Ady az ún. tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de viszont kritizálja is, bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya stb.). A tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a költészet temetőjének látja Magyarországot.

Az egyik legfontosabb tájverse a A Gare de l’Esten, aminek magyar fordítása A Keleti Pályaudvaron, 1906-ban jelent meg az Új versek című kötetben. Innen indul haza szomorúan, mert el kell hagynia a fejlett Párizst. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Magyarországot a „temető” szóval illeti, otthon már írni sem tud, olyan jól, mint Franciaországban. Ebben megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret, hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan térbe és időbe.
A Hortobágy poétája című vers a művész tragédiájáról szól. A vers szerkezete ellentétekre épül, a kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől.

A vágyai elé akadályok gördülnek, szépet akar („virág nőtt a szívében”), ebben benne van: a halál, bor és a nő. A „piszkos, gatyás, bamba” jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltett. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, de ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás, a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben:

„Társakra s a csodára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”

A magyar ugaron, az Új versek legfontosabb műve. Ez a vers nem tájleírás, a belső látásunkat ragadja meg. A címben szereplő ugar szó, azt a területet fejezi ki, amely nincs megművelve. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és jelzők az egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítő kopár valóság, a műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. Az 1. és 2. versszakban még az 1. személy, a lírai alany a cselekvő, a 3-4. versszakban az ugar válik cselekvővé:

„Vad indák gyűrűznek körül”

A költő buzdítja az embereket, hogy tegyünk valamit az országé. A költő a virágot keresi, ami már csak a múlt és csak az illata maradt meg. Az utolsó versszakban lévő halmozott alany („A dudva ,a muhar, a gaz”), és a halmozott igék („lehuz, altat, befed”) a vad mező végső győzelmét fejezi ki. A csöndben a szél is kacag ezen a tájon, amivel kifejezi a nagyra törő szándékok, merész álmok bukását.

A Tisza-parton című verse is az Új versek kötetben jelent meg. A műben két létező tájat ellentétben mutatja, az első versszakban a Gangesz partjait hozza ellentétben a Tisza-parttal. Az első szakaszban egy olyan álomvilágot ír le, ahol szeretne élni, a második szakasz a kiábrándító valóságos magyar földet mutatja. Ahol nincs szerelem („vad csók”), ahol az álmokat megölik („álom-bakók”). A művet egy költői kérdéssel fejezi be, „A Tisza-parton mit keresek?”, azért van itt, mert a szíve Magyarországhoz köti, mivel ő is magyar.

A lelkek temetője című verse a magyar földről ír. Temető a föld, a lelkek temetője, ahol a sok, kemény harcok miatt, vér ömlött valaha és ezért méreggé vált. A sok harc, nem élet, az anyák százszor boldogok, hogy vetélnek és nem születnek gyerekek ilyen életre:

„Itt a meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.”

A harmadik versszakban kimondja, hogy hány ezren haltak meg itt, ez a föld nem hoz boldogságot senkinek többé, ez a föld átkozott. És hiába jön valaki aki meg akarja változtatni ezt a földet, Magyarország mindig ilyen fog maradni.

1877. november 22-én született Érmindszenten. Élete során sok futó szerelmi kalandban volt része. Egy táncosnővel való viszonya hatására írta Az én menyasszonyom című verset. Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de a költőt ez nem érdekelte. Csak a női iránta érzette szerelme, nem pedig társadalmi hovatartozása volt fontos a számára: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba”. Ez a merészség eddig szokatlan volt a magyar költészetben, bár nem minden előzmény nélküli: a perdita-kultusz, azaz a romlott, erkölcstelen, démoni nő iránti vágyak versbe szedésével a magyar irodalomban elsőként Vajda Jánosnál találkozhattunk.

Fordulópont következett be Ady életében, amikor 1903-ban megismerkedett a nála öt évvel idősebb férjes asszonnyal, Diósy Ödönné Brüll Adéllal. Felszínes kapcsolatai után végre rátalált az igazi szerelem. Ez az esemény költői pályafutásában is fordulatot jelentett, hiszen a Párizsban élő asszony fogékony volt az irodalom iránt, felfigyelt Ady cikkeire és verseire. A nő magával szerette volna vinni Adyt a francia fővárosba, így az addig gyűjtögette a pénzt, míg össze nem gyűlt az útra. Párizs felszabadította költői tehetségét, az Adéllal itt eltöltött idő hatására születtek meg a Léda-versek. Léda férjes asszony volt, de bátran vállalta a botránkozást kiváltó kapcsolatot. Szerelmük egyszerre volt öröm és gyötrelem, elválások és egymásra találások sorozata, izgalom és feszültség. Az ekkor született versekből hiányzik az együttlét öröme, ám gyakran helyt kap a megbánás, a könyörgés, a fenyegetettség. Szerelmükbe hiányérzet fészkelte be magát és állandó kísérője lett a hiábavalóság és a halálhangulat.

A Lédával a bálban c. versben is  baljós, szomorú hangulat uralkodik, az ifjúság, a szerelem elmúlásának tragikuma. Két különböző szerelmi periódus jelenik meg: a vidám, fiatal báli forgatag, akik még csak most kezdik élni a szerelmet, és boldogok, és a fekete pár, akiknek tánca a boldogtalanságot, a szerelem végét mutatja meg (rózsakoszorúik is már régen elhervadtak). Beléptükkor a zene „elhal”, bús csönd kíséri táncukat. A fiatalok sírva szétrebbennek, örömüket a téli szél űzi el. A vers szerint nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött mindig ott húzódik a boldogtalanság lehetősége is. Az első versszakban fekete és rózsaszín ellentéte jelenik még meg, a rózsaszín utal a mátkapárokra, a fekete pedig természetesen a fekete, halálra készülő párra vonatkozik. A Héja-nász az avaron c. költeményben a diszharmonikus szerelem motívumai jelennek meg. Nem boldogságot, hanem nyugtalanságot, fájdalmat sugallnak a költői képek: dúló, csókos ütközetek, egymás húsába tépés. A legelső szimbólum a héjapár, amely Lédát és Adyt jelképezi. Hanghatások is kísérik a verset (sírás, csattogás, vijjogás), amelyek szinte bántják a fület. A 2. strófa azt bizonyítja, hogy a költő itt voltaképpen minden szerelem közös sorsáról szól: minden szerelem a Nyárból az Őszbe tart, ahogy a boldogság a boldogtalanságba, a fiatalság az öregségbe. A mozgást jelentő igék (útra kelünk, űzve szállunk) jelképezik ennek az útnak az egyre gyorsabbá válását, mintegy a lejtőn való megindulást. Majd a héjapár hirtelen megáll: úgy tűnik, hiábavaló volt a korábbi mozgás, az őszi avaron várja őket az elkerülhetetlen pusztulás. Diszharmonikus érzést keltelenek még a rímtelen, elárvult sorok.

