A végleges megoldást azonban a balladák írása jelentette. A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj. Greguss Ágost meghatározása, miszerint „a ballada tragédia dalban elbeszélve” kiválóan szemlélteti a romantikának a drámai, lírai és epikai jelleget egyszerre magába foglaló, jellegzetesen kevert műfaját. Tehát a romantikus ballada a három műnem határán helyezkedik el: cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott (epikus vonás), bizonyos részeit a balladai homály borítja; drámai jellegét a párbeszédes forma és rendszerint a tragikus téma adja; lírai jellegét pedig a dalforma és az érzelmekről szóló tartalom. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre – alkotásaihoz a skót, a kelta és a székely népballadákat, valamint a német műballadákat tekintette mintának. Ez a műfaj végleges megoldást jelentett neki válságkorszaka után, hiszen remekül el tudott rejtőzködni szereplői mögé.

Első balladáit 1853-tól kezdte írni Nagykőrösön, ezek az úgynevezett „nagykőrösi balladák”. Ekkorra az országban kibontakozott a passzív ellenállás a császári hatalommal szemben. Az ellenállást irányító csoport Aranyt is magához vonta, s nézeteiket az ellenállást illetően részben magáévá tette. Ennek szolgálatába állította sorra születő balladáit is. Témáját rendszerint a történelem nehéz korszakaiból merítette, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni: a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Arany nagykőrösi balladáit különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk:

• Szerkezete szerint:
  • egyszólamú, lineáris (Ágnes asszony)
  • többszólamú, párhuzamos (Szondi két apródja)

Arany balladáinak szerkezete újszerű: találkozunk párhuzamos szerkesztéssel, idősíkok váltogatásával, filmszerű vágással, a képzettársítások összekapcsolásával.

• Témája szerint:
  • történelmi balladák: tárgyukat főleg a 14-15. századból, az Anjouk, a Hunyadiak korából és a török korból merítette (Mátyás anyja, Szondi két apródja)
  • népéleti balladák (Ágnes asszony, Tengeri-hántás)
  • lélektani balladák: az általában tragikus végkicsengésű balladák középpontjában a lelkiállapot változásai állnak, az emberi lélek mélységeit járja be (Tetemre hívás, Ágnes asszony)

Az Ágnes asszony témája népéleti és lélektani egyben: a világosi fegyverletétel után Arany nehéz anyagi helyzetbe kerülve Geszten nevelősködött, ott hallotta a versben megírt történetet. Kulcsmotívuma tehát a bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában
– a balladai homálynak megfelelően – még csak sejthető (például a véres lepedő és a hajdú megjelenése enged erre következtetni), majd a mű végére jutva megbizonyosodhatunk az asszony bűnösségéről, és tanúi lehetünk bűnhődésének is.

A mű elején, közepén és végén is olvasható patak-jelenet keretes szerkezetet ad a műnek: ebből következően nemcsak lineárisnak, hanem körkörös szerkezetűnek is tekinthető. A mű három szerkezeti egységre osztható a helyszínek alapján: az 1–4. versszak helyszíne a patak partja, az 5–19. strófáé a börtön és a tárgyalóterem, a 20–26.versszak pedig tehát ismét a patak partján játszódik. A ballada az asszony megőrüléséről szól: a versszakok előrehaladtával lesz Ágnes asszony is egyre tébolyultabb: az első versszakban még csak egy véressé lett fehér lepelről olvashatunk, a későbbiekben az asszony igyekszik félrevezetni a falubelieket férjét illetően: elhallgattatja a gyerekeket, hazudik az asszonyoknak, a hajdúnak viszont már könyörög. Ekkor világosodik csak meg számunkra az asszony eddig balladai homályban maradt bűne: szeretőjével együtt megölte férjét. A következő szakaszban a megőrülés belső folyamatának lehetünk tanúi: a 7. versszakban az őrülettől való riadalomról olvashatunk, majd a következő kettőben az őrület takargatásáért való igyekezetről. Miután a bűn a bíróság és az olvasók előtt is nyilvánvalóvá válik, újra visszatér a szerkesztésmód a vers eleji sorokhoz. Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okát is: nem tudni pontosan, miért engedték haza az asszonyt, s miért ejtették el az életfogytiglani börtönbüntetést, de sejtjük: Ágnes asszony büntetése – a teljes téboly – sokkal nagyobb bármilyen letöltendő (és letölthető) fogságnál. A záró strófákban észlelhető idő múlása a végtelenítésbe nyúlik: Ágnes asszony már megöregedett, haja ősz, arca ráncos, a ronggyá mosott lepel elszakad, de ő még mindig látja rajta a véres foltokat – ez az ő büntetése, így bűnhődik ő bűnéért. Fokozza a téboly egyre erőteljesebb átérzését a strófánként állandóan ismétlődő refrén: „Oh, irgalom atyja ne hagyj el”, amely a mű végén már az őrült asszony gépies, üres motyogása.

A walesi bárdok című műve történelmi és lélektani témájú vers. Történelmi típusú versei rejtett politikai tartalmat hordoznak. A vers a bűn és bűnhődés témakört öleli fel. Aranynak kellett volna 1857-ben I. Ferenc József és Sziszi tiszteletére írni egy üdvözlő verset, azonban ő nem írt, hanem helyette A walesi bárdokat írta meg. A sorok allegórikus jelentést hordoznak, Arany is egy bárd. A vers alakja a skót balladaforma.

Az Őszikék balladák ciklusa Aranynak rendkívül kiemelkedő, melybe a verseket 1877-ben kezdte írni. Ezekben a művekben a világ bezárul és ezekben a világokban pillanatképek formálódnak. A melodikusság és a dalszerűség kerül előtérbe. A stílusban impresszionista elemek is megjelennek. Több későbbi költő, így Babits Mihály, Ady Endre költészetében is felfedezhetőek az Őszikék ciklus jellemzői. A nagykőrösi balladákhoz képest ebben már nincs allegorikus jelentés, kizárólag erkölcsi, emberi történeteket mutat be és népi hiedelmeket elevenít fel morális célzattal. A nevét a költő adta, ezzel is utalva öregkorára, a közelgő halálra.

