Seneca életútja

Bevezetés

Mi az a sztoicizmus? Mi a „bölcsesség csarnoka”? Ha a sztoicizmust egyetlen szóval kellene jellemezni, azt lehetne mondani, hogy az erény filozófiája. A sztoicizmus egy filozófiai irányzat, mely hétköznapi ember számára is érthető, de mégis mély gondolatokat közöl:

• a létről, és az elmúlásról,
• a boldogságról, és szenvedésről,
• a jóságról, és gonoszságról,
• erényről és hitványságról,
• szerencséről, és balsorsról,
• gazdagságról, és szegénységről,
• az életről és a halálról.

A sztoiciumus a hellenisztikus és római kor egyik uralkodó filozófiája. A kitioni Zénón (i.e. 335-263) alapította, az i.e. 4. században Athénban. Nevét az iskola színhelyéről a Tarka Csarnokról („Stoa Poikilé”) kapta. Az összes alapvető tanítást neki tulajdonították, de a rendszert, a következő században Khrüszipposz (i. e. 280-207) öntötte határozott formába, művek hosszú sorában. Az i. e. 2. és 1. században Panaitiosz és Poszeidóniosz tett néhány hangsúlybeli változtatást a tanításban.

A sztoikusok a filozófiát logikára, fizikára, és etikára osztották fel.

A sztoicizmust csak úgy értjük meg igazán, ha folytonosan az epikureizmussal vetjük össze, mintha az egyik tanítás éppen ellenkezője lenne a másiknak. A dologban az a szép, hogy mindkét iskola ugyanarra törekedett. A cél: bölcsen élni. Az egyetlen különbség az volt köztük, hogy az epikureusok számára a bölcsesség a gyönyörrel volt azonos, még a sztoikusok számára kötelességet jelentett.

Még az Epikurosz tanítása a századok során szinte semmit sem változott, a sztoikusoké olyannyira átalakult, hogy Kr. e. 3. század első sztoikusait igen nehéz összehasonlítani az utolsó, a római sztoikusokkal, akik a Kr. u. 1-2. században éltek. Tehát három időszakot különböztetünk meg:

• Ókori sztoikusok: Zénón, Kleanthész, Kheiszipposz
• Közép időszak sztoikusai: Panaitiosy és Poszeidóniosz
• Az újsztoikusok, vagy római sztoikusok: Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius

Az újsztoicizmus egyértelműen itáliai jelenség. Legnagyobb képviselői: Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius, mind római lakosok voltak. Egy nemes, egy rabszolga és egy császár. Ebből is látszik, hogy a sztoikusoknál nem nagyon számított az osztálykülönbség.

Az irányzat, az i. sz. 3. században tűnt el, de morális eszméi napjainkig jelen van a művelt gondolkodó elit rétegeiben…

A történelem folyamán a sztoicizmusban, olyan kimagasló szellemek bukkantak éltető, lendületadó és oltalmazó támaszra, mint Leibniz, Descartes, Spinoza, Gothe, Nagy Frigyes, és még sokan mások…

Lucius Annaeus Seneca

„Senki sem szerezheti meg mindazt, amit csak akar, azt azonban megteheti, hogy ne kívánjon olyat, amije nincs.”

Lucius Annaeus Seneca (Cordoba, Hispania Kr. e. 4. – Róma i. sz. 65. (Néró uralkodása alatt halt meg 69 éves korában)) ügyvéd, államférfi, természettudós, filozófus, költő és császári nevelő. Érdekes, változatos, tartalmas és viharos volt az élete. Egyfelől siker és ragyogás, másfelől kudarc és megaláztatás, de ezt az életet a tehetség fénye ragyogja be. Író volt, de belső értéke sokkal érdekesebb az életrajzánál.

A halhatatlan görög tragédiaköltők igazi óriások voltak latin utánzójuk mellett, de az is kétségtelen, hogy a következő évezredekben a görög bölcsességhez is, a görög dramaturgiához is Seneca művei „vágták” az utat. Szövegelemzésekkel mutatta ki a vizsgálódó tudomány, hogy minden jövendőre nézve oly döntő hatású drámai lángelmék, mint az angol Shakespeare, vagy Marlowe, a spanyol Lopa de Vega és Calderon, a francia Corneille és Racine mindenekelőtt Seneca drámai révén kapcsolódtak az ösztönző antik drámairodalomhoz.