A nagy szerelem bemutatását – amely a végén már csak a gyötrődésről szólt – az 1912-es Elbocsátó, szép üzenet c. verssel zárhatjuk. Ady ebben kíméletlenül leírja, hogy szerelme már rég nem igaz, sőt az egész szerelmet és az asszonyt is letagadja. Több régebbi versében is szót ejt arról, hogy minden nőben magát szerette. Ebben a költeményben nyíltan ki is mondja: „magamimádó önmagam imája”. Így zárult le végül a hol boldog, hol boldogtalan, hol kedves, hol egymás húsába tépő, de mindenképpen nagy szenvedélyekkel teli Léda-korszak.

A kapcsolat vége után a költő örömmel vetette bele magát a szabad életbe. Nagy számmal kapott rajongói leveleket, felajánlkozó szerelmi vallomásokat. A levélírók közül feltűnt neki egy 16 éves lány, aki más hangon közeledett hozzá, mint a többi levélíró. Megírta a költőnek, hogy ők távoli rokonok, ezért Ady néha-néha még válaszolt is neki. A lányt Boncza Bertának hívták. Éveken át leveleztek, írásaik egyre bensőségesebbek lettek. 1914-ben végre személyesen is találkoztak Csucsán, a lány családjának birtokán, és 1915-ben már az esküvőt is megtartották. Szerelmük nem volt boldog, de a háborúban a költőnek menedéket jelentett ez a kései, szenvedélyesnek már kevésbé mondható szerelem. Erről vallanak a Csinszka-versek, amelyeknek a szépség és az idill őrzése jelentette a varázsát. Az Őrizem a szemed c. vers az idősödő férfi szerelmi vallomása, amelyben már nem a szenvedély kap helyt, hanem az egymásra találás vigasza. Az ütemhangsúlyos sorok népdalszerű egyszerűséget mutatnak. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szemek biztonságérzetet jelentenek. Az idill mögött ott lapul a halál közelsége, amely mindenkinek sorsa. Az első versszak szerint szerelem és öregség ellentétben áll egymással. A 2. versszak csupa nyugtalanság. A háború élményét csak a hazaérkezés öröme csökkenti, hiszen Csinszkával némileg biztonságban érzi magát, ám az otthoni hajlék is feszültséggel telik meg. A 3. versszak az 1. megismétlése, ám a hangulat már megváltozott: benne van a 2. szakasz riadalma, az egymást fogó kéz már görcsös egymásba kapaszkodást, a másikra való rászorulást jelenti. Így felértékelődik az egymásra találás öröme. A 4. szakaszban szorongó kérdések kapnak helyet: „miért”, „meddig”. Ezekre sem Ady, sem más nem tudhatja a választ, hiszen az ember sorsa kiszámíthatatlan. A félelmekkel szemben ott van a boldogság akarása – ezt hangsúlyozza a harmadszor is visszatérő, egymásba kulcsolódó kezek szimbóluma. Az utolsó versszak második szakaszában is félrímek csendülnek össze, ez jelzi a (csak) vágyott harmóniát.

A költőt egész élete során ellenséges figyelem vette körül, hiszen nyelv, ízlés és észjárás terén egészen más volt, mint amit az emberek megszoktak. Így volt ez a két korszakból álló szerelmi lírájában is. 1919 januárjában tüdőgyulladás támadta meg, és 27-én reggel egy szanatóriumban hunyt el.

Néhány hónappal a háború kitörése után, 1914 novemberében jelent meg a Nyugatban. Ha a lovas alakja talányos is, a címben szereplő jelző utalása félreérthetetlen; a költemény alkotója mindenkinél hamarább és mélyebben döbbent rá a fenyegető történelmi katasztrófára.

E versben a költői én alárendelt szerepet kap a megjelenített világ démonikus látványához képest. Már a felütés is (mely a vers végén ismétlődik, s így keretszerűen fogja egybe a többi szakaszt) démonikus világot idéz meg. A nyitó kép egyúttal a vers alapvető témáját, az Idő mitikus erejét is érzékelteti: a távoli, kultúra előtti vagy nélküli múlt, a volt erdők és ó-nádasok idejének jelenvalóságát s ennek értéktartományát is – infernó-jellegét, az elkárhozott lelkek kísértését („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”).

A vers leginkább kibontott tematikus rétege a múlt és a jelen egymásba épülése. Az Idő mintegy térbelileg jelenik meg: a volt erdők és ó-nádasok ős-sűrűjéból bozótként rekedt meg, de a bozót megelevenedik, s az a veszély fenyeget, hogy újra a pőre sík fölé kerekedik. A szimmetrikusan felépülő vers középső, ötödik versszaka összegezi az idősíkok egymásba érését: „Erdővel, náddal, pőre sík / Benőtteti hirtelen, újra / Novemberes, ködös magát / Mult századok ködébe bújva.” A szimbolikus jelentések egységes jelképrendszerbe illeszkednek. A sűrű: a múlt, a jelen: a pőre sík, mely erdővel, náddal nőtteti be hirtelen magát. Mintha a kultúra visszavételéről lenne szó e topográfiai leírásban: az organikus, burjánzó tenyészet, amely emberellenes, ismét rákényszeríti magát a rendezett, megművelt tájra. Igen fontos a „benőtteti” különös kifejezése: egyszerre utal aktivitásra és passzivitásra – a sík vidék a történések alanya még, de elszenvedő alanya.