A Tengeri hántás című műben a történet két fiatal kapcsolatáról szól, ahol a lány öngyilkos lesz, a fiú pedig zavarodottá válik ezáltal és leveti magát a templomtoronyból. A mű keretes szerkezetű, a vers a munka kezdésével indul és a befejezésével zárul. A mű a bűn és bűnhődés kérdéskörét boncolgatja (mint az Ágnes asszony is). Szokatlan az előadásmód, mert két elbeszélő van. Az elsődleges elbeszélő csak kétszer szólal meg, a ballada első és utolsó versszakában, keretet adva így a cselekménynek. A másodlagos elbeszélő este a tűz körül meséli el a fiataloknak Dalos Eszti és Tuba Ferkó történetét, oktató szándékkal. „Ne tegyétek, ti leányok!”A bűnhődést a szellemi téboly jelképezi (Tuba Ferkó megőrül, és leugrik a falu hegyes tornyáról). A mű tanulsága, hogy fő az óvatosság.

ARANY JÁNOS (1817-1882)

Az Arany családban tíz gyermek született, de csak kettő maradt életben – Sára (1792) és János (1817. március 2.).

• 3-4 évesen megtanult olvasni (hamuba írt betűk segítségével)
• 6 évesen, mire iskolába került, nem csak olvasott, hanem olvasottsággal is rendelkezett
• 1823-33 ősz: a nagyszalontai iskolában tanult
• 14 évesen segédtanítói állást vállalt
• 1833 ősz: a debreceni kollégiumban tanult
• 1834 április – 1835 április: Kisújszálláson segédtanító lett (hogy pénzt gyűjtsön tanulmányaira) pénzt azonban nem tudott félretenni, de egy éven át olvashatott a rektor gazdag könyvtárában
• 1835 tavasz: visszatért Debrecenbe, befejezte a félbemaradt tanévét, majd megkezdte a következőt tanulmányait azonban megszakította (örökre) és 1836 februárjában színésznek állt
• társulatával Máramarosszigetre távozott, ahol álmot látott édesanyja haláláról – azonnal elindult haza Nagyszalontára,  gyalog (édesanyja pár héten belül valóban meghalt, édesapja pedig megvakult)
• 1836 ősz – 1839 január: az iskolaigazgató helyettese lett Nagyszalontán
• 1839 elején lemondott, majd ősszel elnyerte a jobban fizető városi írnoki állást
• 1840 tavasz: másodjegyző lett ezzel az állással már gondolhatott a családalapításra
  • 23 évesen megházasodott (felesége: Ercsey Julianna)
  • (helyzete miatt nem udvarolhatott egy módosabb gazdalánynak: Juliska jutott neki, egy házasságon kívül született lány)
  • takarékoskodott, hogy megteremtse családja anyagi alapját
  • házassága után leszámolt minden művészi ábránddal
  • 1841: megszületett lánya, Juliska; 1844: megszületett fia, László
• 1845 július: időtöltésként kezdte el írni Az elveszett alkotmány című művét melyet végül beküldött a Kisfaludy Társaság által kiírt pályázatra – elnyerte a pályadíjat, de nevét nem tette híressé
• 1846 nyár: elkészült a Toldi (a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára)
• 1847 elején megkapta a felemelt pályadíjat
  • elnyerte Petőfi barátságát
  • minden bírálója nagy elismeréssel beszélt róla
  • ismert irodalmi személy lett a siker munkára kötelezte
• 1848 ősz: rövid időre nemzetőrnek állt Aradon
• 1849 tavasz: állami állást vállalt (belügyminisztériumi fogalmazó lett Debrecenben és Pesten)
• Világosi fegyverletétel, orosz beözönlés hazatért, bujdosott, elvesztette állását (anyagi összeomlás)
• 1851: Geszten nevelősködött a Tisza családnál
• 1851 ősz: a nagykőrösi református egyház meghívta tanárnak az újjászervezett gimnáziumba (nehezen szánta rá magát, mivel nem rendelkezett tanári diplomával)
• 1851 – 1860: rosszul érezte magát Nagykőrösön (fárasztotta a tanári munka, rengeted időt rabolt el a költői alkotásoktól) és kedélyvilága elkomorult, illetve egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségeiről
• 1860 ősz: Pestre költözött („megváltás”!) az újjászerveződött Kisfaludy Társasági igazgatói posztja kedvéért
• 1865: a Magyar Tudományos Akadémia titkára lett, majd később főtitkára (1870)
• 1865 december: hatalmas csapás érte; lánya, Juliska meghalt tüdőbajban
• 1876: lemondott főtitkári posztjáról
• 1877: az Akadémia elnöksége egy évre fölmentette és helyettest rendelt mellé
• 1878-ban újra meghosszabbították szabadságát
• 1879-ben végül engedtek kívánságának, mely szerint élete végéig megtarthatta fizetését – Akadémiai tag és tiszteletbeli főtitkár lett, illetve akadémiai lakását is megtarthatta
• 1877 nyár: boldogan töltötte a Margitszigeten (ekkor írta titokban az Őszikék verseit – pár hét alatt jóval több költemény született, mint az azt megelőző húsz évben)
• 1882 október 22: meghalt Pesten (az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel)

Ám itt visszatért alkotói kedve. Verseit a Gyulai Páltól kapott „kapcsos könyvbe” írta, eleinte saját magának; nem szánta őket kiadásra, ahogy az Őszikék vers utolsó versszaka is jelezheti:

Mint Midas király borbélya

Ura fején hogy mit lát:

Óh ne kelljen elsusogni

Soha innét lenge nád.

