misi édesanyja is “paplány”; nagybátyja, Isaák Géza Patakon tanár – Móriczé Pozsonyban; a nagy vállalkozásokba fogó apa csődbe kerül, mert a “tüzes gépünk [É] felrobbant”, s ekkor az idilli kisgyerekkor színhelyéről “elköltöztünk egy más faluba”; maga Móricz is épp 1892-ben került a debreceni iskolából Patakra stb.) Nyilas Misi sérelmei akkor lépik túl az elviselhetőség határát, amikor a fekete szakállas professzor a fegyelmi tárgyaláson apját kezdi becsmérelni.

A kamaszgyerek mélyen érző, tiszta érzésű és gondolkodású, végtelenül jóhiszemű, szemérmes, félénk, poétikus alkat. Szellemi képességei az osztály legjobbjai közé emelik, jóllehet tapasztalnia kell, hogy a tanárok többségét a tanulók származása is befolyásolja az értékelésben. Magatartása azért ingatag, mert hatalmas terhek, feladatok nehezednek rá. A szerető édesanyától és a becsületességben példát mutató édesapától elválasztva, egyedül próbál meg – kisfiú létére – felnőttként viselkedni. épp ezért érzelmileg kiegyensúlyozatlan; néha túláradó boldogság tölti el, máskor egyszer csak “elkezdett kimondhatatlanul zokogni”. Nagyon egyedül érzi magát, ezért kezdi gondosan kiépíteni saját kis “önálló várát” (csúnya, de különálló ágyat választ a coetusban), saját meghitt világát (főként a könyvek és a versek révén), amelybe nem enged bepillantást senkinek. Még Gimesi előtt is titkolózik, pedig ő “az egyetlen jó társa”. Fizikailag gyenge (“utolsó volt” a tornaórán, “neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is”), de önérzetében erős (“ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor nem kér”). Erkölcsileg érett, egyenes (“ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet” – “ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkiről és semmiről”), mégis könnyen hazugságba keveredik, mert szemérme még erősebb, és tart – látjuk, jogosan – a félreértéstől (“ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?”).

Társas kapcsolatait tekintve tudja, hogy ő más, mint a többi, sőt azt is érzékeli és kimondja, hogy “ő különb a többi fiúnál”. ő “nagy ember szeretne lenni: unja már ezt a hosszú gyerekeskedést”, “unja már, hogy még mindig csak kisdiák”. áhítja, hogy ismerjék fel jóságát és tisztaságát (“senki sincs, aki őt megértené”), és hálás, amikor István bácsi, a pedellus “szelíden s jósággal szólt hozzá”. Magatartásának ellentmondásaival is tisztában van, önvád gyötri (talán ő mégis “csakugyan rossz”), de a durva, igaztalan támadást (“önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek”) magabiztosan visszautasítja (“én nem akarok debreceni diák lenni tovább!”), bár azért megerősítést vár az igazgató úrtól (“azért jó fiúnak tetszik engem gondolni, ugye?”). A lányok szépsége is megragadja Misit, de kamasz-szégyene (pl. Orczyéknál) menekülésre ösztökéli. Orczyné “finom néni volt”, ruhája mintha “festve” lenne – más, mint Misi édesanyja. Török néninek és Gimesi nagymamájának azonban kezet csókol. Bella szépsége megigézi a kisfiút, felette álló, idegen, de rendkívül vonzó lénynek érzi. Nem érti meg, de megsejti Bella jogát a boldogságra, bár a maga módján féltékeny Török Jánosra.

Külön vizsgálandó, gazdag terület Nyilas Misi szellemi világa. Szüleitől a becsületesség és a “jóság” parancsát hozza magával. Lelki kibontakozásában nagy szerepet kap a könyv. Olvashatatlannak bizonyuló, mégis kincset érő kötetet vásárol Csokonairól, és így már “van egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét”, egy füzetet is vesz a “Történelmi Arcképcsarnokból”. A kulturális értékekhez elemi erővel vonzódik. A színház is elvarázsolja, jóllehet a látott előadás úgyszintén felfoghatatlan a számára. (A Fenegyerekek c. darabot látja, pedig a korszak nagy sikere

- Móricz pontosan dokumentálja a kulturális állapotokat – Csepreghytől A piros bugyelláris c. népszínmű, Nyilas Misi is erre áhítozik.) Debrecen hagyománya lenyűgözi, Csokonai Vitéz Mihály a példaképe; csodálattal tekint fel a Csokonai-szoborra, a legendás Hatvani professzor sírkövére, a Rákóczi ültette bokorra. Rendkívül megragadja Simonyi óbester alakja, mert a nagyratörés, a felülemelkedés és a varázserő megtestesítőjét fedezi fel benne. Sorsszimbólum az ő számára Zichy Mihály Tragédia-illusztrációja is: ádám a sziklán. Petőfi és Jókai példája hasonlóképpen a szeme előtt lebeg – ő is “Csittvári Krónikát” akar írni. Erkölcsi tartása szemünk előtt formálódik: jóhiszeműségéért keservesen megfizet, mégsem adja fel édesanyja tanításának szolgálatát.

A tudás megszerzése és a tudás átadása lesz az egyik életcélja. “ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy [É] akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány”É Sanyika tanításakor, Bella közelségében úgy érezte, hogy “valami magasabb cél volt előtte”. Bella előtt megnyitja a lelkét: “én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem”. Az emberiség tanítója, a “jóság” apostola szeretne lenni, az édesanyjától kapott tanítást akarja továbbadni: “légy jó mindhalálig” (a Bibliából való idézet, a Jelenések könyvének 2.10. részéből). De ráadásul kezdettől fogva az önkifejezés vágya is sarkallja.

A legbecsesebb kincse – az egyetlen, amit Debrecenből magával visz – a pergamen kötésfedélbe köttetett 50 ív fehér papír, amibe minden fontos dolgot be akar írni, elsőként az olvasmányélményeit, de egyelőre még teljesen üres, tiszta; a Simonyi óbesterről költött vers talán majd bekerül. Most még csak formálódnak a sorok, szakaszok, “valami ideges tűz gyúlt ki a vérében” – ez már az ihlet, a művészi alkotás izgalma. (Ellenlábasának, Orczynak ugyan már megjelent egy cikke a Kis Lapban “Nyári gyönyörűségek” címmel, de a bátyja “beleírt” – és az iskolai fogalmazására is csak 2-est kapott a fiatal segédtanártól)

A Légy jó mindhalálig – Móricz műveire általában jellemzően – koncentrikus felépítésű, azaz a főszereplő mindig a színen van, körülötte bonyolódnak az események. A történteket is mindig az ő nézőpontjából látjuk, azt a folyamatot követve, ahogy ő tekint mind messzebbre – de minthogy ezúttal gyerekhősről van szó, az olvasó nála természetszerűleg többet láthat meg. A regény színterei ily módon egyre tágabb sugarú koncentrikus köröket alkotnak, amelyeknek középpontjában, legbelül Nyilas Misi áll.

Misi legszűkebb környezetét a diáktársak alkotják, konkrétan a “coetus” (négy évfolyamtárssal és két végzőssel), illetve a kollégium gimnáziumának második B osztálya. élete elsősorban az ő körükben telik, bár jellemzően kevés velük a kapcsolata, inkább befelé fordul. A diáktársak viselkedésének okait csak akkor ismeri fel, amikor képes meglátni a mélyebb összefüggéseket is: a társak családi hátterét, társadalmi helyzetét. Első élményei éppen ezért eleinte csak megzavarják, növelik amúgy is nagyfokú szorongásait (pl. fogadtatásakor Orczyéknál). Gimesi valóban társa lesz (megérzi, hogy elveszett a reskontó), Orczy pedig – a családi háttér segítségével – ellenpontja. Mindketten a maguk módján jó barátai Misinek. A tanárokról eleinte csak felszínes impressziókat, bár a lényeget sejtető benyomásokat kapunk (“három büdös gígerli”), de egyes gesztusaikból és megnyilvánulásaikból már közvetlenül a magyar társadalmi valóságra pillanthatunk – Misiben a kép csak az élmények leülepedése után áll össze. ő eleinte még rendkívül büszke a kollégiumra.