Még kicsiny gyermek volt, amikor Rómába került. Néhány évig élt még Egyiptomban is, ahol Kr. u. 32-ig tartózkodott. Mesterei az újpüthagoreus Szótión és a sztoikus Attalosz voltak. A dúsgazdag cordubai Annaeus-családnak ez a tehetséges sarja Rómában ügyvédkedett és állami hivatalokat viselt, egészen addig, amíg Caligula eltiltotta az ügyvédkedéstől. Majd politikusként biztosította magának a megélhetést, és éppen ez utóbbi foglalkozása volt az, amely bajt hozott rá.

A politika akkoriban veszélyes mesterség volt, és a közhiedelemmel ellentétben nem is annyira a császárok őröltsége, hanem asszonyaik ambíciói tették veszélyesség. Livia, Agrippina és Messalina, amilyen „jó” asszonyok voltak, éjjel-nappal, de főként éjjel fondorkodtak, és kegyvesztetté teendő vagy kivégezendő politikusok nevét sugdosták a megfelelő fülekbe.

Seneca tipikus példa volt erre: első alkalommal, Caligula alatt, még nagy nehezen sikerült megmentenie az életét azzal, hogy azt terjesztette magáról, hamarosan meg fog halni, mert tüdőbajos, de másodszor, Claudius idején, egy pletyka miatt, amelyet egyébként Messalina terjesztett róla (aki azzal vádolta, hogy a császár egyik nagynénjével állt bensőséges kapcsolatban), végül is nyolc évre száműzték Korzika szigetére (i. e. 41-ben). A visszavonultságra kényszerített Seneca újból ír, ekkor készülnek a De otio (A visszavonultság-ról), a Quaestiones naturales (Természettudományos kérdések) című művei, valamint ekkor fogalmazza meg leveleit is.

Ha Messalina ellensége volt Senecának, akkor Agrippina védelmébe vette: Messalina halála után Agrippina visszahívta őt Rómába. A császárné kivánságára Ő lett az ifjú Nero nevelője, és házitanítója. Az erős akaratú császárné rábeszélte Claudiust, hogy Nero legyen az örökös, s a császár saját fia mellőzött lett. Miután fia lett az örökös, Agrippina megmérgezte férjét,Claudiust (i.e. 54-ben) és mivel még Néró fiatal volt, az uralmat Ő és Seneca gyakorolta. Ez a korszak 6 évig tartott, és erre az időre Róma népe, mint a biztonság és nyugalom időszakára gondolhatott vissza. Miután Nero 22 évesen magát felnőttnek és uralkodásra alkalmasnak vallotta, ráülhetett a császári trónra.

Mikor ezt megtette meg is változott. A szelíd és engedelmes tanítvány szörnyeteggé torzul, megölette anyját (fegyvereseket küldött anyja hálószobájába, s azok egyetlen döféssel megölték). Egy másik nemes hölgy, Poppaea, háborút indított ellene, illetve mivel megölették Agrippinát Seneca is helyesebbnek tartotta visszavonulni. A véreskezű császár azonban összeesküvésben (Piso – összeesküvés) való részvétel vádjával öngyilkosságra kényszeríttette egykori házitanítóját. Amikor Nero küldönce elment hozzá, hogy jelentse milyen kitüntető kegyben van része, nem sokat teketóriázott: egy rabszolgának diktált egy búcsúlevelet a rómaiakhoz, megölte feleségét, kiitta a büröklevet, és ezzel egyidejűleg felvágta az ereit a fürdőkádban.

Seneca hosszú életét nagyarányú és változatos irodalmi munkásság töltötte be. Legnagyobb hatású és legjelentékenyebb alkotása az a 124 levél, amely elejétől végig az élet gyakorlati erkölcsi kérdéseivel foglalkozik. Mindegyik valóságos értekezés, éppen úgy, mint ahogy párbeszédei is értekezések és elmélkedések, nem pedig dialógusok.

Ezek is erkölcsi kérdéseket tárgyalnak (a harag, a boldog élet, a lelki nyugalom, a bölcs állhatatosság stb.), s ugyanehhez a műfajhoz tartoznak a vigasztalások is. Jelentékenyek természettudományi értekezései, ragyogón szellemes Claudius császár halála után írt gyilkos szatírája és értékes kilenc mitológiai tárgyú verses tragédiája: könyvdrámák, amelyekben túlteng a szónoki pátosz és a borzalom.