Az Őszikék nevet Arany adta ennek a korszakának, utalva esetleg öregkorára és egyre közeledő „telére”, a halálra. Ám az is lehet, hogy egy költői időszak megnyitásával költészete „újravirágzására” teszi a hangsúlyt (az őszikék virágok).

Eme utolsó pályaszakaszában sok remekmű született. Ezekben megőrizte korábbi művészetének jellegzetességeit, de új vonásokat is megjelenített bennük. Így a végső nyugalom vágya, a belenyugvás érzése mellett hangot kapott az élethez való ragaszkodás is. Ezt a Mindvégig vers tükrözi a legjobban, melyben felszólítja a befogadót, hogy utolsó pillanatig „pengesse a lantot”.  Az utolsó versszak egyfajta önigazolásként is értelmezhető: Arany okot ad magának hogy újra verseket költsön.

Van hallgatód? Nincsen?

Te mondd, ahogy isten

Adta mondanod,

Bár puszta kopáron

-mint tücsöké a nyáron –

Vész is ki dalod.

Egyes versek a külvilág apró jelenségeire való személyes reflexiót is jelképezik: ilyen a Lepke című vers is.

Arany kései lírájának egyik legfontosabb verse az Epilogus. A vers címe görög eredetű szó, utószót, zárszót jelent. Ebből már következtethetünk arra hogy a vers egy visszatekintő, létösszegző mű. A sors elviselését és a belső méltóság megtartását egyaránt tükrözik egyes versszakok:

Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem –

Félreálltam, letöröltem.

A vers bőven taglalja, mit kapott meg a lírai alany az élettől (címet; hírnevet), és mit nem (független nyugalmat; csöndes fészket; munkás, vidám öregséget).

Az utolsó versszak a halál toposzára utal:

Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső

Az utolsó sor nemcsak Arany egy korábbi versére, a Rab gólyára utal, hanem az embernek a sorssal kapcsolatos tehetetlenségére is.

Még említendő versei a Naturam Furca expellas és a Tamburás öreg úr.

Arany ekkori balladái szintén megkülönbözendőek a korábbiaktól. Ezekben ugyanis nem emelkedik ki a befogadó számára az erkölcsileg biztos értékrend. Bár a bűnök itt is megjelennek, de az egyén felelőssége már nem egyértelmű. Meglazul a bűn-bűnhődés okszerű kapcsolata. Ehhez a korszakhoz tartoznak a Tengeri-hántás, a Híd-avatás és a Vörös Rébék.

A Tengeri-hántás (1877) a bűn és bűnhődés kérdéskörét boncolgatja (mint az Ágnes asszony is). Szokatlan az előadásmód, mert két elbeszélő van. Az elsődleges elbeszélő csak kétszer szólal meg, a ballada első és utolsó versszakában, keretet adva így a cselekménynek. A másodlagos elbeszélő este a tűz körül meséli el a fiataloknak Dalos Eszti és Tuba Ferkó történetét, oktató szándékkal.

Ne tegyétek, ti leányok!

A bűnhődést a szellemi téboly jelképezi (Tuba Ferkó megőrül, és leugrik a falu hegyes tornyáról).

A Híd-avatásban (1877) Arany az öngyilkosság témakörével foglalkozik. Feldolgozza egyben azt a népi babonát, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Az erkölcsi rend felbomlása okozza ezt a sok öngyilkosságot. A lírai alany felsorolja azokat akik a modern polgári világ és a szabadverseny áldozataivá lettek. Stilisztikai különlegesség, hogy minden egyes öngyilkosságot máshogyan ír le, és mégis mindegyik felidézi a befogadóban az emberi sors tragikumát.

A Vörös Rébék (1877) a népi babonára építkezik. Ebben a balladában végképp felbomlik a bűn és bűnhődés okszerű kapcsolata. Bár Pörge Dani követ el bűnt és ő bűnhődik érte, a befogadói tudat mégis áldozatnak tekinti őt, és Vörös Rébéket szeretné megbüntetni. Az egyén felelőssége megrendül, és az erkölcsös értékrend végleg megszűnni látszik.

(Ha még van idő a feleletből, megemlíthető a Toldi szerelme (1879), mint Arany utolsó nagy epikus műve, mely kiegészíti az immár teljes Toldi-trilógiát.)

Aranyról szokás úgy beszélni, mint a „ballada Shakespearejé”-ről. „A legmagyarabb költő” (Németh László) egyéniségéhez, művészi hajlamához valóban közel állt ez a műfaj, amit az is bizonyít, hogy egész pályáját végigkíséri a ballada.
Egyetértőleg idézhetjük Riedl Frigyes és Barta János véleményét:„Remekmű akkor keletkezik, ha valamely nagy tehetség megtalája a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat.” (Riedl) „Azt a műfajt és tárgyat kell megtalálni, amely kora életviszonyaiból természetesen sarjad ki.” (Barta János)
Valóban Arany ballada iránti érdeklődése és a kor balladakultusza szerencsésen talál egymásra. A ballada kedveltségét az is jelzi, hogy a Kisfaludy Társaság egymás után három évben is (1837, 1838, 1839) balladapályázatot írt ki. Arany elméleti írásokban is foglalkozik a balladával, de mégis azt tekinthetjük a legfontosabb eredménynek, hogy a hazai és a külföldi népballadák ösztönzését felhasználva magas színvonalon aknázta ki a műfaj lehetőségeit.

1. Bevezető:

Arany életműve 3 pilléren nyugszik:
- verses nagyepikai művek (elb. költemények, eposzok);
- a verses kisepikai művek ( balladák, románcok),
- lírai művek.

2. A ballada műfaja a népköltészetben is ismert, ám Arany a világirodalmi szintre emelte. Jelentőségét méltatja, hogy a balladaírás Shakespeare-jének nevezik. A műballadák a romantikában váltak népszerűvé. Goethe, Schiller, Kölcsey, Vörösmarty is próbálkozott vele, ám Arany mindegyikőjüket felülmúlja.