A vers elátkozott világában egy feltartóztathatatlan kiüresedési folyamat megy végbe: „Kisértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember”. A jelen teljesen ember nélküli, az élet mozdulatlanságba dermed: „Alusznak némán a faluk, / Múltat álmodván dideregve”. E mozdulatlanságnak a múlt kísértése és e kísértés mozgalmassága ad ellenpontot. Sajátos, kettős szerkezet jön létre így: a felszín és a mélység, a mozdulatlanná dermedt jelen és a kísértő múlt ellentéte.

De az ellentétek belső összefüggést takarnak, s átjátszásuk egymásba sejtelmessé és sejtelmességében még hátborzongatóbbá teszi ezt a világot. A költemény csúcspontja a hatodik versszak, amely a múltban elrendelt és jelenbe nyúló elkárhozás foglalatát adja: „Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök.” A sejtelmességet teljessé teszi a versszak grammatikai bizonytalansága; nem lehet tudni, hogy ennek az egyetlen mondatnak (ha egyáltalán mondatnak tekintjük) mi az állítmánya, és mi az alanya.
A múlt jelentése sem egyértelmű; például milyen múltról álmodoznak a falvak? Az elvadulás előtti, békés időszakról, amely immár eszményinek tűnik? Vagy arról az ősi korról, melynek rémei, vadjai a bozótból, a sűrűből „kielevenednek”? Vagy a kettő, a kétféle múlt egybeesik, vagy legalább összefügg egymással? Csak az bizonyos, hogy a jelenben az emberi világ pusztul, visszaszorul, s ez valami titokzatos elrendelés folytán történik, az előzmények pedig a távoli múltban találhatók.

A megjelenített táj idegenségét még nyomatékosabbá teszi, hogy a költői én hangsúlyozott távolságot tart vele szemben. Néhány, közvetlenül értékelést tartalmazó jelzőn kívül („régi, tompa nóta”, „vitéz, bús nagyapáink”) nem jelzi semmi a jelenlétét. Feltűnő, hogy a költői én és a címszereplő – inkább emberfölötti, mint emberi – alak helyzete mennyire hasonló: mindketten kívül maradnak a verstörténés világán. (Ezért is lehet azonosítani a kettő nézőpontját, jóllehet a költői én és a lovas nem azonos egymással.)

A hajdani, eltévedt lovas jelentése is talányos; igazi, többértelmű szimbólum. Bizonytalanok is annak eldöntésében a vers értelmezői, hogy a lovas az utat tévesztő magyarságot képviseli-e (talán ez az értelmezés látszik a legnyilvánvalóbbnak), vagy az egész emberiséget; vagy pedig egy „külső” nézőpontot jelent, a hetedik szakaszban szereplő „hajdani, eltévedt utas”-ét, aki nem talál nyugalmat az elkárhozott tájon. (És a lovas és a vándor – mint az európai kultúra nagy motívumai – még igen széles körét engedik meg az értelmezésnek.)

Baljós, fantomszerű jelenés ez a lovas – csak hallani lehet vak ügetését, útja úttalan erdők, nádasok, bozótok között vezet, novemberi ködök fénytelen szürkeségében. S örökös az útja, nemcsak azért, mert „vak”, tehát cél és irány nélküli, hanem azért is, mert (a vers végén) ismét visszatér, és helyzete mit se változott: folytatja, megy tovább. Arra ítéltetett, hogy állandóan úton legyen, és ne érkezzen meg soha, ahogy a pokol elkárhozott lelkeinek is örökös a szenvedésük. A forradalmi versek és a magyarság-versek egy részének létértelmezésével szemben itt egy vigasztalanul tragikus, körforgásszerű létállapot jelenik meg.

Miután összeházasodott Csinszkával, Ady Csucsára költözött, Csinszka családi örökségébe. Csucsán a kastély, amiben laktak, egy domb tetején állt, nagyszerű rálátással a vasútra, arra, amin nap mint-nap száguldoztak a katonavonatok, szállítva az ember- és hadianyagot, az élelmet és egyéb utánpótlást a frontra. A kastélyból láthatta, amint a román csapatok elözönlik Erdélyt (1916), de nem változott meg véleménye a háborúról, amikor három hónappal később a Monarchia csapatai már Bukarestben voltak, és letörték a teljes román haderőt.
Ez nagyon jellemző Adyra, kezdetétől elítélte a háborút és látta benne a világégést, még akkor is mikor a Központi hatalmak sikert sikerre arattak. Elítélte a vérontást és annak szentesítését. Megpróbált ember maradni az embertelenségben, magyarnak, az űzött magyarságban. Kérdés, hogy ez lehetséges volt-e.
“Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok.”

Ady első világháborús verse Az eltévedt lovas, 1914 augusztusában írta, nem sokkal a háború kitörése után. Ekkorra már világossá vált a német Schliffen-terv, a villámháború kudarca. Ady rögtön észrevette, hogy nagy bajban van a világ, eltévelyedett és nem fog visszatalálni. Az eltévedt lovas nagyon sokszínű költemény, nem konkrét, többféleképpen is értelmezhető, rejtélyesség és titokzatosság jellemzi.

Egy szóval sem említi a háborút, csak az emberiség eltévelyedéséről szól. Az első fontos kérdés, hogy ki is ez az eltévedt lovas. Lehet Magyarország szimbóluma, az egész emberiség szimbóluma, vagy akár a magára maradó egyén szimbóluma. Lehet az emberiség szimbóluma, hiszen a világháborúban eltévedt az egész emberiség. Minden ország éltette a háborút, és mindegyik azt hitte, pár hónap alatt könnyen megnyerheti azt. Lehet az egyén szimbóluma, azé az egyéné, aki a borzalomban és a káoszban egyedül találja magát.
Aki ismeri Adyt, tudhatja, hogy mennyire hazafi volt, és ezt hogyan fejezte ki, amiért sokat támadták. Ady mindig ostorozta verseiben az országot, tükröt tartott elé, és kritikáival próbálta ráébreszteni népét arra, hogy ez itt még nem a Kánaán. Híve volt a fejlődésnek, amin elindult az ország, aztán ezt a fejlődést megtörte a háború. Hogy mi az eltévedés? Az Értelmező Szótár szerint: Valahol utat, irányt téveszt, és nem találja a helyes utat, irányt. Ez teljes mértékben igaz Magyarországra. A kiegyezés után megszűntek a külpolitikai gondok, a gazdaság rohamos fejlődésnek indult. Elkezdett önállósodni az ország, lett végre saját honvédsége, tőke áramlott be, és a fejlődés gyorsabb volt, mint bárhol Nyugat-Európában.