A város, a magyar társadalom Misi külső kapcsolatai, látogatásai révén tárul fel előttünk. Sokatmondó a házak, lakások elhelyezkedése, mérete. Pósalaky úr, a nyugalmazott tanácsos az elmúlt szép idők képviselője, a város köztiszteletben álló régi polgárainak egyike. Szikszay Lajos bácsi is makulátlan tisztességgel szolgált (számvevőként) évtizedeken át, egy leltárhiány ürügyén mégis félreállították – panamák sejthetők a háttérben. Török bácsi, a becsületes, nyugdíjas tanító (most is “bújja a könyveket”, “olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival”) már régóta szegénységben él, ad a becsületre (megfizeti fia után a kárt). Török János és Doroghy Sanyika apja a felelőtlen, talajvesztett dzsentrit képviseli. Kiemelkedni ezekből a süllyedő családokból legfeljebb a fiúgyermeknek volna esélye – ha tanulna (Sanyika). A nők, pl. Török Ilonka és Doroghy Bella helyzete kilátástalan, a szegénységből egyetlen kiút kínálkozik számukra: az érdekházasság. (Bella kérdése, mely a boldogsághoz való jog és az erkölcs ellentmondására mutat rá, különösen összekuszálja Misit.) A házasság Bellának mesés-romantikus fordulattal sikerül – a többieknek nem. Török néni és Gimesi nagymama jóságos zsörtölődéssel végzi a munkáját, belenyugvással éli életét.

A legtágabb szféra: a magyarság sorsa. Nagy úr kezdi el felnyitni Nyilas Misi szemét népünk múltjára és jelenére, a jóságos földrajztanár őstörténeti előadása ad még nagyobb kultúrtörténeti távlatokat. “Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika”É – véli Nagy úr. (Móricz mottója két évtizeddel a Légy jó mindhalálig írása után, a második világháború idején szerkesztett folyóiratán ez lesz: “Hagyd a politikát, építkezz!”) A program azonban adott: Magyarország “Európa belső kertje lesz”, “meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját”; “dolgozni, tanulni, építeni”! Misiben életre kelnek ezek a szavak , különösképpen azért, mert szülei sorsának okaira is rádöbben (“az édesapja élete is itt van az ő betegségében [É], és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek”).
A regény alapkonfliktusában végső soron a lelki tisztaság áll szemben a pénzzel. A “lélek” tisztasága a cím bibliai idézetében összegeződik: “Légy jó mindhalálig”.

A “pénz” motívuma sokszor jelenik meg sokféle jelentésben. Kincset ér a 30 krajcáros könyv Misinek, mást jelent a 120 forint Török Jánosnak és Török bácsinak, a 10 forintos juttatás Török Jánosnak és Misinek, az egyforintos küldemény Misi apjának és a kétszeres összeg a kisfiúnak, ugyanez a fegyelmi bizottság tagjainak, az 50 forintos kártérítés Isaák Gézának stb. Debrecen város betűjele, a DV úgy is értelmezhető: “Dugdel, Viddel”.

Minthogy Misi szemével nézünk ebben a regényben, az ő stílusában íródik a mű. Ennek nyelvi formája a szabad függő beszéd, más szavakkal az átképzeléses előadásmód. (“Most nem tudta, mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen kilincse, sokáig állt ott” – a szöveg függetlenedik a felvezető főmondattól.) Az egyes szám harmadik személyes forma mindvégig megmarad, a belső monológokban is, ez az elbeszélő objektivitását is kifejezi, az elmondottak hitelét is fokozza. A tájnyelvi kiejtés megjelenik a helyesírásban is: “hun voltál”; “meghíjt” stb. A hagyományos debreceni diáknyelv, illetve az archaizmus is jellemző vonása Móricz nyelvének (“kápsálás”, “brúgó” “prepa”, “szénior” stb.), a szavak egy részében a latinizmus is megőrződött (“gerundium”, “semper”). A közvetlen emberi kapcsolatokat és az úrias, polgári gesztusokat egyaránt néhány szóval tudja jelezni az író (“elvárlak”, “Bébuci”). Az írói eszköztár jellegzetes eleme a hagyományos epikából felelevenített, fejezetenkénti tartalmi előzetes, amely vagy a fabulát (“amelyben egy kisdiák elveszti a kalapját” stb.) vagy a cselekmény előzetes értelmezését kapjuk meg (“amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén”).

“A Légy jó mindhalálig a szenvedés tüzében tisztult alkotás. Mintha stílusa is megolvadt volna a nagy szenvedésekben, kiégett belőle minden szennyező anyag. Viszszafogottabb, mélyebb, melegebb a hangja, egyenletesebb fényű, teltebb zengésű. Az ember és az író ebben a művében forr igazán egybe” (Czine Mihály).

Tudvalévő, hogy ebben az 1920-ban keletkezett regényében Móricz Zsigmond a nemzeti katasztrófák utáni mély válságát fejezte ki, a “gyermeki szív” érzékeny rezdüléseivel jelezte saját életérzését.
Nyilas Misi életútját a Forr a bor c. regényében írta tovább Móricz Zsigmond.

A groteszk esztétikai minőség, mely egyúttal világ- és emberszemléletet is jelent.

Örkény írásait a groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre. Sok az abszurd elem a groteszk elbeszélésekben.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.

Az egyperces novellák írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).

Örkény az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka és Karinthy éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus (Descartes bölcseletén, elméletén, tanán alapuló, azt követő) józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza (ünnepélyesség) és a témák banalitása (közhelyesség, hétköznapiság), a nyelvhasználat köznapisága. Az ellentett pólusok paradox (ellentétes) együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Erről a hagyatékból előkerült jegyzeteiben a következőképpen vall: „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.”

A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg. Az író a valóságot „eredetiben rajzolja”, csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól: eltolja a koordinátarendszert, de maga az ábra marad. S miként a geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az olvasó is így döbben rá arra, amit a megszokások mögött eddig észre sem vett. A ’60-as évek második felétől drámaírói tevékenysége kerül előtérbe. Tóték című drámáját 1967-ben Kazimir Károly meg is rendezte a Thália színházban.

Az írások rövidsége megköveteli a rendkívüli tömörítést, azt, hogy az archetipikus léthelyzetekben mutassák be a XX. század emberének problémáit, elsősorban elidegenedést, ember és történelem viszonyt, a mindennapi kommunikáció elsivárosodását.

Tóték:
Örkény egyik legnagyobb negatív élménye a háború volt, ez a történet is a II. világháborúban játszódik le, a színhely a hátország, egy békés mátrai falu, de valójában a történet a háborúról, a háború jellemtorzító hatásáról szól. A történet röviden összefoglalva: a betegállományban lévő őrnagy rövid pihenésre vendégként Tótékhoz érkezik, ő a fronton lévő Tót fiúnak a parancsnoka, ezért szívesen fogadják, mert arra számítanak, hogy az őrnagy a frontra visszatérve kedvezményeket ad a fiuknak. Az őrnagy megváltoztatja a család életét, új életformát kényszerít rájuk, katonás rendet kényszerít rájuk, és papírdoboz készítésre fogja őket (az őrnagy szerint hasznos munkát kell végezni, és ez az). 13 napig tart a rémuralom, végre megszabadulnak az őrnagytól, de az váratlanul visszatér, és Tót, a házigazda fellázad, megöli az őrnagyot.

Arról, hogy mi a groteszk
Ahogyan már írtam a groteszk egy esztétikai minőség, a komikum egyik fajtája. Szélsőségesen össze nem illő elemek szokatlan társítása, ami nevetséges és borzongató hatást kelt. A groteszkben fontos, hogy a hiba központi erejű és feloldhatatlan. A megjelenítések lényegi eszköze a szerkezet, a mű elemeinek egymáshoz való viszonya. A groteszk életre hívója az elidegenedettség és a belőle fakadó félelem, szorongás. A keretes szerkezetű egypercesen az író egyfajta testneveléstanárként szólítja meg az olvasót, egy sajátos testhelyzet felvételére, majd a természetellenes pozitúra megszüntetésére. Ezzel ellentétesek a köszönöm, kérem megszólítások.