3. A műballada a népköltészetből került a műköltészetbe.
Jellemzői:
- az epikai műnem műfaja – tragédia versben elbeszélve,
- epikai-lírai és drámai elemek is találhatók benne,
- szűkszavú párbeszédek és elbeszélő részek vált. benne,
- eszköze a sűrítés, tömörítés, kihagyás, elhallgatás, szaggaotottság,
- balladai homály.

4. Aranyra hatottak a népballadák (főleg székely és skót) és a reformkoti műballadák is.
Témabeli forrásai: széles körből merít (pl. újsághír, néphagyományok, tört.írók művei, személyes élméyek).
Jellemző rájuk a romantikus dráma tragikumfelfogása:
- a hősök tragikus vétkük miatt buknak el,
- vagy élőhalottként hordozzák lelkükben a vétkük súlyát,
- jell. a bűn és bűnhődés elve.

5. Csoportosításuk többféle rendezőelv szerint történhet:

1. Keletkezés helye szerint:
nagyszalontai, nagykőrösi, pesti, budapesti balladák.

2. Téma szerint:
parasztballadák (A hamis tanú, Tengerihántás),
történelmi ball. (V.László, Szondi két.., Mátyás anyja),
romantikus ball. (Tetemrehívás, Éjféli párbaj),
nagyvárosi ball. (Hídavatás, Párviadal).

3. Szerkezeti megoldás szerint:

egyszólamú – egyenesen előrehaladó cselekményvezetés: (A walesi bárdok, Zács Klára)
többszólamú – jellemzi a szaggatottság, térben és időban párhuzamos történések: (Szondi két…, V. László)
egyszólamú , de körkörös szerkezetű balladák – a befejezésben a kezdő képsor visszatér ( Ágnes asszony).

A műfaj a XVIII. század második felétől vált egyre népszerűbbé. Nálunk Greguss Ágost: A balladáról c. könyvének megállapításai bekerültek az irodalmi köztudatba. Híres definíciója szerint a ballada „tragédia dalban elbeszélve”. A ballada tehát a három irodalmi műnemet egyesíti, talán ezért is kedvelte a romantika korának embere. Gyulai Pál is ír erről, amikor azt vallja: „A balladát nem ismerte, vagy legalább nem művelte a classicai kor, mely nem kedvelte a vegyes műfajokat. Egészen modern műfaj ez, melyet a műköltészet mindenütt a néptől vett át.”A ballada modernségére, a XX. századi irodalomra gyakorolt hatására Imre László is felhívja a figyelmet: a nyelvi eszközök teherbíró képességének maximális kihasználása nemcsak a ballada, de a XX. század irodalmának céljaként is megfogalmazható.
A ballada verses kisepikai, nép- és műköltészeti műfaj.

Az eseményeket, előzményket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít, másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Így előadásmódja szaggatott; az időbeli kihagyások, a térbeli váltások, az elhallgatás egyaránt jellemzi. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek magatartását mutatja be. Legjellemzőbb témái a hűség és hűtlenség, féltékenység, házasságtörés, általában a szerelem problémái. A drámai építkezés leggyakrabban tragikus jellegű, nem kivételes azonban a komikus sem.

A népballada kései műfaj, a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15. századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. Európa közös népköltési műfaja. Az ún. régi stílusú balladák a 19. század előtt keletkeztek, s megőrizték a műfaj klasszikus jellemzőit, a három műnem elemeinek jelenlétét, a tisztán tragikus vagy komikus jelleget (Júlia szép leány, Kádár Kata, Kőműves Kelemenné, Görög Ilona). Az új típusú balladák fénykorukat a 19. században élték, elsősorban a betyárballadák voltak gyakoriak (Angyal Bandi, Sobri Jóska, Rózsa Sándor).

A ballada iránti érdeklődés a folklórkultusz függvényében, a (pre)romantika korától jelentkezik. A romantikus műballada-szerzőknek főleg a dán és skót népballadák szolgáltak mintául (ezekben sok a tündéries és a hősepikai elem), a spanyoloknál a románcos jellegű változat volt a meghatározó.

Ágnes asszony

Az elején csak sejthető a bűn. Arany a megőrülés belső folyamatát festi meg.
A walesi bárdok
A legenda szerint: 1857-ben Aranyt felkérték, higy írjon verset a Mo.-ra érkező uralkodópár üdvözlésére. Ő ehelyett megírta A walesi bárdokat. Később bebizinyították, hogy később kellett keletkeznie. 1863-ban jelent meg “ó-angol balladának álcázva”.

V. László

50-es évek, nagykőrösi ballada, történelmi tárgyú, Hunyadi balladakör tagja, kétszólamú, igaz, hogy a második szál csak az 5. versszakban kapcsolódik be. Arany lelkiismeretrajzoló hajlama érhető tetten benne.
Történelmi alapja:
V. László büntetlenséget ígért, de elfogta H. Mátyást és kivégezte H. Lászlót.
Balladai homály: az egyes szereplőket csak megszólalásuk után ismerjük meg. A cselekményt természeti képek szakítják meg.
A kezdeti természeti kép is homályos, megadja az alaphangulatot. Utal a szabadságharcra és az azt követő Haynau- és Bach-korszakra.
László: elbukott szabadságharc,
Mátyás: elfojtott remény, elnyomás.
Kanizsa és Rozgonyi fogsága: a költők, írók, politikusok nagy része börtönben ült.
Megszöknek és megváltozik a természeti kép is.
Arany fokozza a király állapotának zaklatottságát. Fél, üldözési mánia, hallucinál. Megkettőzi az őrséget, de Kanizsa és Rozgonyi megszöktek. Összehasonlítja a király alaptalan és a menekülők (Kanizsa és Rozgonyi) jogos félelmét. Utalás László mérgezésére.
A ballada zárlata: meghalt a király, majd jön Mátyás a jobb jövővel. Biztatást, reményt kíván nyújtani a fásultságba süllyedt, megfélemlített nemzetnek.