Lassan a Monarchián belüli vezetés kezdett áttolódni Magyarországra, mert észrevették, hogy ezt a fejlődést folytatva pár évtizeden belül a gazdasági jólét elérheti az Egyesült Államokét. Ez volt a helyes út. A megbékélés, és a koncentráció a fejlődésre. A nemzetiségekkel megbékélt az ország, a lázongások megszűntek. Aztán a helyes útról kezdett letérni Magyarország. Megjelentek azok a nacionalista eszmék, amik veszélybe sodorták az országot, a megbékélés helyett inkább a viszályszítást választották. A nemzetiségek ismét ellenségnek tekintették azt az országot, ami enni adott nekik. Ady rettegett ettől. De nem tehetett semmi többet, minthogy megírta Az eltévedt lovast. Sajnos túl későn.
Az első dolog, amit észrevehetünk, hogy az első és a kilencedik versszak majdnem teljesen megegyezik. “Eltévedt, hajdani lovas” és “Hajdani, eltévedt lovas” jelenik meg. Ennek nagyon nagy jelentősége van. A vers elején a lovas még él, csak eltévedt, a végén már múlt időben beszél róla a költő, vagyis a lovas meghalt. Ady szörnyű jövőképet jelenített meg, ami majdnem be is igazolódott 1920-ban. A látvány soha nem tárul fel, csupán hangokat hallani (“Vak ügetését hallani”), Ady szándékosan a környezetre irányítja a figyelmet, és az jut eszünkbe, hogy állandóan üget a lovas; de vajon merre? A légkör, amit a költő megjelenít, nyomasztó.

Köd van, bozótosban járunk, hideg van, ősz majd később november. Ady korábbi költészetében is az ősz a halált jelképezte, itt sincs ez máshogy, habár nem utal a halálra konkrétan, ami egy szimbolista verstől nem is várható el. A ködben semmi sem látszik, és a hangok is csupán titokzatos hangfoszlányok. A köd is többet jelent az alacsonyan lévő nagy páratartalomnál. Ez a köd “múlt századok köde”. Megjelennek a régi emlékek, babonák, a régi hiedelmek rémei és szörnyei, akik hatalmukba kerítik a környezetet. A régi félelmek újra elhatalmasodnak az embereken. Sőt, már csak ők vannak, a szellemek, a rémek. Hová tűntek akkor az emberek, nem is találkozunk velük, csak a kísértetekkel.

“Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök”
Már csak ők maradtak. Ezt Ady fantasztikusan fokozza a “csupa” szóval, ezzel együtt fokozódik a szorongás és a félelem. A vers sugallja, hogy a kiút megtalálása az egyetlen esély a szabadulásra, de ez szinte lehetetlen, hisz nincsenek jelzések, táblák, a lovas teljesen magára hagyatott. “Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hináru utnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak.” Adyban felmerül a kérdés, hogy valaha kitalálhat-e az ország, a lovas a bozótosból, vissza tud-e térni a helyes útra.

Ady egyik fontos verse A Sion-hegy alatt c. költemény.

Ebben a versben is látható, hogy Isten alakja messze kerül a fenséges, megközelíthetetlen Istentől. Egy ráncos, vén kezű, foltozott kabátú öregúrként jelenik meg. Maga a cím egy bibliai utalás. A Sion-hegy egyenlő a Sínai-heggyel, ahol Isten új szövetséget köt Mózessel. Ez a hegy Jeruzsálem legmagasabb pontja, Isten és ember találkozásának a helyszíne. A Sion-hegy szerepeltetése átvitt, jelképes értelmű. Arra utal, hogy a költő is meg akarja találni az istenhitet.
Maga az eseménysor csak sejtet. Egy elképzelt, különös cselekménysorral találkozunk. Az a valaki, aki készül a találkozásra rendkívül rezignált, nyomasztó hangulatban lévő, szorongó valaki. A vers egy meghiúsult találkozást ír le. A műnek 2 szereplője van és 3 részre lehet osztani.
Az első 3 vsz-ban külön-külön jelenik meg a 2 szereplő. Az Úr messze elszakadva a vallás patetikus Istenképétől: “borzas”, “szakállas”, “tépett”, kopott a ruhája. Ehhez az istenképhez egy dermesztő, hátborzongató nyirkos, őszi táj társul. Víziók jelennek meg a versben: Isten “paskolja, veri a ködöt”, amely kísérteties jelleget ad a műnek. A költemény utal a Karácsony közeledtéreis: “Róráté”, “piros betű”.
A lírai én kiszolgáltatott léthelyzetben jelenik meg, amire a “reszkető kéz”, a “rongyolt lélek” kifejezések utalnak. A 3. vsz-ban megjelenő “régi ifjúság” a költő lelkének a metaforája. Ady különös szóalkotási módja is feltűnik: “Isten-szag”.

A 4-6. vsz.-ban a találkozás lehetősége villan fel, de hiába találkoznának, a lírai én elfelejtette a “szép, öreg úr” nevét és elfeledte a régi gyermeki imát. Paradoxon képek jelennek meg: “halottan visszjöttem”, “életben kárhozott”.
A 7.vsz. a találkozás végérvényes meghiúsulását fejezi ki a “vár” passzív ige ismétlése, az “ül” passzív ige megjelenése illetve a “Halotti zsoltár”, ami az ember életében az utolsó zsoltár.