Örkény a groteszket egy mindent átfogó látószögként értelmezi. A jelenségek egy torzított viszonyrendszerben nyernek új, a felszíni értelmezhetőség „alatti, mögötti” értelmezési lehetőségeket. A leírásban az ábrázolás szigorú tárgyszerűsége mellett ellentétes minőségek kerülnek egymás mellé, mint a „vidámabb látvány” és a „temetés” vagy a „ledobált rögök” és a „fölfelé hajigálás”. Örkény szerint ez a látásmód hitelesebb képet ad önmagunkról. Az önmagunkkal való szembenézésben pedig nemcsak az elgondolkodás, hanem a változtatás lehetőségét is látja.

In memoriam dr. K. H. G.
Örkény ezen műve egy párbeszédes novella. Fekete humorral idézi meg a fasizmus történelmi helyzetét. A munkaszolgálatos dr. K. H. G. irodalomról próbál beszélgetni német őrével, az őrt felidegesíti a fogoly szellemi fölénye, ezért lelövi. Ez szinte egy „mindennapi” történet a német lágerekben. Az egész kor groteszk tragikuma jelenik meg a történetben, a műveletlenség és a durva, primitív viselkedés közti kapcsolatot is bemutatja. Az őr a kezében lévő hatalommal visszaél, a legegyszerűbb megoldást választja.

Nászutasok a légypapíron
A férfi-nő kapcsolatot groteszken ábrázoló novella. Az állatmesékhez hasonlóan indul és a két jelentéssík (emberi és állati) végig egymásba játszik, olyannyira, hogy ez még az olvasó gondolatmenetét is megzavarja. A mű drámai elemeket is tartalmaz, mint a párbeszéd és a konfliktus. Emellett az asszociációra is épít (mézeshetek – mézesmadzag – légypapír). Fő építőeleme mégis az ellentét, mint már a címben szereplő nászút és légypapír képzeteinek ütköztetése is. Ez a parabola lerombolja a saját úton járás elképzelését, hiszen mindenkire ugyanaz a sors vár, mint azt az egyik legközönségesebb élőlénynél, a légynél láthatjuk. A helyzet kettőssége így újabb groteszk állapotot jelenít meg.

A kezdetben ott van rögtön a vég is, pedig az ifjú pár még az élet csábító szépségeire készülődik. A példázat ugyanakkor a saját út álmát is lerombolja, hiszen mindenkire ugyanez a sors vár. A feloldhatatlan ellentéten már a cím összeszikráztatja a nászút és a légypapír képzeteivel.

Szophoklész: Antigoné

A görög színház és színjátszás: Kr.e. 5. sz.-ban a dráma lett a görög

Szophoklész

irodalom vezető műneme. A dráma kialakulása vallásos szertatásokhoz, Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A dráma tárgya: Dionüszosz helyét elsősorban a trójai, a mükénéi és a thébai mondakör tragikus sorsú hősei foglalták el. A Dionüszia fénypontja volt a drámai verseny. Három tragédia költőnek és öt komédia költőnek adtak játszási lehetőséget. Az ünnepségeken hatalmas tömeg vett rész, a színházat is ennek megfelelően alakították ki. Rendszerint domboldalra épített félkör alakú lépcsőzetesen emelkedő padsorokat képeztek ki a nézők számára. A színház közepét egy kerek félkör alakú térség foglalta el. A színházba minden szabad ember elmehetett, de belépődíjat kellett fizetni. A színészek álarcot hordtak. A maszk tette lehetővé, hogy a női szerepeket is férfiak alakítsák. A kórus, mely énekkel kísérte és magyarázta a cselekményt mindvégig jelen volt a görög drámában. A görög tragédiák valamilyen válságot, összeütközést, döntéskényszert, azaz drámai szituációt állítottak középpontjukba. A művek rendszerint saját koruk nagy kérdésire kerestek és adtak válaszokat.

Szophoklész: A 90 esztendőt megért, boldog életű Szophoklész munkásságaiban érte el a görög tragédia költészet fejlődésének tetőpontját. Szophoklész léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak számát 12-ről 15-re emelte. Ránk maradt 7 tragédiája közül 3 a trójai, 3 a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Heraklészról szól. Antigoné című tragédiája a thébai mondakörhöz kapcsolódik.

A thébai mondakör: Laiosz (lájosz) Thébai királya feleségével, Iokasztéval önmegtartóztató módon élt, mert borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra: Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi el feleségül. A király egyszer megszegte megtartóztatását és fia született. A csecsemő bokáját átszúratta, innen a neve: Oidipusz, és kitette, hogy elpusztuljon. A szolgának azonban megesett a szíve rajta, s egy pásztornak adta, aki elvitte Korinthoszba a királynak. Polübosz király sajátjaként nevelte fel őt. Oidipusz ifjú korában Delphoi jóshelyén kért felvilágosítást származása felöl. Ugyanazt a jóslatot kapta, mint egykor apja. Hogy megakadályozza a jóslatot, nem tért haza, hanem Thébai felé vette útját: idegenekkel találkozott, vita támad s megölte apját és kíséretét egyetlen szolga kivételével. Thébai falait a Szphinx tartotta rettegésben. Emberáldozatot követelt, míg valaki meg nem oldja talányos kérdését: mi az, ami reggel 4 lábon, délben 2 lábon, este 3 lábon jár? Oidipusz megfejtette, hogy ez az ember. A Szphinx szakadékba vetette magát, Oidipusz pedig feleségül vette az özvegy királynét (vagyis édesanyját). Két fiuk, Polüneikész és Eteoklész, és két lányuk, Antigoné és Iszméné született. Oidipusz nyomozásba kezdett, s éppen a gyilkos után való kutatásban derült fény mindenre. Iokaszté öngyilkos lett, Oidipusz pedig megvakította saját magát. A két fiú megegyezett, hogy felváltva uralkodnak, de ezt megszegték. A két testvér egymás kezétől halt meg. A királyi hatalmat pedig Kreón vette át.

Antigoné elemzése:

A dráma központi kérdése: Hogyan kell dönteni, ha szembekerül az emberség, a lelkiismeret parancsa a zsarnoki törvénnyel?
A mű nem tagolódik felvonásokra, a szerkezeti egységeket a kardalok választják el.

A görög tragédiára jellemző a hármas egység:

• Az események színhelye egyetlen tér
• A dráma időtartama csak néhány óra lehet
• A cselekmény egyetlen eseményre szűkül

Bevezető rész (expozíció): itt jelenik meg a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat el kell temetni), s ezzel szemben a királyi törvény: Polüneikészt, aki Kreón szerint hazaáruló, sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad. Ebben a helyzetben másképpen dönt Antigoné és másképpen Iszméné. Antigoné lelkiismeretére hallgat, Iszméné azonban összeroppan, s nem mer Kreón tilalmával szembeszállni.

Bonyodalom: ez a jelenet Kreón jellemébe világít be. Az új király a hatalomtól megrészegedve, kérkedő magabiztossággal, fölényesen beszél, s kiadja legelső parancsát: Polüneikészt nem szabad eltemetni. Ezzel csak hatalmát fitogtatja. Elvei és tettei között mély szakadék tátong. Kreón hatalma is korlátozott, ugyanis az őr jelenti, hogy első rendeletét máris megszegték. Kreón lelkében felerősödnek az indulatok: uralkodói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, és ez bosszúra sarkallja. Kiderül Antigoné temette el testvérbátyját. A vének vonakodnak Kreón cselekedeteitől. Kreón már most kezdi elveszíteni támaszait, mind inkább egyedül küzd, akárcsak Antigoné.