Tengeri-hántás

Többszólamú ballada, tengerihántás közben beszélik el Tuba Ferkó és Dalos Eszti történetét.
A Vörös Rébék
Tetemte hívás
Alapja az a középkori hit, mely szerint a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosa jelenlétében.

ŐSZIKÉK

• 1856-ban kapott Gyulai Páltól egy kapcsos könyvet
• ebbe írt 1877 nyarán a Margitszigeten
• nem a nyilvánosságnak írt, még a családja elől is titkolta
• népi és babonás hiedelmek, pillanatnyi lelki benyomások

Arany János életének utolsó részében, 1877 júliusában írta ezt a művét. A költő eme pályaszakaszában írt költeményeit már túl személyesnek érezte ahhoz, hogy publikálja őket. Ezeket a műveket egy kockás kis füzetben gyűjtögette, amelyet Gyulai Páltól kapott ajándékba, aki Aranynak nagyon jó barátja volt. A gyűjtemény utolsó darabjának szánta az Epilógus címet viselő alkotást.
Az epilógus szó latin eredetű, utószót jelent, tehát a cím rendeltetésének megfelelő.
Többféleképpen is értelmezhetjük. Lehet a kötetet lezáró vers, de ugyanakkor lehet a saját életét lezáró mű is, tehát létösszegző költemény. Megfogalmazza benne azt a mindenki számára sajnálatos, szinte közhelyszerűnek tekinthető mondatot, hogy eljárt felette az idő:

„Az életet már megjártam”

Arany János békés életet élt, soha nem vonzotta őt a fényűzés, mindig csak a béke és szeretet volt fontos a számára. Nem foglalkoztatták a földi hívságok:

„Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se irigyeltem.”

Az eddig eltelt éveket nem értékeli csak pozitívnak, illetve csak negatívnak. Úgy gondolja, hogy jó és rossz dolgok egyaránt kijutottak neki az életben:

„Az életet, ím megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve kevesebbet.”

Az, hogy néha kevesebbet kapott az élettől, köszönhető volt az akkori politikai helyzetnek is. Az elmúlt 10 évváltozásokat hozott a magyar nép életében. A Kiegyezésnek fontos szerepe volt a politikai költészetben is. A Kiegyezés előtt lévő bizonytalanság legjobban Aranynak a Magányban című versében követhető. Itt már megfigyelhető az októberi diploma és a februári pátens okozta hatás is. 1877-ben azonban mindez már múltnak tekinthető, és biztos tényként kezelhető. Arany János életművének elismeréseként a király kitüntetést ajánlott fel neki, amelyet ő nem fogadott el. Erre írta kis humoros költeményeit, amelyek a Mondacsok elnevezést kapták. Ezekben rengeteg szójátékkal találkozhatunk. (Pl. méltóság).
Ez a felajánlott kitüntetés is megjelenik az Epilógusban.

„Ada címet, bár nem kértem,
S több a hí-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.”

Arany leírja, hogy milyen öregkort képzel el magának:

„Munkás, vidám öregsége,”

Nyugodt, békés munkával eltöltött öregkorra vágyik.
A költemény alapvetően a romantika korstílusához áll közel. Ezt legjobban a 13. versszak támasztja alá, amely egy idillt ábrázol, hogyan képzeli el hátralévő éveit:

„Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.”

Arany is az intellektuális költők közé sorolható. Ő is felhasználta műveihez a mitológiát, amelynek ismerete nélkül a 9. Versszak nem igen érthető teljes mértékben:

„Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.”

Nessus a görög mitológiában egy kentaur, akinek a foglalkozása révész. Egy házaspárt kellett volna átvinnie a túlpartra. A szép fiatalasszony úgy megtetszett neki, hogy megpróbálta elrabolni. A férj mérgezett nyilával halálra sebezte a kentaurt. Nessus haldokolva azt a tanácsot adta a feleségnek, hogy fogja fel kiömlő vérét, és ha férje valamikor hűtlen lesz hozzá, a vérrel kenje be ingét, s ezzel újraélesztheti szerelmét.
A költemény hangvétele szomorú, mivel az elmúlás gondolatával kell megbirkóznia a költőnek. Mindenki tudja, hogy ez lesz a sorsa, mégis nehéz elfogadni azt. Arany inkább elégedetlen a sorsával, hiszen rengeteg mindent várt még rá az életben. Úgy érzi, hogy vágyai is beteljesületlenek maradtak:

„Mily temérdek munka várt még!.
Mily kevés, amit beválték
Félbe-szerbe
S hány reményem hagyott cserbe!!.”

Az embernek öregkorára értékrendszere is megváltozik. A fiatal Arany a forradalom tüzében égett 31 éves korában. 1877-ben 60 évesen pedig békés, nyugodt öregkort képzel el. Láthattuk hasonlót Petőfinél is: ő is a hősi halált hirdette, ugyanakkor van olyan verse, amelyben unokái körében, mint büszke nagypapa üldögél, és mesél nekik.
Arany János költészetének fontos eszköze, hogy azokat a szavakat, amelyeket ő kulcsfontosságúnak tart, dőltbetűvel írja. (Másik ilyen eszköze a lábjegyzet, mint például A walesi bárdok című költeményében.) Az Epilógusban egyetlen dőlt betűvel kiemelt szó található, a „független”. Ez a kornak is talán a legfontosabb szava volt: az ország függetlenségének problémája politikai küzdelemmé nőtte ki magát. A félbehagyottnak tűnő mondatok, amelyek végén 3 pont található, szintén a romantika stíluseszközei közé sorolhatók. A sejtelmességet, a sejtetést szolgálják.

„S hány reményem hagyott cserbe”.
vagy
„Hol mit kezdtem, abban véget.”

Úgy érzi, hogy a független Magyarországon a költőknek is jobb sorsa lett volna. A cenzúra eltörlésével sokkal több mindent kimondhattak volna, ugyanis tudjuk, hogy egy ország költészete sokban befolyásolhatja a nép gondolkodásmódját. Arany az apró örömökre szeretné építeni életét, ő azokkal is megelégedne, soha nem vágyott nagy dolgokra.

„Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.”

A mű elégikus hangvételű, hiszen az érzelmek dominálnak benne, és a vers az elégiára jellemző módon megnyugvással zárul. Az egyes szám első személyű fogalmazásmód is lényeges: ez teszi a művet bizalmassá. Ez a bizalmasság az egyik oka, hogy Arany nem akarta „közszemlére” bocsátani a gondolatait. A költemény páros rímelése is a nyugalmat sugározza, amely kapcsolatba hozható egyfajta belső nyugalommal, megelégedéssel. Tudja, hogy több mindent is elérhetett volna, de már azzal is tisztában van, hogy most már élete utolsó szakaszát éli, amikor már nem biztos, hogy képes világmegváltó tettekre.
A legutolsó versszak a többitől eltérően 5 soros. Talán még felgyülemlettek benne olyan gondolatok, amelyek nem fértek bele a szabályos 4 sorba (romantika). Ez a korstílus szakít a klasszicizmus által előírt szabályossággal.
Az utolsó strófa összegzi az egész vers mondanivalóját. A madár szimbólum a nép sorsára vonatkoztatható. A nép is rab, csakúgy, mint a madár a kalitkában.

„Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyom?”

Bár már elért a nép némi szabadságot, de még mindig nem olyan erős a szárnya, hogy repülni tudjon. A legvégső költői kérdés nyitva hagyja a verset, a választ mindenkinek magában kell megfogalmaznia. Az elmúlás gondolata sok költőt foglalkoztatott a világirodalomban. Már az ókorban is a „carpe diem” filozófiáját hirdették a földi lét rövidsége miatt. Egészen a kortárs irodalomig „kitolható” ez a téma, hiszen mindenkit foglalkoztat az a kérdés, hogy mi végre vagyunk itt a Földön?
Arany János Petőfi Sándor személyében nagyon jó barátját vesztette el, ezért is érintette érzékenyen a halál gondolata. Ez a veszteség nagyon sok művében megjelenik, szerepet kap például A walesi bárdokban is.

„Emléke sír a lanton még-„
illetve Az ősszel című művében.
„Emlékhalom a harc fián,”

Arany Jánosnak legjobban az fáj, hogy temetetlenül maradt a harctéren Petőfi. A negatív emberi tulajdonságok egyike is megjelenik az Epilógusban, az irigység. Valószínűleg ez a legnegatívabbnak tekinthető dolog Arany szemében:

„Kik hiúnak és kevélynek-
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?”

Itt is megfigyelhető a költői kérdés szerepe, amely megválaszolásra vár az emberek lelkében.
Azért fontos a költészet szerepe, most hátha elgondolkodtatja az embereket a hibáikon, és ha azok megjavulnak, az egész társadalom fejlődhet általa. A végső nyugalmat kizárólag a halál hozhatja Arany szerint.
A költemény nyelvezete a mai kor embere számára némiképpen furcsának tűnhet, hiszen régies kifejezéseket találhatunk benne: „legfölebb”, „félbe’-szerbe’”, s a szórend is az akkori kor nyelvezetéhez igazodik, ma már más sorrendben használnánk ezeket a szavakat.
A mű stílusát a verbalitás jellemzi, tehát az igék száma magasabb, és a mondanivaló számára jelentősebb, mint a névszóké.
A verselés az antik költészet hagyományaiból is merít. A költői kérdések gyakori előfordulása gondolkodásra ösztönöz. Arany János „Őszikéi” fontos szerepet játszottak költészetében, hiszen itt már az idősödő Arany gondolatait ismerhetjük meg. Mindenképpen megfigyelhető az évek során összegyűjtött élettapasztalat megosztásának vágya.

E mű, Arany János egyik talán legismertebb, leghíresebb alkotása. Keletkezésének különös történelmi háttere volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kegyetlen leverése után következett hazánkban a Bach-korszak. Az ország vérben állt, a nép rettegett a megtorlástól és gyűlölte az osztrákokat. Nem bocsátotta meg Ferenc Józsefnek az aradi tizenhármat. 1857-ben az ifjú osztrák császár első ízben jött Magyarországra, és az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költőben még élt barátja, Petőfi Sándor emléke, aki a hazáért halt hősi halált, így visszautasította a felkérést. A zsarnok elnyomóhoz írt dicsőítő vers meggyalázta volna az elnyomás ellen küzdő barát emlékét. Helyette inkább megírta A walesi bárdokat, aminek elsődleges célja a nép elnyomás elleni lázadozásának ébrentartása és a csüggedők bátorítása volt.
Arany a szabadságharc leverése után a kétségbeesés mély szakadékéba zuhant, és nem látván más kiutat, fel akart hagyni az írással. Az 50-es évek elején viszont felismerte, hogy feladata az elfáradt nemzet bátorítása. Ráébredt, hogy neki, mint költőnek az a dolga, hogy a remény sugarát időről-időre felvillantsa az emberek szeme előtt. Így hozzálátott e feladat betöltéséhez és legméltóbb műfaji formának az általa tökéletesített műballadát találta.
Költészetében sok példát találunk zsarnokgyűlöletére. Ilyenek például az 50-es évek elején írt balladái az V. László, amelyben az esküszegő király megbűnhődik, vagy a Szondi két apródja, melyben viszont a két hűséges apród inkább vállalja a börtönt, minthogy gazdájuk gyilkosának szolgái legyenek. Végül pedig felszólítják a zsarnok dicsőítésére, mely annyira ellentmond a költő erkölcsiségének, hogy inkább vádló hangú sötét képet fest, mintsem dicsőíti a császárt. Mintegy hitet tesz ismét (akárcsak a Szondi két apródjában) amellett, hogy egy igaz hazafi, egy költő, akinek feladata az elcsüggedt népben a hit élesztgetése, sohasem hódolhat be a zsarnoknak, a nemzet elnyomójának, leigázójának.
A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel. Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek magyarországi történései között.
Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a gondolat vezeti be:

“Edwárd király, angol király
Léptet fakó lován”

Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok király sietségét. Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző párbeszéd formájában. A király gunyoros kérdéseire talán egy walesi nemes válaszol szavaiban mély fájdalommal:

“Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír.”

