Balassi:Hogy Júliára talála így köszöne néki,Célia-versek,Kiben az kesergõ Céliárul ír

Hogy Júliára talála így köszöne néki…

Az egész vers elragadott ujjongó bókok halmaza, mely túlzással indul: “Ez világ sem kell már nékem…” Boldog felkiáltás, üdvözlés. Júlia nélkül értéktelen, értelmetlen a világ. Metaforák sorozatával dicsôíti Júliát. Az imádott hölgy tulajdonságai nem derülnek ki, csak a költô érzelmei. A köszöntéssel nem áll arányban a válasz. Bókok halmozásán keresztül (szívem, lelkem, szerelmem) jut el az 5. versszakig, melyben vallomást tesz: ” CSak téged óhajt lelkem” Az utolsó versszakban látszik a szerelmesek közötti végtelen távolság. A megközelíthetetlen Júlia képével zárul a vers, mivel Júlia csak elmosolyodik Balassin, ki térdet és fejet hajt elôtte, nem viszonozza szerelmét. A középkor udvarlóköltészetének elemei a versben:
- nemes, udvari ember világa: palotának, fejedelemnek nevezi a költô Júliát
- virág metaforákkal nevezi meg: viola (fiatalság), rózsa (szerelem)
- ütemhangsúlyos verstechnika: hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozása alkotják a ritmust, kétütemû nyolcasok (ütemosztás 4/4), pattogó, élénk ritmus
- felsorolások, fokozások, ellentétek (nap – szemöldök feketesége)
- alliterációk (élj, élj életem…)

Három Júlia-vers:

A legtöbb udvarló vers nem életrajzi ihletésű hanem tudós poézis. Könyörgések, bókok, üzenetek találhatók e líraialkotásokban. Ezeknek az a céljuk, hogy Júliát meghódítsák.
Darvaknak szól: a meleg jobb hazába szálló darvakkal üzen elérhetetlen távolságban lévő kedvesének. Az első 4 versszak fájdalmas önnjellemzés. Júlia otthona egy másik ország, egy olyan ideavilág, ahová sohasem érkezhet meg a boldogságot és megnyugvást remélve a bujdosó zarándok. A teljes reménytelenség és kilátástalanság ellenére is őrzi véghetetlen szerelmét a kitagadott szerelmes. A záróstrófa a kor szokása szerint a vers születésének körülményeit, az ihletforrását rögzíti.
Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról: Az irodalmi minta Angerianustól való. A vers szerkesztőelve a minden dologra kiterjedő érvényesség illúziójának keltő halmozás. Júliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlóságot hasonlatosságot a Júlia dicséretén kezd el. Júlia azonos a szerelemmel.

Célia-versek:

Lengyelországban, 1590-91-ben születtek a Célia-versek, Balassi szerelmi költészetének újabb állomása (a nevet Angerianustól kölcsönözte). Ezekbõl a versekbõl hiányoznak a nagy indulatok, érzelmi háborgások. A lírai mondanivaló szûkülésével párhuzamosan a versek terjedelme is csökken: a ciklus darabjainak többsége három Balassi-strófából áll. A Célia-versek színesebbek, kimunkáltabbak, mint korábbi szerzeményei. A versek nem a viszonzatlan szerelemrõl, hanem a mély érzelmeken alapuló viszonzott szerelmen alapulnak. A Célia-versek másik “színesebbek”, kimunkáltabbak, mint korábbi szerzeményei; a stílus szemléletesebb, elevenebb; a rímalkotás is tökéletesebb, virtuózabb: a kezdetlegesebb ragrímek egyre ritkábbak Ehhez a szerelemhez nem kapcsolódott annyi lángolás, gyötrelem, annyi küzdelem és várakozó reménykedés. A ciklus darabjainak többsége három Balassi strófából áll. A célia-versek kimunkáltabbak mint korábbi szerzeményei. A kései versekben a kifinomult műgond, játékos könnyedség az érzéki hatásokra való törekvés az uralkodó.

Kiben az kesergõ Céliárul ír:
Az egyik legszebb Célia- vers egy háromstrófás kis mûremek: kiben az kesergõ Céliárul ír. Az “öccsét” (esetleg lányrokonát) “szépen sirató” Célia megjelenítõ ábrázolását Balassi már az önállósult képek kifejezõerejére és szépségére bízza. A hasonlatok mennyiségileg is a versszöveg nagyobb részét teszik ki: egy- egy strófa kétharmadát foglalják el és a költõ nem kommentálja õket, nem fûz hozzájuk megjegyzést.
A letisztult, leegyszerûsített verskompozícióban a szimmetria reneszánsz törvényszerûsége érvényesül: az elsõ és a harmadik versszak részletesen kibontott hasonlatai (a fiát elvesztõ fülemile, a félben metszett liliom) fõként Célia keserû fájdalmát érzékeltetik, a közbezárt második szakasz hasonlata (a rózsát tisztára mosó, pirosát kiterjesztõ harmat) viszont elsõsorban a bánatában, könnyei záporában még vonzóbbá váló asszony harmatos szépségében való költõi gyönyörködést fejezi ki.
A harmadik versszak szerkezete az elõzõ kettõhöz viszonyítva megváltozik: Célia szépsége megrendültségét itt több hasonlat fejezi ki úgy, hogy körbeölelik a hasonlítotatt. A verset záró kép (a tavasz harmatja) visszautal a második strófára, s így a költemény végsõ kicsengésében nem annyira a szeretett nõ kétségbeesésére, sokkal inkább a sírásban felfrissülõ, megoló szépségére esik a hangsúly.
A vers lírai tartalma csupán ennyi: ámuló csodálkozás a szeretett és szerelmes asszonyon, akit egy kivételes állapot, a bánatos zokogás új oldalról világít meg, s még szebbé varázsol.