Konfliktus: ebben a részben kerül egymással szembe a két főszereplő. Kreón megkísérli valamiképpen menteni megcsorbított tekintélyét. Abban reménykedik, hogy a leány tagadni fogja tettét, vagy pedig nem is tudott a tilalomról. Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol erre a reményre. Antigoné férfiasan kemény, megingathatatlan, még büszkén nevetni is tud. Kreónból csupán a sértett gőg beszél. Hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. Nemcsak két ember, hanem két erkölcsi felfogás áll itt egymással szembe. Iszméné is megjelenik, és szemünkben hősség magasodik: a korábban még rettegő, aktív tettre nem, csak végtelen szenvedésre jó, szánalmat keltő lány, nővére példáját láttán, vállalja a halált, a vértanúságot. Vétlenül is vállalja a „bűnt” és azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné társa lenni. Antigoné keményen, büszkén, gőgösen, durván visszautasítja Iszménét. Kétféleképpen is lehet értékelni ezt a jelenetet:

• Antigoné megveti, gyűlöli a gyáva lányt
• Felébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét

Késleltetés: Haimon megjelenése késleltető mozzanat, mert hátha tud hatni apjára, s megmentheti még menyasszonyát. Haimon érvekkel igyekszik rávenni apját, hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítélné, de dicséri a lány bátor, istenes tettét. Kreón hibát hibára halmoz, érvei egyre önzőbbek, csupán személyes jellegűek.

• 1. Inkább haljon meg Antigoné, csak a nép hazugságon ne fogja.
  2. A király minden szavát „legyen jogos vagy jogtalan” a népnek követni kell.
  3. Ha enged, akkor asszony rabjának fogják mondani
  4. A város a király tulajdona

A királyfi öngyilkosságra gondol. A zsarnok ezt maga ellen irányuló fenyegetésnek fogja fel. A király, fia szeme láttára akarja kivégeztetni menyasszonyát. Kreón végzetesen magára marad, s ez előre sejteti bukását. Iszménének azonban megkegyelmez. Antigoné, aki szép halál felé megy, alakja megtelik gyengéd nőiességgel, gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. Antigoné az igazság és az élet halhatatlan szerelmese: a boldogságot, nem a halált keresi. Zokogva búcsúzik Thébai földjétől, kincses hazájától, atyai városától. A halál nem szép már, hanem iszonyat. Antigonét elhurcolják. Kreón látszólag győzött.

Krízis: a vak jós Teiresziász, aki tisztábban lát, mint a látó. A jós arra kéri, inti a királyt, tegye jóvá tévedését. Kreón durván sértegeti a jóst, újra összeesküvésre gyanakszik. A drámai feszültség most éri el tetőpontját (krízis). Teiresziász megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak baljós szavai: a halottakét váltságul fiát fogja elveszíteni, s házát csakhamar férfiak, és nők sírása tölti be. Kreón megtörik: kétségbeesve fordul tanácsért a karvezetőhöz, aki gyors cselekvésre ösztönzi: bocsássa szabadon Antigonét, temesse el Polüneikészt. A király visszavonja parancsait. A feszültség feloldódik, a drámai cselekmény ezzel tulajdonképpen lezárul: Antigoné embersége győzött, a gőgös zsarnok megbukott. És még minden jóra fordulhat, hiszen a király megbánta tettét.

Végkifejlet: bekövetkezik a katasztrófa. Kreón felismerte ugyan hibáit, megbánta tetteit, de már késő, minden elveszett, bűneinek következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimon és Eurüdiké haláláról, öngyilkosságáról. Kreón összeroppan, erkölcsileg összeomlik. Saját halálát kívánja. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés.

Antigoné jellemvonásai:

• Jellemszilárdság
• Bátorság (megveti az óvatosságot)
• Őszinte ( nem tud tettetni)
• Szeretete nem megalkuvó
• Önfeláldozó, az emberség parancsának engedelmeskedik
• Szereti az életet
• Nem tud az adott szituációkban élni

(Antigoné jellemvonásait a mű cselekményének egyes mozzanataival bizonyítani kell)

Kreón jellemzése:

Ő Antigoné ellenfele, de nem emberi nagysága miatt, hanem mert ő a hatalom birtokosa. Elvei és tettei között mély szakadék tátong. Nem a város érdekeit védi, hanem a saját tekintélyét. Kreón bukásának oka saját zsarnoki jellemében keresendő, saját bűnei roppantják össze, hiszen semmibe vette az istenek törvényét, az emberség parancsát, a nép véleményét. Fia figyelmeztetése is csak zsarnoki dühöt vált ki belőle. Kreón jogosan vádolja önmagát fia és felesége haláláért. Jogosan bűnhődik. A sok rázúduló szerencsétlenség miatt részvétet érezhetünk iránta, de megbocsátani nem tudunk neki.

Kreón nem tragikus hős, mint Antigoné. A tragikus hős ugyanis az átlagembert felülmúló drámai jellem, aki az adott viszonyok között nem tud élni, mindet kockára téve küzd céljaiért, elveihez a végsőkig ragaszkodik. Küzdelmébe belebukik, s rendszerint meg is hal. Ilyen hős a drámában egyedül Antigoné.

Haimón jellemzése: (ő Antigoné jegyese, Kreón fia)

Elítéli a jogtalanságot, a zsarnokságot, az emberség parancsára és az istenek tekintélyének megsértését.

Iszéméné: félénk, fejet hajt a zsarnok előtt. Megérti Antigoné igazát, érzelmileg azonosul vele, de az előállott helyzetben is tovább tud élni. Jelleme nem drámai jellem. Számára fontosabb a saját boldogulása, mint az erkölcsi igazság végrehajtása.

Összegzés: Shakespeare-ig nincs az Antigonénál összetettebb dráma a világirodalomban. Eszmei nemessége, a hősök mesteri jellemzése, a cselekmény biztosszerű bonyolítása, a szerkezeti remeklés, a kardalok szárnyaló szépsége a világirodalom legnagyobb művei sorába emeli.

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Vörösmarty több mint húsz éven át írt drámákat. 16 ilyen alkotása van, de

Csongor és Tünde

kiemelkedő remekmű csak egy akad köztük, a Csongor és Tünde. 1831-ben jelent meg Székesfehérváron.

Megjelenésekor nem volt visszhangja: a közönség  hidegen fogadta, az íróknak sem igen tetszett. Kölcseyt is csak a harmadik olvasás után kapta meg.

A mű forrása egy 16. századi magyar széphistória: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzlányról. Szerzője egy Gergei (Gyergyei) Albert nevű költő. Vörösmarty felhasználta e történet eseményeit, a mű mégsem dramatizált népmese. Egyrészt új szereplőket is felléptet (három vándor), másrészt alakjait és cselekményét többrétű szimbólumrendszer fűzi össze. A Csongor és Tünde az élet értelmét, célját kutató nagy filozofikus mű, kiemelkedő drámai költemény.

A mese magva ősrégi: két szerelmes története, az egyik földöntúli lény, s kiket valami ármány elszakít egymástól. A tündér visszatér hazájába, a másik pedig keresi, s hosszas kalandok után boldogságban egyesülnek. Az egész művet valami keserű mélabú lengi át, ráereszkedik az éj sötét gyászfátyola.

Csongor olyan drámai hős, aki belső küzdelmet vív kétségeivel, tapasztalataival. Vele a darab legelején úgy találkozunk, mint aki eredménytelenül végződött vándorút végén kiábrándultan ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, szülei otthona kertjébe.

Két ellentétes világ kapcsolódik össze a drámában. A két főszereplő vágyódása is ellentéte: Tünde a földre, Csongor pedig az égbe, Tündérhonba vágyódik. E két szintet kapcsolja össze a csodafa.

A főszereplők a két szint határánál találkozni tudnak, de egymáséi lenni nem. Csongor csupán megsejtheti az igazi boldogság örömét.

Mirigy teszi lehetetlenné szerelmük beteljesülését. Nem lehet tudni, hogy Mirigy miért gyűlölője Csongornak, az derül ki, hogy Tünde aranyhajával leányát, majd pedig Ledért szeretné feldíszíteni, hogy Csongor nála leljen utált szerelmet.

Mirigy az ártó démon, minden nemes törekvés akadályozója.

Az ifjú hős Tündét elveszítve a teljes harmónia vágyát már meg tudja nevezni, de hogy Tündérhon hol található, azt nem tudja. Ezért kérdezi a célra vezető utat a három vándortól.

Itt Csongor nemcsak a saját boldogságát, hanem az emberekét is keresi. A vándorok három különböző életideált testesítenek meg: a pénztől, a hatalomtól s a tudománytól várják önző boldogságukat.

Csongor üresnek találja a vándorok ajánlatát, s elindul Tündérhon felé.