E két utolsó sort az úr inkább csak magában suttogja, nem a zsarnok fülének szánja. A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport, leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust szimbolizál. Az első megfontolt “fehér galamb, ősz bárd”, aki öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: “Te tetted ezt király!” Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás és az elnyomás ellen szólna. A második fiatal, romantikus “ifjú bárd”. A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés csak panasz és fájdalom. A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább felelősségre von:

“Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd.”

…

“Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd.”

A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon valóban megőrült-e vagy sem? A bárdok éneke zeng fülében, kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért.
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:

“Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.”

Arany e művét ugyanabban a versformában írta, mint Vörösmarty a Szózatot. A versszakok két három- és két négylábas sorból állnak, ahol a jambus verslábak spondeusokkal váltakoznak. Ez egy bizonyos lüktetést és darabosságot kölcsönöz a balladának, amitől még jobban érezhetővé válik a drámai hatás. Csak a páros sorok rímelnek, viszont sok belső rímet is találunk: “Körötte csend, amerre ment…” Egy másik pontján a műnek a szórendet cseréli fel:
“Ötszáz, bizony dalolva ment
Lángsírba welszi bárd:”

A walesi bárdok jellegzetes ballada. A történet kettős tragédiával ér véget: a vértanúhalált halt bárdok tragédiája és a bűnhődő királyé. Így talán jobban illett a balladák komor hangulatához. Sok párbeszéd szerepel a műben, ezáltal töredékessé válik, ami fokozza a drámai hatást. A sok élőszavas beszéd drámaivá teszi (akárcsak egy színházi dráma), a ballada líraiságát a kavargó érzelmek adják.
Legfontosabb költői eszköze a fokozás, a különböző részek között az ismétlődő szavak növelik a feszültséget a művön belül.
Bár már sokszor elmondtam, hogy valójában mi célból íródott ez a ballada, szeretném összefoglalni. Azokban az időkben, a szabadságharc után a kétségbeesés erőt vett az embereken, úgy látták nincs többé kiút az elnyomásból. Arany feladatának tekintette, hogy az elcsüggedt embereknek ismét reményt adjon, így egy középkori legendával szemléltette az ország akkori helyzetét. Ahogy A walesi bárdok utolsó strófáiban megbűnhődik a zsarnok király, úgy fog bűnhődni a Magyarországot elnyomó uralom is, sugallja a ballada.
Természetesen arról szó sem eshetett, hogy e ballada megszületése után rögvest megjelenjen nyomtatásban. Erre nem volt lehetőség, hiszen az önkényuralom éveiben még szabad folyóirat sem volt. Egy pár év elteltével, mikor a nemzet kezdett magához térni, és kiújultak a politikai harcok, Arany azonnal megjelentette Koszorú című folyóiratában “ó-ángol ballada” alcímmel, mintha fordítás lett volna.
A szigorú cenzúra és a zsarnok elnyomás idején csak képekben lehetett beszélni, hasonlatokkal lázadni. Az ember nem írhatta meg amit gondolt, a régi történelemből kellett ihletet merítenie, hogy társaival éreztethesse lázongását. Ám az önkényuralom idején mindenki megértette e ballada és más szerzők más műveinek időszerű mondanivalóját. Mindenki értette, hiszen mindenki ugyanazt érezte.