A versnek 2 kulcsszava van, ami átszövi a költeményt, ez a vár és a keres. A vár, az Úr alakjához kapcsolódik, a keres pedig a lírai énhez. Mindkét ige cselekvése a másik felé irányul, de nem valósul meg. Ennek a meghiúsulásnak a magyarázata a szereplők alakjában keresendő. Az Úr, nem szokványos képben jelenik meg, nagyon meghökkentő módon. Ady profán, hétköznapi szavakkal illeti őt: borzas, foltos kabátú, Isten-szagú. Groteszk képet fest Istenről. A lírai én pedig egy bizonytalan, megviselt alak, amire a “rongyolt lelkű” illetve “reszkető kezű” kifejezések utalnak.
Mindkettejük, közös tulajonsága, hogy rendkívül magányosak. A kallódó Isten és a hinni vágyó ember keresi egymást, hisz vannak cselekvő igék: “simogatott”, “harangozott”, de mégsem tudnak egymásra találni, hisz a gyermeki hit felidézése kevés ahhoz, hogy valaki felnőttként rátaláljon Istenre.

A Sion-hegy alatt (1908)

Az első istenes versciklus címét adó költemény. Amikor először megjelent, nem kis megbotránkozást keltett az öreg Úr profánnak tetsző leírásával és az Isten-szag emlegetésével. Hatvany Lajos méltán nevezte Ady egyik legszebb költeményének, hiszen különösen feszült és összetett lélekállapotot jelenít meg. A költői én bizonytalannak és tétovának mutatkozik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán tapogatózva keres valakit, akiben bizonyos lehet, aki őt eligazítja, akiből reményt meríthet. Tékozló fiúként térne meg Urához a „rongyolt lelkű”, „életben kárhozott” férfi, akinek képtelenül távolról: a halálból kell visszatalálnia elfeledett hitéhez, elveszített nyugalmához.
De míg a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből nem. Hiába találkoznak „valahol” a Sion-hegy alatt, hiába „jó” és „kegyes” az öreg Úr – készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa -, ha nem létesülhet közöttük kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, s vele együtt a naiv gyermeki hitet-bizalmat, nem tudja a „szép, öreg Úr” nevét – így az a néma kérdezőnek nem válaszolhat.
Újszerű, modern Isten-élményt sugall a vers: a XX. század embere sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet végső értelmére, de a vallásos-metafizikus világmagyarázatokból kiábrándulva ez megoldhatatlan feladatnak bizonyul. Elfogadni a célt és elutasítani az eszközt: talán így lehetne összefoglalni e beállítottság alapvető ellentmondását. A Sion-hegy alatt című vers hősét nem bűnei, hanem hitetlensége kárhoztatja kudarcra, a bizonyosság kereséséről pedig nem képes – és nem is akar – lemondani. Tragikus vallásosság ez, mivel a személyiség magára marad kétségeivel, s mégsem vigasz nélküli, mert kétségein keresztül legalább tudatossá teszi önmaga kétértelmű léthelyzetét.

A Sion-hegy alatt balladaszerű történésének középpontjában a sikertelen találkozás áll. A költői én nézőpontja külön hangsúlyt kap: őszinte azonosulásvágyát és leküzdhetetlen idegenségét a patetikus és ironikus hangnem ismételt váltakozása érzékelteti, sorsának összetettségét pedig a különböző idősíkokhoz (a gyermekkori, a felnőtt és a mitikus, halál utáni élethez) fűződő élmények elegyítése. Ebből következik az Úr hol játékos-groteszk, hol pedig elégikus láttatása is. A vers értelmezői közül Vezér Erzsébet csaknem mulatságos játékfigurának látja az öreg Úr alakját, míg Király István modern festményeken látható groteszk, fantasztikus látomásnak.

Az elviselhetetlenné váló otthontalanság feloldásának vágyából fakadt Ady költészetében az istenkeresés témája. Ekkor már hosszabb időt töltött Érdmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult. Az otthoni vallásos környezetben felmerültek gyermekkori élményei, emlékei, s a halál tudata is kínozta. A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott.

Az istenes verseket Az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál az isten-fogalom is szimbólum. S istene is annyiféle, ahány versben megjelenik, sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Az első istenes ciklusban a magányosan vívott harcaiban megfáradt és elárvult lélek fordult mindenből kiábrándultan istenhez: a Semmivel, a Nihillel szemben ő jelentette az egyetlen biztos fogódzót.

Az első ciklusnak címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.

Ady szerint a világ
- A világ nem befejezett, hanem folyamat.
- Saját létét táltoslétnek gondolja (különlegessége, hogy hat ujja van), egész életét belengi az énmítosz. Táltosnak/sámánnak születni kell, de nem jó annak lenni  A muszáj-Herkules
- Zseninek sem jó lenni, mert a zseni az abszolutumot keresi, amit nem lehet elérni – lehetetlen a küldetése – szenvedés, tragikum
- Általános iskolában kiemelt ember, aztán katolikus gimnáziumban kálvinistaként – megjelenik a másságtudat, a kívülállás tudata
Verseinek jellemzői
- Versei róla szólnak. Meglepően sok a „vagyok”.
- Módszere: egy témát körbejár, 50 versben leírja azt, amit más 6 versben bonyolultabban

Istenkép
- Katolicizmus szerint az Isten egyfajta kasszás
- Kálvinizmus szerint a bűnt nem levezekelni kell, hanem könyörögni. A számadást magunkkal kell, hogy elintézzük.
- Ady kérdése: Hányadán állunk Istennel?