Csongor másodszor is elindul megkeresni most már a Tündében megvalósuló „égi szépet” az ördögfiak örökségével. Eljut Hajnal birodalmába, de Mirigy megakadályozza a Tündével való találkozást (jóskútból előlengő lányalak). Az ember nem szakadhat el a földtől.

Második vándorútjának végén az emberi lét céltalanságáról elmélkedik.

Csongor a kétségbeesés mélyére jutott: az állati lét is értékesebbnek tűnik az emberi sorsnál.

Újra találkozik a három vándorral: céljaikban, hitükben, reményeikben csalódva. Csongor úgy dönt, hogy kivonul az emberi társadalomból, s belép az ősi otthon elvadult kertjébe.

Az értelmetlen létnek az igazi szerelem adhat valós tartalmat, célt, amiért még élni érdemes. Csongor nem juthat el Tündérországba, Tünde pedig földi szerelméért ki van tiltva onnan. Egyesült a két világszint: a tündéri földivé is lett, a földi pedig megnemesedett. A földön mennyet alkotnak maguknak.

A gyönyörfáról a szerelem beteljesülésének jelképeként hull az aranyalma.

A darab végső kicsengése erősen pesszimisztikus: a rideg és szomorú éjben csak a szerelem őrizhette meg értékét.

A Csongor és Tünde kétségessé teszi a realitásoktól elszakadó, azokkal nem számoló álmokat, a testetlen illúziókat. Az ember e kettőségét vetíti ki a drámai költemény Tünde és Ilma, ill. Csongor és Balga párhuzamaiban. Csongor a csillagok között repülve is oda jutott, ahová Balga szekérrel a földi úton.

A cselekmény időtartama egyetlen nap: éjféltől éjfélig tart a mesés történet.

A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb stílusirányzata. A romantikával kezdődött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk. A klasszicizmust váltotta fel, de kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért a realizmussal.

Forrása az illúzióvesztés és kiábrándulás volt. A romantika első hullámai Angliából és Németo.-ból indultak ki.

Jellemzői:

• támogatta az egyéniség kultuszát
• alkotói munka legfőbb ihletforrása a képzelőerő, szárnyaló fantázia
• eredetiséget tűzte ki célul
• a jelen valóságától menekül
• fölfedezték a romantikusok a népi kultúrát, művészetet
• egzotizmus
• lényeges szerephez jut a fantasztikum
• igyekezett elmosni a műnemek határait, az összes műfajt lírizálta
• zeneiség, festőiség, ünnepélyesség a jellemző.

A romantika képviselői: Heinrich Heine (Dalok könyvet), William Wordsworth (Táncoló tűzliliomok), Samuel Taylor Coleridge (Kubla kán), Byron (Don Juan), Shelley (Óda a nyugati szélhez), J. Keats (Óda egy görög vázához), Poe (detektív regények), Walter Scott (történelmi regény megteremtője), V. Hugo (Nyomorultak), Puskin (Anyegin), Katona József (Bánk bán), Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály.

A haza és a haladás gondolata Kölcsey Ferenc költészetében

A megélénkülő politikai élet kimozdította sötét hangulatából, s a cselekvésben, a haza érdekéért való munkálkodásban látta az élet legfőbb értékét.

Nemcsak Kölcseyre, hanem más költőkre s a gondolkodó közvéleményre is rendkívüli hatással volt Széchenyi István Hitel c. művének megjelenése. A Hitel ugyan szépirodalmi stílusban megírt közgazdaságtudományi mű, mégis a gazdasági elemzésekből levont végkövetkeztetése idézett elő fordulatot a költők szemléletében: a régi dicsőség felé forduló tekintetüket irányította a jelen és a jövő sürgető feladataira.

Kölcsey világnézeti átalakulása epigrammáiban is érzékelhető.

Az egyik legelső s legismertebb darabja ebben a műfajban a Huszt.

A Huszt romantikusra színezett elbeszélést (1-4. sor) és valóságos drámai jelenetet (5-8.) sűrít a disztichonokban írt epigramma-formába. A romvár, az éjszakai csend, a felleg alól elő-előbukkanó hold, a sírokat nyitó éjféli óráé s a sírból kilépő, a kései vándort megszólító rémalak a romantika kelléktárából valós, mindez kísérteties borzongást idéz elő. A régi dicsőség árnyalakjának szózata tanításának szigora a parancsban összegeződik:” Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derűl!”

Az 1832-36-os országgyűlés kudarca sötét, komor, remény nélküli pesszimizmusba sodorta Kölcseyt.

Utolsó nagy költeménye, a Zrínyi második éneke halála évéből való. A legpesszimistább műve ez a költőnek. Ez is lírai dialógus: Zrínyi és a Sors vitája.

A Himnusz kérő hangján fordul Zrínyi a sorshoz, mégsem a megbocsátó Isten a megszólított, hanem a Végzet. Ennek döntései megfellebbezhetetlenek. A könyörgésben mégis ott bujkál a remény, hiszen az első strófa fohásszal indul és fohásszal végződik.

A végveszélyt a halmozott metaforák („kánya, kígyó, féreg”) nem konkretizálják, csak a szenvedés mértéktelen kínját érzékeltetik. Mégis az a benyomásunk, hogy valami külső veszély fenyeget. A második szakasz – a Sors válasza – megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét: a haza azért jut sírba, mert gyermekei „nem vontak körüle védfalat”.

A harmadik versszak a szánalomkérés indoklásában visszautal a második strófa kezdő sorára, de a további mentegetőzés helyett a vád erősödik fel. Az eddig külsőnek érzékeltetett veszély váratlanul az ellenkezőjére fordul.

Az „öngyermeki” szónak a mondat végére helyezése fokozza a vád súlyosságát. Kiderül, hogy a haza fiai azért képtelenek a haza védelmére, mert épp ők a haza ellenségei. Az emiatti mélységes felháborodás érteti meg a bibliai átkozódást. A strófát záró két sorban ott remeg a jövőre vonatkozó halvány remény: „a hűv anya” talán életben maradhat, ha „jobb fiak” születhetnének.

A negyedik versszak kemény ítéletet kimondó mondata elsöpör mindenféle reménykedést: a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt. A következő sorok ünnepélyes hangulatúak: minden embernek van egy őrző csillaga az égen, s ha ez lehull, az ember meghal. – A Sors végső döntése könyörtelen: a hazának meg kell halnia. A vers befejezése valóságos lírai rekviemmé válik: a költő mintha most tekintetne szét először halálra ítélt hazájában – felidézve múltját, a négy folyam szépséges tájait. De ezen a földön az öröm és a boldogság lehetősége csak a magyarság eltűnésével teremtődik meg.

Az egyes versszakokat záró két-két sor minden esetben tömör kérést vagy ítéletet tartalmaz.

A Rebellis vers gondolatvilága, indulatos hangneme megegyezik a Zrínyi másod énekével. Nyolc rövid sorban hangzik el az elmulasztott történelmi lehetőségek miatti keserű szemrehányás: a magyarság magára hagyta Zrínyit, elárulta Rákóczit, nem fogadta el a szabadságot. Jogos tehát a gyáva népre kimondott átok. Ez azonban fájdalmas önostorozás is egyben, mert érzelmi forrása mégsem a gyűlölet, hanem a nemzet jövőjéért érzett rettegő aggodalom.

Ugyan ezek az érzelmek figyelhetőek meg a Vanitatum vanitas és a Himnusz c. versekben is. A világban való csalódottság, elkeserítő sors, megváltoztathatatlan múlt siratása jelenik meg. Kölcsey Berzsenyi Dániel követője lesz, hiszen mindketten a legfontosabb kötelességüknek a tettre kész, munkás cselekvő hazafiság hirdetését tartották.

Kérdések és válaszok Vörösmarty gondolati költészetéből

A magyar reformkor irodalmi élete

A nemesség haladó gondolkodású része forradalom nélkül igyekezett megvalósítani céljait: sürgette a jobbágykérdés megoldását, és nagy önállóságot követelt az állami irányításban.

Az írók jelenléte a közéletben meghatározó volt. Kisfaludy halála után legjobb barátaink, az ún. romantikus triásznak (Vörösmarty M., Bajza József, Toldy Ferenc) a kezébe került szinte minden hatalom az irodalmi életben.

