Ady Endre: A Halál rokona című versében a korszellem megnyilvánulása

A korszellem megnyilvánulása A halál rokonában

Ady A Halál rokona hatodik versszakában utal a “borús” világra, sejtetve a korszellem hatását verse melankólikus hangulatának kialakulásában. A Halál rokonát Ady elemzõi is szívesen kötik a századforduló stílusiányzataihoz. Varga József (Varga, 1977: 222) a verset klasszikusan dekadensként jellemzi. Vezér Erzsébet (Vezér, 1977: 240) -részvét- elmélete kapcsán- visszautasítja ugyan a dekadens jelzõt, de ez azt is mutatja, hogy A Halál rokona, mint dekadens programvers, irodalomtudományi közhely. A Halál rokonát Kispéter András (Kispéter, 1977: 205) a szecesszióra jellemzõ alkotásként említi Ady és a szecesszió címû tanulmányában, csakúgy, mint Pók Lajos (Pók, 1972: 114) A szecesszió címû könyvében. Komlós Aladár (Komlós, 1965: 80-83) A Halál rokonát ugyan nem említi a szimbolizmusról írott munkájában, de szimbolista költõként hivatkozik Adyra, a szimbolizmust jellemzõ mûgyûjteményébe pedig Adytól éppen A Halál lovait válogatta be. Varga József (Varga, 1977: 222) is a szimbolizmus hatását említi a Vér és Arany kötet és A Halál rokona ciklus kapcsán.
Dekadencia, szimbolizmus, szecesszió: ennek a három, nagyjából századfordulós stílusirányzatnak átfedésében található a korra jellemzõ “halálesztétika”1, amit szinte minden, a kor gondolkodásmódjával és hangulatával foglalkozó munka megemlít. Pók Lajos szerint a századforduló mûveiben “gyakrabban szól az elmúlás fájdalma, a halál iszonyata, mint addig bármikor” (Pók, 1972: 114). A mûvészek tudatában a “halálfélelem orgiái vagy az elmúlás érzésének végtelen elégiái” támadnak. A korban “a halál a fõ ihletõ múzsa” (Pók, 1972: 114). A halál vonzerejét .Kispéter András (Kispéter, 1977: 205) és Komlós Aladár (Komlós, 1965: 26) is a korra jellemzõként említi. Ezt vallja Ady is 1910- ben megjelent Így is történhetik címû novelláskötetének elõszavában: “Hiszek abban, hogy az igazi dal onnan szól, ahol már a halál a birtokos úr.”2 A halálesztétika persze nem minden ok nélkül jellemezte a századforduló mûvészetét a korabeli társadalom válsághangulatának természetes gazdasági-társadalmi okai voltak.

A hatodik versszakban Ady a világ csalódottságáról beszél: A kiábrándulás a tizenkilencedik századi tudományos-technikai fejlõdésbõl a válsághangulat alapja. A kor embere és mûvésze megrettent az ipari tömegtermelés nyújtotta sivárságtól, az új, monoton életformától, ahol a gyárakban és hivatalokban az emberek gépekként dolgoznak. Elutasították a tömegtermelés következményeként fellépõ konformizmust, -ez a mûvészetbem is jelentkezett, hiszen az igények növekedésével itt is megjelent a tömegtermelés: a mûvészet iparrá vált- ami az egyéniség elnyomásával fenyegetett, társadalmi értelemben is, a szemforgatóan célszerû polgári elkörcsökön keresztül. Kiábrándultak a mechanikusként jellemzett materializmusból, aminek könyörtelen szabályszerûsége szintén a tehetetlenség, reménytelenség és az egyéniség halálának érzését hozta. Ennek következtében még a logikában is ellenséget, a kapitalista-materialista világ kiszolgálóját látták. Ady a vallásosság hanyatlására is utal (“aki [a világ] nem hisz”), ami szintén a materializmus következménye volt; Wagner ebben látta a világ fõ baját. (Pók, 1972: 114)

A világ beteg, “megrokkant, megállott”, ez a “mal du siécle”, a század betegsége. Szerb Antal (Szerb, 1980: 667) szerint nem volt még egy olyan kor, “amelyben annnyira határozottan érezték volna, hogy a végén vannak valaminek, mint a XIX. század utolsó évtizedeiben.”3 Ez a valami a tizenkilencedik század nagypolgári civilizációja, illetve az arisztokratikus nyugati kultúra volt -írja ugyanott. Az ennek következményeként fellépõ századvégi pesszimizmus szinte nem is világhangulat, hanem világdivat lett. De nemcsak az elmúlás érzése ihlette azt a két sort, hogy: “Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva, ha vágynak, a nõket.” A betegség szeretete jellemzõ a korra: a század betegségével jár, hogy a századvég embere korábban soha nem tapasztalt érdeklõdést kezd mutatni testi-lelki bajai iránt. “Segítségül hívják az ördögöt, hogy modernebbek és betegebbek legyenek.” -utal Szerb Antal (Szerb, 1980: 669) a betegségek divatjára.
A halál és a betegség szeretete ugyanakkor kiábrándító világ megvetésének szimbóluma is. Tudatosan vagy tudattalanul, a “bohém”, “polgárpukkasztó” mûvészek szembenállásukat fejezik ki fordított értékrendjük hangoztatásával. A hagyományosan pozitív értékeket, az életet és az egészséget a társadalom közönségességével azonosítják, ezzel szemben pedig a halált és a betegséget magasztalják.4 Úgy gondolják: az abnormalitás, a testi-lelki fáradtság és betegség a zsenik ismertetõjegye; finom idegrendszerüket éppen ez teszi érzékennyé a magasabbrendû szépség élvezetére. Ugyanakkor az irracionális tisztelete (a halál és a betegség szeretete az) lázadás a kor materializmusa, rideg racionalizmusa ellen is. A halál pedig -középkori értelméhez hasonlóan- az élet ellentéte és a kivonulás az életbõl jelképén túl a túlvilág, egy magasabbrendûnek tartott transzcendens lét kapujaként szerepel. A halál szeretetén tehát nem csak a pusztulás szeretetét kell érteni. “A nagy érthetetlennek, melynek kebelén élünk, mint egy sötét erdõben, a legláthatóbb, legdrámaibb megjelenése a halál…szimbóluma a nagy misztériumnak.” -idézi Komlós (Komlós, 1965: 27) Balázs Bélát. A “nagy Halál, a szent Halál játszi mását” említve pedig Ady is arra céloz, hogy a halált önmagán túlmutató szimbólumként használja.

Ady versének kor-szerûségét az említett utalások mellett osztrák kortársának, Felix Dörmann- nak az Amit én szeretek címû mûvével vonható párhuzam igazolja. A két költõ valószínûleg nem tudott egymásról, így verseik hasonlósága a korszellem hatásának tudható be. A két versnek a szerkezete is hasonló: ez is személyes, pozitív értékrend, képek sorozata, melyek mind a “szeretem” állítmány tárgyai. A “halál” itt sem a “halált” jelenti, a költõ csak azt a dalt szereti, amelybe beleszövõdik egy halál-panasz, messzirõl. A többi tárgy A Halál rokona világához hasonló, melankólikus hangulatot áraszt (pl.: kék holdfényben fürdõ partfok, fekete vész), egyes képek pedig szinte egyeznek, pl.: a hervadt virág és hervadt nõ a betegség szeretetét fejezik ki, ami az utolsó sorban is megnyilvánul, az abnormalitás tiszteletével együtt. Az elsõ versszak utolsó sorát pedig a részvét megnyilvánulásaként is értelmezhetjük.