Seneca három Consolatiója (Marciához; Polybiushoz; Helviához) az ókori Consolatio – irodalom legérettebb és legművészibb alkotása. Már Plutarchosnál mutatkozik a műfaj egész tárgyköre: vigasztalás a halál, száműztetés, szolgaság, szegénység, öregség ellen. Egyúttal megjelennek a műfaj jellegzetes témái: a stoikus – kynikos erkölcsprédikáció, a diatribé közhelyei. A műfaj elméletét röviden és tömören Cicero foglalta össze: a vigasztalás első eszköze bebizonyítani, hogy nincs rossz, s ha van, nem jelentékeny. A második rámutatni, hogy minden bánat és gyász az élet törvénye. A harmadik bebizonyítani, hogy értelmetlen elemészteni magunkat a bánatban, holott világosnak tudjuk, hogy nincs ellene orvosság.

A Marcia vigasztalásának vezető gondolatai: a halál közös végzetünk, az idő meggyógyít mindent. Aki született magában hordja a halál végzetét. Ha elvesztettük azt, akit szeretünk, örüljünk, hogy miénk volt, bármely rövid ideig, aki itt hagyott bennünket, az csak előre ment, elutazott. A váratlan halál szerencse, mert sok mindentől megment, éppen ezért idejében meghalni jótéte-mény, mivel túlvilág nincs, a halott megmenekült, és visszatért a születés előtti állapotba, vagyis nem létezik. A halál a természet mesterműve, akit elvesztünk, az már egészen a miénk, bennünk halhatatlan.

A Polybiusnak írt vigasztalásban ugyanezek a közhelyek sorakoznak fel: a végzet változhatatlan. Boldog lehet, hogy testvérét oly sokáig élvezhette. Végső célunk úgyis az utolsó napunk, a bölcs nem érezhet fájdalmat.

A Helviának írt vigasztalás is sztoikus felfogást hangoztatja a száműzetéssel kapcsolatban: a száműzetés nem szenvedés, hanem csak helyváltoztatás, erényeink mindenhová követnek bennünket. A bölcs az esetleges szegénységben is megőrzi lelki egyensúlyát, és fel van vértezve a száműzetéssel járó szégyen és megaláztatás ellen is.

A legjobb szépirodalmi alkotásának az Apocolocyntosis-t (Játék az isteni Claudius haláláról) tartják. Ebben a szatírában, versben és prózában váltakozva adja elő a megmérgezett császár istenné avatásának történetét, miképpen jut Claudius az istenek tanácsa elé, majd az alvilágba, hol saját egykori szabadosának rabszolgája lesz. A mű a zsarnokság ellen irányul, a humor forrása a dagályos, fennkölt stílus és a hős hitványságának ellentétében kereshető.

Az antik vigasztalás – műfaj közhelyei mind szerepelnek Seneca Consolatióiban: a halál teljes megsemmisülés. Az élet csak kölcsön, a halál visszaveszi, a halál a legfőbb jó, de nem születni a legjobb, a halálra készülni kell, más is szenved, az idő mindent meggyógyít, a fájdalmat el kell altatni bölcshöz méltó egyéb foglalkozással. Talán a Consolatiók mutatják legjobban, hogy Seneca filozófiájának egyetlen tárgya gyakorlati etika kérdéseinek fejtegetése, a sztokius iskola szellemében, gyakran  epikureista mellékízzel.

Seneca ellen már ókori kritikusai is felhozták azt a vádat, hogy élete és filozófiája szöges ellentétben van egymással. Harsogott a zsarnokság ellen – és egy zsarnoknak a nevelője volt. Kárhoztatta a gazdagokat – és 75 millió denarius volt a vagyona. Kétségtelen, hogy ellentmondásos egyéniség, de ezeket az ellentmondásokat megmagyarázza a filozófiai közhelyek. Filozófiája lényegileg rengeteg variáció a friss emberi problémák néhány témája. Teljes egészében korából kell magyarázni pesszimizmusát is, ellentmondásait is. Korában divatos volt ez az arisztokratikus – pesszimisztikus életszemlélet és magatartás. A mai ember számára azonban nem csupán ez a történelmi értéke, hanem az is, hogy filozófiai életműve az antik erkölcstan utolsó döntő érvényű összefoglalása.