A jelentősebb folyóiratokat is főleg a fiatal romantikusok szerkesztették. A Koszorú Vörösmarty irányítása alatt állt.

A Szózattól fogva Vörösmarty a reformkori harcok nagy költője. Meghatározó műfajai az óda és az elégia lesznek.

Híres epigrammája ódává mélyül, A Guttenberg-albumba. Alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot Gutenberg Jánosnak a tiszteletére.

A vers egyetlen mesterien felépített körmondat. A versnek tulajdonképpen ünneprontó célzata van: még nem lehet ünnepelni Gutenberg emlékét és találmányát, hiszen nem valósult meg az az eszményi világ, melyet a műveltség elterjedésétől vártak a kor gondolkodói.

A versben még nincs kétség, fenntartás, a hiábavalósággal vívott gyötrelem: ezért tudja az optimizmus felvázolni az emberiség vágyott állapotát.

Az első két sor a felvilágosodás követelését sürgeti. Az örök béke megvalósulásának óhaja már (2. feltétel) dinamikusabb, erőteljesebb: megszemélyesíti az „erőszakot”.

A 3. feltétel a társadalmi igazságtalanság megszüntetését óhajtja. Nem hirdet vagyonegyenlősége, csupán a társadalom minden tagjának erkölcsi felemelkedést. Felfogása szerint az értelmetlen harc mindkét szemben álló felet elemberteleníti. A 4. feltétel a kelet és a nyugat kulturális kiegyenlítődését, a józan ész okosságának és az áldozni tudó szív jóságának harmóniáját követeli. A négy sorra bővülő 5. feltétel a tartalmát tekintve a legigényesebb: az eszményi társadalom a vágyott emberi világ létrejötte csak a nagyvilág összefogásával valósulhat meg. Ez az elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet csak méltó diadal, méltó emlékjel Gutenberg számára.

Vörösmarty úgy képzelte el az igazságos emberi világ megvalósulását, hogy a műveltség egy magas szintjén a szemben álló felek belátják az osztályharc értelmetlenségét.

Ez a hit rendült meg a Gondolatok a könyvtárban című hatalmas filozófiai elmélkedésében.

A kötet címadó verse az 1958-as keletkezésű Himnusz minden időben, a vers műfaja himnusz, s a szerelem ideáját köti az emberi létezés lényegéhez, az egész személyiséget megmozgató, életerőt varázsoló hatalomként mutatva fel azt. De nemcsak szerelmes versként, hanem az emberiség himnuszaként is értelmezhető. Nemcsak dicsőít, hanem kér is, segítségért fohászkodik a megszólító személy.

A költemény 12 négysoros versszakból áll, minden versszak végén refrént találunk. Két szerkezeti egységre tagolhatjuk. Minden sor egy- egy állítást tartalmaz, amely a himnusz által megszólított személy szépségét, fenségességét, tökéletességét emeli ki, mindennel azonosítja a megszólítottat, aki a világot jelenti a költő számára. A refrén az első 11 versszakban fohászkodást, könyörgést fogalmaz meg, míg az utolsóban feltételt. A címben a „minden időben” kifejezés az állandóságra, az örökérvényűségre utal.

Az első három strófában a társadalomkép konfliktusos voltára, az abban való létezéshez szükséges segítségre csak a „siralomvölgy” utal. A negyedik strófa szavai („lázadás”, „dutyi”) mind a konfliktusosságot, mind a jelent behozzák a szöveg jelentéskörébe. A következő versszak még folytatja a segítő hatalom, a védő angyal képzetkörét, a hatodikban azonban egy segítségre szoruló nőalak jelenik meg. A harctér és a cirkuszi-karneváli jelleg után a kettőt tragikomikusan egyesítő atomkori látomás következik, a nyolcadik versszak viszont feloldja ezt a negatív látomást: a segítő szerep minden időre vonatkozik.

Az első három versszak a siralomvölgyben a szépséget mutatta fel, a 4-7 inkább a siralom és a segítségre szorulás indokoltságát emelte ki. Az összegző szakasszal a mű egy újabb szintre lendül át. A könyörgés címzettje eddig az általános nő-eszmény volt. Azonban ez a nőalak társsá válik a versben.

A kilencedik strófa átvezető jellegű. Addig ugyanis a megszólító személy csak a refrénben van jelen, viszont itt már az első három sorba kerül át. A 10-12 versszakok főalakja a könyörgő személy lesz, míg a megszólított közvetlenül már csak a refrénekben jelenik meg. A 10. versszakban a segítséget kérő énekmondót fenyegető, a kérést megindokló bajok mutatkoznak meg, a 11.-ben ezek leküzdésének a lehetősége részben a segítség révén, részben a társadalmi törvények igazi érvényesítésével:

„Jog hogyha van: az én jogom,

Enyém itt minden hatalom,

Fölveszem kardom, sisakom!

Gyönyörűm, te segíts engem!”

A segítségkérés mögött ott rejlik az 1956-os forradalom napjainak tapasztalata, valamint ezeknek a napoknak a sikertelensége miatt kiiktathatatlan a feltételesség a zárószakaszban, hiszen az ideális állapot még csak a képzeletben létezik.

A himnusz szerkezeti rendjét erősíti a motívumok domináns megjelenése is. A fény- és a szépség motívumköre az 1-3. és 12. versszakban meghatározó. A harcé, a veszélyeztetettségé a 4-10. versszakokban, a győzelem esélyét hordozó szembeszállásé pedig a 11.-ben.

Szintén az 1956 utáni megrendült lélekállapot jelenik meg a Ki viszi át a Szerelmet című versében, mely a költő legismertebb műve. Itt a szerelem egy jelkép, egy érték és ennek az átmentését fogalmazza meg a mindössze 14 sorból álló versben.

A falu után Móricz Zsigmond a kisváros megírására vállalkozott. Az elődök közül is többen megírták a kisvárost, a magyar polgárosodás, a torz fejlődés termelte sok furcsa, bogaras, tollhegyre kívánkozó figurát. Móricz kisváros-rajza teljesebb, mélyebb az elődökénél. A mikszáthi kedélyes hangulat helyébe komor levegőt teremt, Petelei kísértő érzelmességét elkerüli.
Nem a múlt, nem a romantika felől bírál, mint a magyar elődök legtöbbje, hanem a sürgetett demokratikus jövő igényével. A bogaras figurákban, a kisváros képében a félfeudális Magyarország egész sivárságát megrajzolja.
Az Isten háta mögöttben (1911) a magyar Bovarynét írja meg: mennyire másként alakul két hasonló emberi élet a demokratikus Franciaországban és a félfeudális Magyarországon.

Ilosván, az Isten háta mögötti magyar kisvárosban csupa elnyomorodott lélek tengődik. Egyetlen csillag van a földre lapult egű kisvárosban, amelynek van egy kis fénye: egy asszony, Veres tanító fiatal felesége. Az ő esetéről hallva gondol a kisvárosba frissen került albíró Flaubert Bovarynéjára: “Akinek az esete nagyszerű volt; de amely nem fog ismétlődni soha … Ahhoz, hogy valaki olyan arányúvá fejlődjék, ahhoz valami nagy kultúra kell… Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk a karikatúrának … ez már a közönségesség. Az unalmas, egyszerű közönségesség … Hol vannak azok a színek, hangulatok, amiket a francia kisváros ködös emléke a könyvön keresztül meghagyott … Ott színe, illata van az életnek … De itt olyan józan, olyan szimpla minden …
Nem lehet valami közönségesebb, mint egy házasságtörés ebben a társaságban … ez az élet, ami itt körülveszi, egyáltalán lehetetlenné teszi magát az életet …”

Veres tanítóné és Bovaryné rokon vágyú, rokon értékű emberek, s mégis másként alakul a sorsuk. Bovarynénak mód adatik, hogy legalább órákra kitörjön a szürkeségből és fölébe emelkedjék a közönségességnek. Yonville-ből Rouenba jár a postakocsi; színházi zsibongásba feledkezhet; szeretők karjaiban megismerheti az új érzés, az eljövendő boldogság “balzsamos áramát”; szenvedélyt, önkívületet s elégtételt.