A Kisfaludy Társaság 1846. február 4-én megjutalmazta Arany János Az elveszett alkotmány című komikus eposzát, és ugyanezen az ülésen olyan költői beszélyre hirdetett pályázatot, „melyek hőse valamely, a nép ajkán élő történeti személy, például Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen.” Arany jó fél esztendő múlva elkészült a művel, a kézirat tanúsága szerint egész pontosan október 23-án fejezte be. 1847 januárjában kapta meg a Kisfaludy Társaság levelét, mely szerint a pályázatot ő nyerte, sőt, a pályadíjat is megnövelték. Az elbeszélő költemény sikere az irodalom első vonalába emelte Aranyt, még februárban megérkezett Petőfi köszöntőverse és levele.
A Toldi sikere folytatásra kötelezte Aranyt. Erre biztatta Petőfi és Toldy Ferenc is. 1848. március 20-ára készül el a mű, de ekkor nem sikerül kinyomtatni, csak 1854-ben jelenik meg először.
A két műben nagyon sok a közös elem, mozzanat, de ezek egyúttal mindig valamilyen eltérést is mutatnak. Összefoglalóan azt mondhatnánk – Német G. Béla szavaival élve -, hogy míg a Toldi eposz formájú idill, addig a Toldi estéje eposz formájú elégia.
A két mű története között nem tudni pontosan mennyi idő telt, csak utalásokat találunk: tudjuk, hogy Toldi megöregedett, már nem a vén Bence szolgálja, hanem annak a fia az öreg Bence, Toldi Lőrincné pedig már 40 éve halott.
A történet egy természeti képpel indul: beköszöntött az ősz, Nagyfaluban Toldit egy sír dombja felett találjuk, amint épp imádkozik. Ekkor tudjuk meg, hogy mi történt mióta legutóbb hallottunk róla. Kiderül, hogy Lajos király udvarában sem találta meg, amit keresett. Mivel nem osztotta a király haladó nézeteit, három éve elhagyta az udvart, azóta magányosan él Nagyfaluban. Most is magányos tehát ugyanúgy, mint a Toldi elején, de ott az indító kép egy nyári dél, Miklóst munka közben találjuk, minden sokkal harmonikusabb. Most épp a halálra készül, amikor Pósafalvi János megérkezik, és elmondja, hogy ismét szükség van Toldira, mert ezúttal egy olasz bajnok fenyegeti Magyarország hírnevét. Ez azért is fontos, mert épp az olasz pompa volt az, ami ellen Toldi tiltakozik, most tehát felkerekedik, hogy megvédje a hazát, és hogy bizonyítson magának és a királynak is. A Toldiban a haza mellett csak a kegyelem volt a tét, itt most ezekhez társul az is, hogy megmutassa, neki volt igaza.
Elindul tehát Budára, ám előbb még az asztal alá issza Pósafalvit és Bencét. Hasonló mulatozást már láttunk a Toldiban is. A vándorút ismét 3 napig tart, erről nem sokat tudunk meg. A negyedik napon Budára érkezik, ennek a leírása ismét részletes, de már nincsenek kalandok. Ezekre nincs is szükség, hiszen már ismerjük Toldit.
A párviadal leírása előtt találjuk a Gyulafi ikrek történetét, ami sokban emlékeztet a Toldiban látott özvegyasszony fiainak történetére. Mikor ők elbuknak jelenik meg Toldi és Bence. Miklóstól megriadnak az emberek, mert különös hatást kelt kinézetével:
„Rőt csuklyája megől a képe sem látszik,
Mert levonta mélyen, egész az orráig,
Egyebütt takarja szakálla, bajusza
Mint fehér zászlócska, szellőháton uszva.
Öklelő dárdája, melyet bal kezén hord…
Vélnéd, hurcol egy nagy pusztai kútostort;
Olyan hosszu, mondom, de nem oly hajlékony,
Vendégoldalnak sem lenne biz’ az vékony.”
Mivel azonban tőle tartanak, nem merik kinevetni, de az őt követő Bencét már nyíltan gúnyolják. Ő épp annyira időből kiesett figura, csak nem riasztó, hanem egyenesen nevetséges, Toldinak vissza kell fordulnia, hogy tovább mehessenek, mert a tömeg dobálja Bencét, a lovát a farkánál fogva húzza vissza.
Ilyen események után kerül sor a párviadalra, így nem is csoda, ha a cseh vitézzel ellentétben, az olasznak már nem hajlandó kegyelmezni Toldi. Ehhez járulnak még, hogy már Toldi sem ugyanaz, aki volt. Sok jellemvonása megmaradt: a büszkeség, hirtelen haragúság, robbanékony természet, meggondolatlan őszinteség és persze hatalmas testi ereje, de ő már egy megkeseredett öregember, ráadásul ez a vitéz lényegében Lajos eszméinek megtestesítője, ezért pusztulnia kell. A Toldival ellentétben áll az, ahogy a párviadalra eljutott. Ott bár bujdosnia kellet és magának megszereznie a pénzt, paripát fegyvert, voltak segítői: Bence, az anyja és a király is. Itt nincs igazi segítője, csak Bence áll mellette, de ő nem jelent valódi támaszt. Ez az oka, hogy ott egy sokkal derűsebb harmonikusabb képet találunk, mint itt.
Az olaszt természetesen legyőzi Toldi, majd elindul haza anélkül, hogy felfedné kilétét, de a tömeg utána megy, és visszahozza, elmondják, hogy a király azért nem adott eddig kegyelmet, mert azt hitte már nem él. Ekkor tehát úgy néz ki, hogy minden jóra fordulhatna, elképzelhető lenne, hogy ismét boldog vége legyen a műnek, de sem a cím nem erre utalt, sem az elején a sírásás. Meg aztán minek írta volna meg Arany kétszer ugyanazt a történetet?
Amíg Toldi a királyi palotába tart, Bence elégtételt kap a kapus személyében, végre ő nevethet valakin, tehát egyelőre minden jól alakul, ám ekkor jön az első Toldiból már ismert motívum: a gyilkosság, ami itt is fordulópontot jelent. Csakhogy ott ez az esemény indította el Toldit vándorútjára, és ezzel végül is álmainak megvalósítása felé, itt ez indítja el a bajokat. Toldi ismét ölt, és most már nem lehet úgy felmenteni, mint először. A király is halálra ítéli.
Mire azonban az érte küldött emberek megtalálják, már haldoklik, megviszik hát a királynak az üzenetet, hogy hagyja meg neki utolsó óráját szabadon. Nemsokkal korábban a király halálra ítélte Toldit, most Lajos, Toldi barátja rohan Miklóshoz, hogy még elbúcsúzhasson tőle. Lajos sem ugyanaz már, aki volt. Ő sem egyértelműen pozitív figura. A Toldiban még ő volt a mesebeli jó király, itt már látjuk, ő is lehet meggondolatlan. Ott még ugyanazt az álláspontot képviselték, itt már két ellenkező alternatívát.
Toldi halálos ágyán kerül sor a mű legfontosabb részére, az ellenfelek összecsapására. Toldi csak négy sort mond, Lajos egy egész oldalon át magyarázkodik, mégis kettejük érvei egyforma súllyal esnek latba. Lényegében egyiküknek sincs igaza, csak féligazságokat mondanak, a műben mégis az az ironikus, hogy az események Toldit igazolják.
Miután Miklós meghalt gyászoló tömeg kíséri őt utolsó útjára, és három nap múlva már azt látjuk, hogy eltemették, és ahogy kérte nem jelzi semmi a nyughelyét. A hó takarja a sírt, és ezzel eltemeti a lovagkort is.
A Toldi estéje tehát, bár nem sokkal a Toldi után íródott, már sokkal kevésbé népeposz. Hiányoznak belőle azok a szembetűnően népi mozzanatok, az „egész világ ökre” kifejezések, melyek az első Toldi alaphangját adták. Az első ének, melyben Toldi a sírját ássa, és az utolsó, melyben Lajos király a haldokló Toldi ágya fölé hajol, és siratja az enyésző daliás időket, már azt az Aranyt mutatják, aki már nem ismeri a népiesség szűkös korlátait.