Ady A Halál rokona hatodik versszakában utal a “borús” világra, sejtetve a korszellem hatását verse melankólikus hangulatának kialakulásában. A Halál rokonát Ady elemzõi is szívesen kötik a századforduló stílusiányzataihoz. Varga József (Varga, 1977: 222) a verset klasszikusan dekadensként jellemzi. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 240) -részvét- elmélete kapcsán- visszautasítja ugyan a dekadens jelzõt, de ez azt is mutatja, hogy A Halál rokona, mint dekadens programvers, irodalomtudományi közhely. A Halál rokonát Kispéter András (Kispéter, 1977: 205) a szecesszióra jellemzõ alkotásként említi Ady és a szecesszió címû tanulmányában, csakúgy, mint Pók Lajos (Pók, 1972: 114) A szecesszió címû könyvében. Komlós Aladár (Komlós, 1965: 80-83) A Halál rokonát ugyan nem említi a szimbolizmusról írott munkájában, de szimbolista költõként hivatkozik Adyra, a szimbolizmust jellemzõ mûgyûjteményébe pedig Adytól éppen A Halál lovait válogatta be. Varga József (Varga, 1977: 222) is a szimbolizmus hatását említi a Vér és Arany kötet és A Halál rokona ciklus kapcsán.
Dekadencia, szimbolizmus, szecesszió: ennek a három, nagyjából századfordulós stílusirányzatnak átfedésében található a korra jellemzõ “halálesztétika”1, amit szinte minden, a kor gondolkodásmódjával és hangulatával foglalkozó munka megemlít. Pók Lajos szerint a századforduló mûveiben “gyakrabban szól az elmúlás fájdalma, a halál iszonyata, mint addig bármikor” (Pók, 1972: 114). A mûvészek tudatában a “halálfélelem orgiái vagy az elmúlás érzésének végtelen elégiái” támadnak. A korban “a halál a fõ ihletõ múzsa” (Pók, 1972: 114). A halál vonzerejét .Kispéter András (Kispéter, 1977: 205) és Komlós Aladár (Komlós, 1965: 26) is a korra jellemzõként említi. Ezt vallja Ady is 1910- ben megjelent Így is történhetik címû novelláskötetének elõszavában: “Hiszek abban, hogy az igazi dal onnan szól, ahol már a halál a birtokos úr.”2 A halálesztétika persze nem minden ok nélkül jellemezte a századforduló mûvészetét a korabeli társadalom válsághangulatának természetes gazdasági-társadalmi okai voltak.

A hatodik versszakban Ady a világ csalódottságáról beszél: A kiábrándulás a tizenkilencedik századi tudományos-technikai fejlõdésbõl a válsághangulat alapja. A kor embere és mûvésze megrettent az ipari tömegtermelés nyújtotta sivárságtól, az új, monoton életformától, ahol a gyárakban és hivatalokban az emberek gépekként dolgoznak. Elutasították a tömegtermelés következményeként fellépõ konformizmust, -ez a mûvészetbem is jelentkezett, hiszen az igények növekedésével itt is megjelent a tömegtermelés: a mûvészet iparrá vált- ami az egyéniség elnyomásával fenyegetett, társadalmi értelemben is, a szemforgatóan célszerû polgári elkörcsökön keresztül. Kiábrándultak a mechanikusként jellemzett materializmusból, aminek könyörtelen szabályszerûsége szintén a tehetetlenség, reménytelenség és az egyéniség halálának érzését hozta. Ennek következtében még a logikában is ellenséget, a kapitalista-materialista világ kiszolgálóját látták. Ady a vallásosság hanyatlására is utal (“aki [a világ] nem hisz”), ami szintén a materializmus következménye volt; Wagner ebben látta a világ fõ baját. (Pók, 1972: 114)

A világ beteg, “megrokkant, megállott”, ez a “mal du siécle”, a század betegsége. Szerb Antal (Szerb, 1980: 667) szerint nem volt még egy olyan kor, “amelyben annnyira határozottan érezték volna, hogy a végén vannak valaminek, mint a XIX. század utolsó évtizedeiben.”3 Ez a valami a tizenkilencedik század nagypolgári civilizációja, illetve az arisztokratikus nyugati kultúra volt -írja ugyanott. Az ennek következményeként fellépõ századvégi pesszimizmus szinte nem is világhangulat, hanem világdivat lett. De nemcsak az elmúlás érzése ihlette azt a két sort, hogy: “Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva, ha vágynak, a nõket.” A betegség szeretete jellemzõ a korra: a század betegségével jár, hogy a századvég embere korábban soha nem tapasztalt érdeklõdést kezd mutatni testi-lelki bajai iránt. “Segítségül hívják az ördögöt, hogy modernebbek és betegebbek legyenek.” -utal Szerb Antal (Szerb, 1980: 669) a betegségek divatjára.
A halál és a betegség szeretete ugyanakkor kiábrándító világ megvetésének szimbóluma is. Tudatosan vagy tudattalanul, a “bohém”, “polgárpukkasztó” mûvészek szembenállásukat fejezik ki fordított értékrendjük hangoztatásával. A hagyományosan pozitív értékeket, az életet és az egészséget a társadalom közönségességével azonosítják, ezzel szemben pedig a halált és a betegséget magasztalják.4 Úgy gondolják: az abnormalitás, a testi-lelki fáradtság és betegség a zsenik ismertetõjegye; finom idegrendszerüket éppen ez teszi érzékennyé a magasabbrendû szépség élvezetére. Ugyanakkor az irracionális tisztelete (a halál és a betegség szeretete az) lázadás a kor materializmusa, rideg racionalizmusa ellen is. A halál pedig -középkori értelméhez hasonlóan- az élet ellentéte és a kivonulás az életbõl jelképén túl a túlvilág, egy magasabbrendûnek tartott transzcendens lét kapujaként szerepel. A halál szeretetén tehát nem csak a pusztulás szeretetét kell érteni. “A nagy érthetetlennek, melynek kebelén élünk, mint egy sötét erdõben, a legláthatóbb, legdrámaibb megjelenése a halál…szimbóluma a nagy misztériumnak.” -idézi Komlós (Komlós, 1965: 27) Balázs Bélát. A “nagy Halál, a szent Halál játszi mását” említve pedig Ady is arra céloz, hogy a halált önmagán túlmutató szimbólumként használja.