Elégtételt a múltért, a szűkösségért, a meddő esztendőkért. S ha nem is sikerül az érzelmek hegycsúcsain maradni, a vesztett csata után legalább véglegesen búcsút inthet az életnek.
Veresnéhez igaztalanabb a sors. Hiába sóvárog a nagy élet után, egy pillanatra sem kerülhet a köznapok fölé. Ilosván nem lehet más városba menő kocsira átszállni, “a szerelem szimfóniáját” az ő lelkén nem játssza le soha senki. Még az életétől sem sikerül elbúcsúzkodnia: kiugrik az emeletről, de csak a fenekére esik. A tragédia komédiává torzul.

Yonville-ben Homais úr maradt a színtéren, megkapta a becsületrendet is, Ilosván Veres tanító urat illeti az állandóság. Az értékek megszégyenültek, letörtek, vagy tragikomikussá váltak; mindenki más marad. A regény végén újra látjuk a trafikosnét, a borbélyt, a csizmadiát, a vadászpuskás tanítót, akárcsak a regény elején; a nagyvendéglőben a beszédtéma sem igen változott. Veres Pálé a végső szó, a kisvárosi korlátoltságé, aki még mindig nem érti, mi történt. Örül felesége szerencséjének, és sajnálja az albírót, akinek “szerencsétlenebb” volt az ugrása: “No, csakhogy a feleségemnek nincsen {171.} baja, a többit nem bánom … azaz, hogy … kár azért a fiatalemberért, bizisten a nevét se tudom. Ő sem tudja az enyémet. Mindig valami Bovári úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség! …”

Móricz mást mond: az ilosvai sivárságba nem szabad beletörődni. Ezért rajzolta meg Veres Lacit, a férfijellemet igérő diákot, aki nem törődik bele a történtekbe. Tisztultabb régiókba vágyik, magasabb igazságokra. A tanítóné megöregedett, az albíró megrokkant, ő még győzhet.
Az Isten háta mögött a Sáraránnyal rokon, az “új magyar idillt” festi a változtatás igényével. De már nem a Sárarany gyermeteg hitével, mely az azonnali változtatáshoz elegendőnek tartotta az állapotok felmutatását; hanem az érett férfi és művész józan szkepszisével, aki tudja, hogy a győzelem csak szívós és nehéz küzdelem eredménye lehet. Talán innen is a megnövekedett művészi erőn kívül a Sárarany és Az Isten háta mögött hangulati, világításbeli különbsége.

A Sárarany izzó lávája itt merevült ércbe. A Sáraranyban olykor lángokba csapva izzott a hangulat, zengett, áradt a gyötrelmes hit lírája; Az Isten háta mögöttben Móricz fölényes, tárgyilagos ábrázolásra törekszik, a felszín epikai nyugalma mögött rejtetten, lefojtottan perzsel a líra. A nyelv, mely a Sáraranyban olykor a drasztikum határát is súrolta, itt akkor is mérsékelt marad, mikor a “legkeményebb becsületsértés rezeg” a levegőben. A Sárarany hőseiben olykor feleslegesen is benne él

Kompozíciója is tökéletes. A dráma alig negyvennyolc óra alatt játszódik le, külső cselekmény alig van; a sovány történet is csak arra kell, hogy megmutathassa, mi forr a szereplők lelkében. Főhőse olyan értelemben, mint az “egyhősű” Móricz regényeknek – a Sáraranynak, A fáklyának, az Úri murinak – nincsen; a kisváros érdekes figurái szinte azonos erősségű megvilágítást kapnak benne. Még akire a legtöbb fény esik, az is passzív. Szépségével, érzékiségével veri fel Veres tanítóné férfikörnyezetének kívánkozó vágyait, s az asszony körüli érzéki kavarodásban elevenedik meg a kisváros minden unalmával és közönségességével.

- a harmincas években M. ismét a falusi és városi szegénységet vette témájául
- ijesztő elmaradottság, babonás hiedelmek
- a cím is feszültséget kelt: olyan világot készít elő, amely nem csak műveletlen, idegen, hanem kegyetlen, embertelen is
- a novella és az elbeszélés határán áll
- az 1. és a 3. rész balladaszerű, a 2. pedig népmesére emlékeztet
- szereplői gazdag parasztok (saját nyáj)
- a pásztorok élete távol esik a civilizációtól
- történelmi időn kívül élnek (megállt az idő a világukban)
- a novella folklór gyökerei: Megölt havasi pásztor c. ballada + A bárányka c. ballada
- minden szónak, gesztusnak nagy a jelentősége, a hallgatás mögött fenyegetés, a szavak mögött kétértelműség rejlik
- a pusztán a kutya pótolja az emberi kapcsolatokat ( a juhász és a puli megértik egymást)
- a tárgyak szerepe és súlya nagyobb (szíj, kalap, vadkörtefa9
- a szigorú szokások, előítéletek érvényesülnek: Bodri juhász bizalmatlan a „városfélékkel”, míg a „pusztabéliekkel” nem
- a vörös juhászt a szíj készteti vallomásra (ősi, pogány hiedelem, babona), a szíj a lelkiismeret szimbóluma
- a novella nyelve eszköze a jellemzésnek (hiteles népnyelvet teremt)
- hasonlít a népballadákra: ismétlések, kihagyások
- a ritmus állandóan változik
- a körülményesség a gondolat elleplezését szolgálja, a kétértelműség ironikusan hat
- a cím kétértelmű: nem csak a rablógyilkosok barbárok, hanem az egész megrekedt, megmerevedett pásztorélet
- az elbeszélő mindvégig személytelen, nem ítélkezik
- az ítéletet a vizsgálóbiztos szájába adja (a novella utolsó, leghangsúlyosabb szava)
- a fokozatosan kibontakozó, drámai felépítésű cselekményben ismételt váltások vannak
- mindegyik egységnek megvan a maga feszültségíve
- 1. rész: A puli jelzi a közelgő veszélyt, a hallgatás fokozza a feszültséget, a tetőpont a gyilkosság
- a novella végén a vizsgálóbiztos igazságot szolgáltat, de megoldódott ezzel bármi is?
- a ridegpásztorok társadalmon kívüli, kultúra alatti világa termelte ki azt a kannibál erkölcsöt, amellyel a veres juhász és társa lelkifurdalás nélkül agyonveri Bodri juhászt, 12 éves fiát és kutyáját (érzéketlen szörnyetegek)
- a gyilkosság oka a rablás, a vagyonszerzésnek ez az ősi módja
- tömören, egy-egy vonással rajzol embert, helyzetet, érzelmi állapotot
- jóságos és hűséges felesége a népmesék lehetetlent is legyűrő hőseként keresi férjét és fiát ( a hűség, szeretet, kitartás szimbóluma)
- Bodri juhász és családja is barbár viszonyok között él, emberhez nem méltó körülmények között, de belőlük nem veszett ki az emberség
- A hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek (egyszerűen nem ismerik, elfelejtették őket)
- Társadalomkritika: hogyan létezhet a 20. század 30-as éveiben olyan embercsoport, amelyet nem érintett meg a civilizáció
- riportszerű, tárgyilagos írásmód (szociográfia irodalom)
- M. visszatérő témája az elmaradottság, a szegénység, a babonák világa, a falu és tanya ábrázolása
- Az emberek az életmódjuk által lealacsonyodnak az állati szintre
- A gyerek is ugyanolyan, mint az apja
- A puszta teljesen kihalt: nincs civilizáció ,nincsenek emberi érzések
- 1 rész: expozíció: megérkeznek veres juhászék
bonyodalom: veres juhász meg akarja kapni a szíjat, Bodri juhász nem adja
tetőpont: a gyilkosság
megoldás: temetés, vacsora
- 2. rész: expozíció: az asszony elindul otthonról
bonyodalom: nem találja a férjét
kibontakozás: keresés
tetőpont: a puli megtalálja a kalapot
megoldás: Szegedre viszik a szíjat
- 3. rész: expozíció: kihallgatás
bonyodalom: nem ismeri be, pedig tudja, hogy fel fogják akasztani
kibontakozás: vita
tetőpont: meglátja a szíjat
megoldás: beismeri
- balladaszerű: kihagyások, balladai homály
- nyelve: utánozza a parasztok beszédmódját (tájszavak
úgy beszélteti hőseit, amilyenek (valóságtükröző szándék)
hangalak, szókincs
- a szíj fordulópont mind a három részben
- a dialógusok nagyobb szerepet kapnak, mint az elbeszélt részek

Móricz a 30-as években kezdte írni kései novelláit. Figyelme a dzsentri témája után újra a parasztság felé irányult. Novellákban és riportokban számolt be az elmaradottságukról: a Barbárok című kötet, ami 1932-ben jelent meg. Kései novellái eltérnek a koraiaktól. Szakított a csattanóra kihegyezett kompozícióval. Szociográfiai jellegűek: tényirodalom vagy dokumentumirodalom, mert nem tartalmaz érzéseket, csak a puszta tényeket közli. Erőteljesebb drámaiság, szaggatott, kihagyásos mondatok, drámai szópárbajok, és balladai hangvétel jellemzi.

