Petőfi Sándor: A puszta, télen elemzés
A puszta, télen
Mintha ellentétpárja lenne Az alföldnek az arányos szerkesztésű, 3×3 vsz.-ból álló vers.
1. 1-3.vsz.
- Nagy érzelmi nyomatékkal indít itt is (Hej, mostan…), egy indulatszóval.
Mintegy ebben összegzi hangulatilag mindazt, amit mondani készül.
A puszta szó főnévi és melléknévi kettős jelentésével játszik.
A vsz. további soraiban egész megszemélyesítés-sor következik:
- az évszakokat 1-1 gazdához hasonlítja:
- a kikelet és a nyár a mezei szorgalmat képviselik – kedvesek neki;
- mégsem ezekkel fogalalkozik, hanem a rossz gazdával – az ősszel, mely viselkedéséből következik a puszta jelenlegi állapota (gondatlan, rossz, elfecséreli).
- A tél leírásával folytatja – negatív festés az eszköze – a vers hangja elégikussá válik:
hiányaiban mutatja be a telet:
- szinte előszámlálja, mi minden hiányzik (juhnyáj, pásztorlegény, madarak, prücsök);
- és ezeket hangjuk eltűnésével mutatja be: (kolomp, síp, dal, harsogó, hegedül).
- Majd kitágítja a képet: nagy távlati képet látunk, melyet két hasonlattal tesz szemléletessé:
- a sík határ a befagyott tenger képzetét kelti,
- majd a fáradt madárként repülő nap képét látjuk (Az alföld – sas!).
És még ennél is közelebb hozza a földhöz a téli természetet:
- a napot lehajolva közelítő öregemberhez hasonlítja.
A vsz. utolsó sora átvezet a következő egységbe (Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.)
2. 4-6.vsz.
Az eleve leszűkült, alacsony perspektívát bontja fel alkotóelemeire.
A télen lelassult, bezárt emberi világ életképeit látjuk.
- Az eddig csak allegóriákban, hasonlatokban jelenlévő ember most belép a tájba.
- hiányában van jelen az üres határban, halászkunyhóban, csőszházban, tanyákon, legelőkön
- majd valójában is megjelenik: a házba beszorult ember ï‚® a komótosan pipára gyújtó béres
élete csendes, lelassult, bár itt 7 cselekvésből álló mozdulatsor alakul ki: elveszi, teszi,
megvágja, húz, szipákol, oda-odanéz…
- majd ismét a kinti világba lép: az ember által nem látogatott csárdákat ábrázolja.
Ez a kép ismét messzebb vezeti tekintetünket: utat látunk, melyet a szelek hóval temettek be.
3. 7-9. vsz.
- Az előbbi zárókép dinamikus képek sorát indítja el:
most alulról fölfelé tekint: a természeti elemek kavargása a légben – mint egymással birkózó, egymást kergető pajkos gyerekek.
(Igék, igenevek halmozása adja dinamikáját: uralkodnak, kavarog, nyargal, szikrázó, birkózni.)
- Majd ismét oldalfelé tekint:
a téli alkonyban megjelenik a társadalom számkivetetje: a betyár.
A “háta mögött farkas, feje fölött holló” gondolatpárhuzam egyszerre idézi föl a társ. és a term. zord kegyetlenségét.
- A záróképben a horizont felé nyitja ki a képet:
az alkonyat végén lebukó napról ismét újabb kép jut eszébe:
a nap vörös köre – egy király véres koronája.
A tájleírás politikai tartalommal telítődik az urolsó sorokban.
P. más verseiben el előfordul, hogy a Nap képe összekapcsolódik a vér, az áldozat képével.
Verselése: felező 12-es (aa b/b cc rímképlettel).
Hozzászólások (3)
A puszta, télen
Mintha ellentétpárja lenne Az alföldnek az arányos szerkesztésű, 3×3 vsz.-ból álló vers.
1. 1-3.vsz.
- Nagy érzelmi nyomatékkal indít itt is (Hej, mostan…), egy indulatszóval.
Mintegy ebben összegzi hangulatilag mindazt, amit mondani készül.
A puszta szó főnévi és melléknévi kettős jelentésével játszik.
A vsz. további soraiban egész megszemélyesítés-sor következik:
- az évszakokat 1-1 gazdához hasonlítja:
- a kikelet és a nyár a mezei szorgalmat képviselik – kedvesek neki;
- mégsem ezekkel fogalalkozik, hanem a rossz gazdával – az ősszel, mely viselkedéséből következik a puszta jelenlegi állapota (gondatlan, rossz, elfecséreli).
- A tél leírásával folytatja – negatív festés az eszköze – a vers hangja elégikussá válik:
hiányaiban mutatja be a telet:
- szinte előszámlálja, mi minden hiányzik (juhnyáj, pásztorlegény, madarak, prücsök);
- és ezeket hangjuk eltűnésével mutatja be: (kolomp, síp, dal, harsogó, hegedül).
- Majd kitágítja a képet: nagy távlati képet látunk, melyet két hasonlattal tesz szemléletessé:
- a sík határ a befagyott tenger képzetét kelti,
- majd a fáradt madárként repülő nap képét látjuk (Az alföld – sas!).
És még ennél is közelebb hozza a földhöz a téli természetet:
- a napot lehajolva közelítő öregemberhez hasonlítja.
A vsz. utolsó sora átvezet a következő egységbe (Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.)
2. 4-6.vsz.
Az eleve leszűkült, alacsony perspektívát bontja fel alkotóelemeire.
A télen lelassult, bezárt emberi világ életképeit látjuk.
- Az eddig csak allegóriákban, hasonlatokban jelenlévő ember most belép a tájba.
- hiányában van jelen az üres határban, halászkunyhóban, csőszházban, tanyákon, legelőkön
- majd valójában is megjelenik: a házba beszorult ember ï‚® a komótosan pipára gyújtó béres
élete csendes, lelassult, bár itt 7 cselekvésből álló mozdulatsor alakul ki: elveszi, teszi,
megvágja, húz, szipákol, oda-odanéz…
- majd ismét a kinti világba lép: az ember által nem látogatott csárdákat ábrázolja.
Ez a kép ismét messzebb vezeti tekintetünket: utat látunk, melyet a szelek hóval temettek be.
3. 7-9. vsz.
- Az előbbi zárókép dinamikus képek sorát indítja el:
most alulról fölfelé tekint: a természeti elemek kavargása a légben – mint egymással birkózó, egymást kergető pajkos gyerekek.
(Igék, igenevek halmozása adja dinamikáját: uralkodnak, kavarog, nyargal, szikrázó, birkózni.)
- Majd ismét oldalfelé tekint:
a téli alkonyban megjelenik a társadalom számkivetetje: a betyár.
A “háta mögött farkas, feje fölött holló” gondolatpárhuzam egyszerre idézi föl a társ. és a term. zord kegyetlenségét.
- A záróképben a horizont felé nyitja ki a képet:
az alkonyat végén lebukó napról ismét újabb kép jut eszébe:
a nap vörös köre – egy király véres koronája.
A tájleírás politikai tartalommal telítődik az urolsó sorokban.
P. más verseiben el előfordul, hogy a Nap képe összekapcsolódik a vér, az áldozat képével.
Verselése: felező 12-es (aa b/b cc rímképlettel).
Nagyon jó , h ezt feltette valaki nagyon sokat segített nekem köszönöm szépen..
Köszi! Jó hogy valaki veszi a fáradságot,hogy a többieknek segítsen nekem ez életmentő volt