Ady versének kor-szerûségét az említett utalások mellett osztrák kortársának, Felix Dörmann- nak az Amit én szeretek címû mûvével vonható párhuzam igazolja. A két költõ valószínûleg nem tudott egymásról, így verseik hasonlósága a korszellem hatásának tudható be. A két versnek a szerkezete is hasonló: ez is személyes, pozitív értékrend, képek sorozata, melyek mind a “szeretem” állítmány tárgyai. A “halál” itt sem a “halált” jelenti, a költõ csak azt a dalt szereti, amelybe beleszövõdik egy halál-panasz, messzirõl. A többi tárgy A Halál rokona világához hasonló, melankólikus hangulatot áraszt (pl.: kék holdfényben fürdõ partfok, fekete vész), egyes képek pedig szinte egyeznek, pl.: a hervadt virág és hervadt nõ a betegség szeretetét fejezik ki, ami az utolsó sorban is megnyilvánul, az abnormalitás tiszteletével együtt. Az elsõ versszak utolsó sorát pedig a részvét megnyilvánulásaként is értelmezhetjük.

A Halál rokonát legegyszerûbben a halál közelsége érzésének megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Ady egész életmûve bõvelkedik halál- versekben, melyek némelyike -azok mellett, melyekben a halál valami önmagán túlit szimbolizál, például A Halál-tó fölöttben az elmaradott országot- kifejezetten a halál közelségének élményét fejezik ki, pl. A Halál lovai vagy A Csontvázak kathedrálisában címûek. A Halál rokona, mint az elsõ halállal foglalkozó ciklus címadó, központi verse, Ady haláltudatának elsõ, határozott kifejezõdése.

Varga József (Varga, 1977: 222) Ady és kora címû könyvében megemlíti, hogy az egész életet végigkísérõ halálélmény kezdetei a költõ gyermekkorába nyúlnak vissza. Ady Endre ekkor a család Érdmintszenti házában lakott, ami a falu szélén, a temetõ mellett állott. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 12) pedig Ady életérõl írott könyvében leírja, hogy ugyanott az Ady gyerekek rendszerint a temetõbe jártak át játszani, a félelmetes, izgalmas sírok és kripták közé. Ez a gyermekkori élmény részben magyarázhatja a késõbbi költõ tartós affinitását a halálhoz, hiszen a gyermekkori élmények nagy hatással lehetnek egy ember késõbbi életére. Ennek az élménynek a hatását mi sem bizonyítja jobban, mint a Közel a temetõhöz címû vers, ami A Halál rokona ciklusban épp A Halál rokona elõtt található. A versben a “kis temetõ a falu alján” nyilván az érmindszenti temetõre utal. Bár ebben a versben Ady a temetõ képét csak felhasználja a halál jelenlévõ gondolatának kifejezésére, nem pedig magyarázza vele azt, mégis, ez alapján feltételezhetjük a gyermekkori emlék hatását a halálaffinitás kialakulásában.

A vers értelmezése szempontjából még fontosabbak keletkezésének közvetlen körülményei. 1907, Párizs, Ady Endre tudomást szerez halálos betegségérõl, a szifiliszrõl. Valószínûleg nem véletlen, hogy épp az 1907-es Vér és Aranyban szerepel elõször halállal foglalkozó ciklus, mindjárt a kötet legelején. Mind Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 239), mind Varga József (Varga, 1977: 221) ezt a közvetlen halálélményt tekinti Ady haláltudata kialakulásának, így a vers keletkezése alapjának. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 239) szerint a halálos betegség híre a költõt annyira megrázza, hogy minden a külvilág minden élményét ezen szûri keresztül; valamint a költõ verseiben -például a gyermekkori emlékek hatására- verseiben már korábban is kifejezõdõ rokonság a halállal ennek az élménynek a hatására fejlõdik önálló témává, ami egy külön ciklus(sorozat) létrehozását indokolja. Ez az érzés jól dokumentálódik A Halál rokona verseiben: A Párizsban járt az Õsz arról szól, hogy egy séta közben a költõ lelkén keresztülsuhan az elmúlás megrázó élménye, és A hotel-szobák lakója is -ami lehetne, az elsõ versszak alapján egy hotelszobalakó környezetének és hangulatának ábrázolása- a végére a halállal terhelõdik.
A Halál rokona versben sem a temetõ emléke, sem a költõ saját betegsége nem hagyott közvetlen nyomot, és a költõi én halálára is csak a nehezen megfogható “szeretem a szomorú órák kísértetes, intõ hívását” sorok utalnak. Mégis, nem feledhetjük, hogy ez a vers -képek sorozata, egy értékrend és egy hangulat kifejezõdése- az egész róla elnevezett ciklus alaphangjaként adja meg a ciklus hangulatát, magyarázza a halál-élményt; értelmezéséhez hozzátartozik az egész ciklus hangulatának magyarázata.

A temetõ emléke és a halál híre ugyan nem oldja fel a vers nagy paradoxonját, a “szeretem” és a halál, illetve betegség képének ellentétét. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 239) ezt a paradoxont úgy próbálja meg feloldani, hogy a verset a részvét megnyilvánulásaként értelmezi: Szerinte a halálra ítélt költõ szomorúságában együttérez minden szenvedõ sorstársával, ez fejezõdik ki az elmenõk, elutazók, betegek (a haldoklók szimbólumai is lehetnének), másrészrõl a szomorúság, a melankólia, sírás, hervadás, betegség szeretetében. Ez azonban nem elég meggyõzõ, mert A Halál rokonában Ady nem csak a szenvedõk iránti szeretetét -azaz esetleg részvétét- fejezi ki, hanem ugyanakkor például a “szomorú órák kísértetes, intõ hívását” is, magát a halált, illetve a melankóliát, amit a halál jelképez. Nem valószínû, hogy ebben is a részvét megnyilvánulását kell keresnünk, és a többi kép jelentése is lehet más, noha a részvét érzése is megszólalhat bennük.