A mű címe az ember alatti életformára, a civilizálatlanságra utal. Ez a kötet címadó novellája. A novella zárómondata maga a cím. A mű tere és ideje három részre bontható: a pusztán néhány óra; a pusztán nagyobb távlatokba, kb. egy év és a bíróságon is néhány óra játszódik. A cselekmény is ennek a tagolódásnak felel meg. Az első fejezet (Bodri juhász a pusztán, a látogató és a gyilkosság) a pusztán játszódik, csupán néhány órát foglal magába. Itt a feloldás a szalonnasütés. Egy évet ölel fel a második fejezet (az asszony kijövetele, a nagy vándorlás és a holttestek megtalálása). Ez szintén a pusztán játszódik. A tettes már a börtönben van. A bíróságon zajló eseményeket a harmadik fejezet (a teljes tagadás, a szíj és a teljes beismerés) foglalja magába. Itt már nincs feloldás.

A rideg pásztorok távol élnek a civilizációtól. Nem falvakban játszódik, hanem az időjárás viszontagságai között. Egyszerű, mégis különös világ az övék. Hallgatagok, befelé élők, az emberi kapcsolatokat a kutya pótolja. Az árnyalatokig megértik egymást. Előítéletekkel teli világ az övék. Bizalmatlanok a városi félék iránt, de bíznak a pusztabeliekben. Ez okozza Bodri juhász vesztét. A kívülállóság, a civilizáció alattiság kannibáli erkölcsöket termel ki. A gyilkosság oka a vagyonszerzés, ürügye pedig a rézveretes szíj.

Történelem előtti időket idéz meg, a vagyonszerzés ősi módszerével, a gyilkossággal. Veres juhászék lelkiismeret nélkül, félelmetes kegyetlenséggel ölnek. Ezek a körülmények, ez az elmaradottság nem feltétlenül termel ki emberevő erkölcsöket. Bodri juhász meg tud maradni embernek.

A novellát fonetikus írásmód, babonás elemek, drámaiság és balladás előadásmód jellemzi. Népmesei elem az asszony alakja, aki lehetetlent nem ismerve keresi szeretteit. A második részben az asszony jelképessé válik, az emberi hűség, jóság és tisztaság jelképe lesz. Durva hanghatások figyelhetők meg a gyilkosság leírásakor. A rézveretes szíj-motívuma Bodri juhász szép iránti vágya.

Ez a gyilkosság ürügye és veres juhász bűntudatának kifejezője (rátereli a szót) is. A gyilkosság bizonyítéka is ez: veres juhász mindent beismer látására, mert azt hiszi, hogy Bodri juhász kikelt a sírjából.
A novella értelmezése a bírói ítéletben rejlik. A megrekedt pásztorélet elmaradottságára vonatkozik a szomorúság, a tűnődés, az indulat nélküliség. Ebből táplálkozik a vádló hang.

- címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent
- Kis János teljesen ösztönlény, célja mégis a társadalom hierarchiája elleni
- története csattanóval végződik, de ezt érzelmes-didaktikus kiegészítés követi
- az emberi lét képtelenül szűkös lehetőségeit jelzi, hogy még ezek a kisszerű vágyak sem teljesíthetőek
- az értelmetlen halál csak még nyilvánvalóbbá teszi az élet értelmetlenségét
- a főszereplő csöppet sem rokonszenves, a végén mégis megsajnáljuk őt, mert emberhez méltatlan élet és halál jutott neki osztályrészül
- aprólékos pontossággal kigondolt tervét nem képes végrehajtani
- eltorzult bosszújában csupán önmagát pusztította el
- célja kisszerű és nevetséges, az érte folytatott küzdelme groteszkké teszi a küzdelmet
- felesleges ember, egy az élet és társadalom kitaszítottjai, betegei közül
- az író és olvasó sajnálja, meg van rendülve, fel van háborodva
- a cél elérésének nekifeszülő akarat a tragédiák hőseit idézi
- Kis Jánosnak még vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly észrevétlen és kisszerű, mint élete
- az éhség szimbólum (éhség egy jobb életre, egy értelmes életre, egy igazságos életre)
- a mű idillikus képpel indít, hogy minél hatásosabb legyen Kis János sorsa
- primitív, ellenszenves, de a körülmények teszik ilyenné
- élete keserűségét legjobban agresszív cselekedetei érzékeltetik
- Kis János az értelmetlen élet szimbóluma
- egyetlen ember életén keresztül mutatja be a parasztság életét
- tragédia: az ellenség helyett a hős pusztul el
- a cím önmagában nagyon negatív, rossz előérzetet kelt (értékvesztésre utal)
- a végén átértékelődik
- ironikus felhangot kap: katarzisról szó sincs, a halálával nem történik értékvesztés, senki se veszi észre
- rá lehet húzni a drámai szerkezetet erre a novellára
- expozíció: helyszín, időpont
másnap lakodalom lesz
bemutatja Kis Jánost, fiát
- bonyodalom: meghívják a lakodalomra
elhatározza, hogy „kieszi a vagyonából”
- kibontakozás: helyszín a lakodalom
- tetőpont: félrenyel
- megoldás: meghal
- a novella mint állapotváltozás
- figurák: – Kis János
- Sarudy (gazda), az evés szempontjából van szerepe
- feleség, ő is enni ad
- fazék (feketére van égve, össze van drótozva), villa (törött, csontból)
a szegénységet szimbolizálják
- apa-fia kapcsolat: elette az ételt az apja elől, a saját fiának nem ad ennivalót
(örök körforgás, generációról generációra öröklődik a szegénység, az éhség)
- az evés ( a leírás terjedelme arányos az étel mennyiségével, minőségével)
- a hős lelkiállapota: szűk keresztmetszet
ösztönök szintjén az evés, az érzelmi világára a düh, elkeseredettség és bosszúvágy
jellemző (lelkivilága is ugyanolyan szegény)
- Móricz nem ítélkezik csak leír
- Az menti fel a hőst ,hogy ugyanezt kapta ő is kiskorában
- Móricz naturalizmusa : leírások, az ember három oldalról magyarázható (körülmények, öröklődés, ösztönvilág)
- már cím is súlyos, lényeget kifejező
- Móricz célja a valóság lehető legkíméletlenebb és legexpresszívebb kifejezése
- Kis János hangsúlyozottan átlagember (név)
- Születésénél fogva predesztinált egy szokványos, tartalmatlan, monoton életre, s lehetősége sincs rá, hogy kitörjön belőle
- állati szintre lealacsonyodott létének egyetlen mozgatórugója az éhség
- környezetéhez fűződő viszonya már-már az állatokénál is primitívebb (feleségét veri, fiának nem hagy ennivalót)
- groteszk és barbárságára félelmetes példa az egyetlen vidám emléke életéből (apja halála)
- Bosszúvágya: éhségénél erősebben átérzi – hacsak a saját primitív módján is- emberi mivoltának teljes megcsonkítását, azt, hogy nap mint nap igavonó baromként dolgoztatják, megnyomorítják, állati sorba taszítják
- Arra hívja fel a figyelmet, hogy sok ember ilyen állati sorban tengődik, s az emberiség regresszióját jelzi, hogy a 20. sz. elején ilyen társadalmi rétegek is kialakulhatnak, melyek sorsának jobbításáért a civilizált társadalom nem akar felelősséget vállalni