A Szózat részletes elemzése
Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, amikor nyílt szakításra került sor a bécsi udvar és a magyarság között. Ezekben a napokban, amikor kockázatos volt jó magyarnak lenni, szólalt meg a költő rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve
Ezek után Vörösmarty művészetében a líra lesz az uralkodó műnem. A Szózatában nagy hazafias költészetének el remekművét alkotta meg.
A Szózat felhívás, kiáltvány, szózat a magyar nemzethez. Szónoki beszédre emlékeztető szerkezete van: a legfontosabb tétel, a felhívás lényege a mű kezdetén azonnal megjelenik, az egyre erőteljesebb érvsorozat után paranccsá erősödve ismét elhangzik a költemény végén.
A vers az egész nemzethez szól. Az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval a költő. Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról, de közben a költő maga is átéli a lehetséges ellenérvek elkeserítő alternatíváját. A vers végén a belső vita adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét.
A haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen értelmet adó kerete. Az egyes léten belül szembeállított múlt és jövő ellentétei között még idilli érzelmes húzódnak meg: a születés bensőséges öröme és a kikerülhetetlen elmúlás mélabúja.
A bölcső és a sír metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következő versszak parancsát, azt, hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség. A haza befogad, a nagyvilág kizár, s ebből egy újabb ellentétek fakad.
„Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”
Megkülönböztetett, kiemelt szerepe van ennek a két sornak: itt csendül fel először alliteráció, s az első versszak családiasabb hangulatát komorabb színbe vonja.
Vörösmarty a Sorsot, a Végzetet említi ebben a költeményben, nem pedig Istent kérleli, mint a Himnuszban. A Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, bűneinktől függetlenül áld vagy ver.
A következő három versszak az igazságtalan Sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be. A ismétlődő névmások az indulatok erősödését jelzi, s újra meg újra szoros kapcsolatot teremt a jelen és a múlt között. Az „ezredév” már nem csupán a csodált és elérni kívánt eszménykép, mely a jelennel áll szemben, hanem a nemzeti létért, a szabadságért folytatott küzdelemsorozat. Az alliterációk gyakorisága, a múlt idejű igealakok használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak.
A 7. versszaktól kezdve egy másik idősík, a jövő dominál.
A magát a Sorsnak meg nem adó nemzet fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért.
A 8. versszak felgyorsult szenvedélyes tiltakozás izgalmát közvetítik: a költő az ezredévi szenvedés, a múltbeli küzdelmek hiábavalóságának rémével küszködik.
A tiltakozásnak nincsenek érvei, csak indulatai: „Az nem lehet” tagadja csupán a múlt és a jelen küzdelmeinek értelmetlenségét. Ez az alig, illetve nem indokolt szenvedélyes hit munkálkodik tovább a 10. versszakban is, hirdetve a százezrek óhajtotta jobb kor eljövetelének szükségességét.
Ha van vallásos, illetve valláshoz kötött motívuma a Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé.
A jobb korral szemben azonban rögtön megjelenik az élet vagy halál alternatívája: a megsemmisülés látomása.
A nagyszerű halál nem csupán egyetlen nemzet, hanem minden nép tragédiája is egyben.
A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz. A korábbi felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik.
A változatlan szövegű utolsó versszak is lényegesen többet mond, mint a második, hiszen magába sűrítette mindazokat a gondolatokat, melyek a vers folyamán megszólaltak.