Ez a pozitív értékrend az, ami ellentétben áll a halállal, ami olyan sokkolóan hat és magyarázatra vár.
A versszakok rímképlete és a sorok szótagszáma is végig pontosan ugyanaz: xaxa illetve 9,9,8,4. A vers lassú járású: a rímek fenntartják a ritmust, de a két rímtelen sor nem engedi felgyorsulni. A szótagszám is lassít: az elsõ és a második sorok páratlanságuk miatt, a harmadik sor rövidülése és a negyedik csonkasága folytán. Ez a hangulatnak megfelelõ, elégikus lejtést biztosít. A monotonitás, állandó ismétlõdés része, hogy a vers végén az elsõ versszak megismétlõdik, keretet adva és így mintegy újrakezdve a verset. Ez, csakúgy, mint a jelenidõ használata, idõtlenséget, állandóságot sugall a versnek. Az értékrend állandó, általános volta ugyanakkor más fénybe helyezi a “rokon” kifejezés jelentését. Ellentétben a “jó szomszéd”-dal, a rokon nem egyszerûen közel áll a költõi énhez, hanem arra is utal, hogy kapcsolatuk nem tetszõleges, hanem veleszületett és elõre elrendelt. Ady Endre A Halál rokonában kifejezõdõ értékrendje tehát a költõ személyiségének alapvetõ része.

Az alárendelt mellékmondatokban kevés az ige (az 1., 8., és 9.-et kivéve nincs is). Nincs cselekvés, nincsenek határozói mellékmondatok, nincs folytonosság, nincs történet sem. A vers állóképek sorozata, melyek sorrendjét akár tetszõlegesen fel is cserélhetnénk. A képeket elemezve az tûnik fel elõször, hogy bár a “halál” szó a vers és a ciklus címében, a kezdõ sorban és az utolsó versszakban, egyszóval fontos helyeken szerepelve elsõ olvasásra nagy hangsúlyt kap, a versben tulajdonképpen csak -igaz, nagy betûvel kiemelve és “nagy” illetve “szent” jelzõkkel illetve- mindössze négyszer szerepel, ebbõl is egy ismétlés, kettõ pedig ugyanabban a sorban van. Emellett a többi kép sem közvetlenül a halállal kapcsolatos. Szemben más halál-versekkel -az egész Halál lovai a halál allegóriája, a Halál a síneken plasztikusan ábrázolja a halál pillanatát, a Sírni, sírni, sírni a temetést- a Halál rokonában a halál mellõzöttsége mellett a halálnak semmilyen más kísérõjelensge -koporsó, testamentum stb.- nem szerepel. A Halál rokona tehát nem egyszerûen a halálról szól: a halál mint önmagán túlmutató szimbólum szerepel a versben.

A halál helyett hagyományosan negatív töltésû képek szerepelnek. A képek tárgya lehet semleges, (pl.: mezõ, világ, nõ) avagy nemritkán pozitív (szerelem, rózsa, béke), illetve negatív (lemondás, sírás, sírók, betegek, elmenõk); a képek érzelmi töltését a hozzájuk társuló negatív jelzõk adják: tûnõ, beteg, hervadó, bánatos, szomorú, kísértetes, intõ, dér-esõs, hideg, õsz, fáradt, csalódott, rokkant, borús. A hatodik versszak egyetlen kép: a világot írja le, amire a harmadik részben majd visszatérek. A költõ nem a halált szereti, hanem a melankóliát. A melankólia és a “szeretem” ellentéte jellemzi a verset: a halál csak mintegy a melankólia szimbólumaként, közös nevezõjeként szerepel a versben. A harmadik versszak harmadik sorában ezt egyértelmûvé is teszi a költõ: nem a halált szereti, hanem annak csak játszi mását. A halál tehát valami mást szimbolizál, és a költõ csak azért használja ezt a szimbólumot, mert nincs igazán jó szó helyette -a “melankólia” kifejezést csak kényszerûségbõl használtam.
Az ötödik és a hatodik versszak némiképp eltér az elsõ négytõl: a melankólia általános kifejezése mellett részben önmaguk magyarázzák azt, részben pedig olyan területekre utalnak, amelyek a szimbólum további magyarázatával szolgálnak. Az ötödik versszak bizonyos képei -béke; bölcsek, poéták, betegek menedéke-a korábbiakkal ellentétben részben pozitív értéket is hordoznak. Bár látszólag nem egyeztethetõek a halál és a melankólia hétköznapi jelentéseivel, valójában lényegi tulajdonságaikra utalva pontosítják azok jelentését és értelmezik a szimbólumokat. Hagyományos “szomorúság” jelentésük helyett inkább a “passzív”-ra irányítják a figyelmet: a “fáradt lemondást” is ennek megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Új, semleges jelentést adva a halálnak, ezek a képek oldják a szimbólum ellentétét a “szeretem” állítmánnyal. A hatodik versszak pedig amiatt különleges, hogy egyetlen tárgya a világ, többféle -negatív- jelzõvel illetve. Ez a kép utal a vers hangulatának gyökereire, aminek elemzése majd az ötödik rész feladata lesz.

Bevezetés

A Halál rokona Ady Endre Vér és Arany címû kötetében jelent meg 1907-ben. Ez a vers adta Ady elsõ halál-ciklusának -a kötet nyitóciklusa- a címét. Primitívsége, ahogy egyre azt ismétli: “szeretem…, szeretem…” és a paradoxon, amit kifejez -szeretem a halált, a betegséget- sokkoló; elsõ olvasásra érthetetlennek tûnik. A nyugodt, magabiztos forma azonban fontos mondanivalót sejtet. Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy értelmezze a halálmotívum jelentését a versben, hogy megfejtse, mi az az élmény, hangulat, vagy tudás, amit Ady kifejez versében a halál motívumával. Az esszé feladata ugyanakkor túl is nyúlik magának a versnek az értelmezésén, a versen keresztül megvilágíthatja azt a halálérzést, ami megfigyelhetõ Ady más halálos verseiben, megfigyelhetõ Ady korának más szerzõinél, sõt, más korok más szerzõinél is jelentkezik. Jelentõsége és összetettsége miatt a vers több szinten is értelmezhetõ: születésében közrejátszottak a költõ életének személyes eseményei, tetten érhetõ benne a korszellem hatása, valamint jelen van benne valami koroktól független, általános igazság is. A vers összetettsége miatt az elemzés magán a vers szövegén kívül nem nélkülözheti más írók a verssel kapcsolatos észrevételeinek vizsgálatát, csakúgy, mint Ady életrajzíróinak információit a vers keletkezési körülményeirõl, irodalomtudósok és mûvelõdéstörténészek korrajzait és a témához kapcsolódó gondolatait, valamint Ady kortársainak releváns mûveit.