Az avantgárd (előőrs) mozgalmak szakítottak a hagyományos művészettel, a művészi kifejezés új és korszerű formáit akarta felkutatni. Nem csak a művészetet, hanem a társadalmat is át akarta formálni. Mindegyik irányzat társadalmi programmal lépett fel, azzal az elképzeléssel, hogy az ember, az erkölcs, a társadalom átalakításával az élet új távlatait nyithatja meg.

Az avantgárd irányzatoknak két fő vonalát szokták megemlíteni:

1. szertelenebb, zaklatottabb, főképp érzelmi, indulati (futurizmus, expresszionizmus, Dada, szürrealizmus) – formabontás

2. inkább intellektuális irányzat (kubizmus, konstruktivizmus) – formaépítés

1. A kubizmus

A művészet új korszakának kezdetét jelenti. A képépítés módját tökéletesen átalakították. “A festészetnek nem az a feladata, hogy elmondjon egy történetet, hanem az, hogy megszerkesszen egy addig nem létező képi valóságot.- A klasszikus perspektíva helyett egyszerre ábrázoltak több nézőpontból, tört síkokon. A művész a látvány töredékéből szabadon építi fel a képet; mellőzi az illúziókeltés fő eszközét, a színeket, a képeken a tárgyaktól függetlenül a barnásszürke és annak árnyalatai uralkodnak. Képviselők: Picasso, Braque.

2. A futurizmus

Olaszországban született stílusirányzat (tört. háttér: gyarmatszerzési háborúk, általános elégedetlenkedés). Marinetti kiáltványa: a múlt művészetének leáldozását és a jövő (futuro) művészetének megszületését hirdette, s az egész élet átalakítását ígérte. A kiáltvány a modern jövőt a technika csodáiban, a rohanó, lüktető életben látta. Megfogalmazása alkalmat adott a szélsőséges érzések belemagyarázására is.

A futuristák úgy látták, hogy az élet értelme a mozgás, korunk jellegzetes élménye a dinamika. a művész feladata ennek a dinamizmusnak a kifejezése. Legfőbb eszményük a gép.

Képviselők: Marinetti, Boccioni

3. Az expresszionizmus

Az expresszionizmus Németországban bontakozott ki, művészcsoportok formájában (Die Brücke, Der blaue Reiter). Művészetüket az ember iránti vonzalom jellemezte. A fametszetek fekete-fehér kontrasztjait különösen alkalmasnak találták arra, hogy kifejezzék művük elementáris mondanivalóját.

Az eldurvuló világban lévő elesett emberekért emelték fel a szavukat. Úgy látták, hogy nem az ember a rossz, hanem a társadalom, a világ.

Költészetben a költő mindig az érzések, indulatok intenzív kifejezése érdekében merész egyéni szóképeket használ, belső látomásait vetíti ki. Nem a külvilág tárgyait ábrázolja, hanem a művekben lecsapódó indulatot, szenvedélyt próbálják kifejezni. Képviselők: Van Gogh, B. Brecht.

4. A Dada

Svájcban született irányzat. Tagjai, képviselői szembefordultak az egész polgári világgal. Céljuk a társadalom minden hagyományos értékének lerombolása volt. Legfőbb kifejező eszközük a meghökkentés, a botrány. Ezzel akarták provokálni a jó ízlést, tiltakoztak az uralkodó erkölcsi dogmák ellen, fel akarták szabadítani az ember belső erőit.

A dadaisták a verset véletlenszerűen kiválasztott, gyakran értelem nélküli szavakból rakják össze.

5. Szürrealizmus

A Dada folytatása. Szenvedélyesen kereste azokat a módszereket, amelyek segítségével az ember újra megtalálhatja a közvetlen életet, az ártatlanságot, a szabadságot.

Úgy vélték, hogy az ember hamisítatlan, igazi énjét a tudatalatti világban találhatjuk meg. Ha átengedjük magunkat a tudatalatti látszólagos önkényének, az álom révén meghódíthatjuk a szürreális életet, eljuthatunk az ésszel meg nem ragadható jelenségek világába.

A mindennapok megszokott gondolkozásmódjától segít elszakadni a humor. A szürrealizmus különösen kedvelte a fekete-humort.

A szürrealisták kidolgozták sajátos alkotómódszereiket is. Ilyen volt az önműködő írás, mely a szabad képzettársításon alapult.

Képviselők: Salvatore Dali, Éluard, Breton, Aragon

6. Konstruktivizmus

A szürrealizmussal több vonatkozásban is ellentétes áramlat. Kompozícióit legtöbbször szigorú mértani formákból építi fel a síkban vagy a térben. Nem a mondanivaló volt a fontos, hanem a megszerkesztettség. A geometria alapegységeit, a legegyszerűbb elemeket haszmálták fel a kifejezésre.

Képviselők: Piet Mondrian

A szépirodalomnak, a nyelv művészetének időbeli kezdetét lehetetlen valamiféle pontos évszámhoz kötni. A legősibb ránk maradt írásos emlékek is már fejlett, hosszú időn át folytatott irodalmi gyakorlatot feltételeznek, s ezeket is évszázadokkal, talán évezredekkel megelőzték a szájhagyomány útján terjedő mondák, a mítoszok.

A mítosz (görög müthosz: “monda”, “mese”, “történet”) a társadalmi fejlődés kezdeteire jellemző naiv társadalmi tudatforma: lényegében az ember számára még érthetetlen és ezért félelmetes természeti és társadalmi erőknek fantasztikus tükröződése, egyben pedig ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében.

A mítoszok összességét, illetőleg a mítoszokkal foglalkozó tudományt mitológiának nevezzük.

A mítoszokban öltenek testet a “történelem előtti” idők embereinek a világ kialakulására, az ember eredetére vonatkozó színes, költői elképzelései, de a mítoszok egykor valóban megtörtént, ősi események, természeti katasztrófák emlékét is őrzik. Egyes társadalmi jelenségek, intézmények, vallási szokások magyarázata és védelme céljából utólag is alkottak mítoszokat.

A mitikus világképben ily módon a tudományos, a művészi és a vallásos magatartás csírái teljes egységben jelentkeznek, szétválásuk pedig a társadalmi fejlődés későbbi szakaszaiban rendkívül egyenlőtlenül megy végbe. A művészet és a mítosz együttélése igen hosszú ideig tartott, s a mitologikus motívumok – új értelmezésben, jelképként, hasonlatként – voltaképpen mindmáig állandó ihletforrásai az irodalomnak, de más művészeti ágaknak is.

Ennek legfőbb oka, hogy a mítoszok kimeríthetetlenül gazdag folklorisztikus anyagot őriznek, amely az idilltől a legmegrázóbb tragikus konfliktusokig az ember egész életét, minden lehetséges élethelyzetét átfogja.

A mitikus elképzelések leglényegesebb vonása az emberinek és az emberfelettinek sajátos egysége: a mítoszok ezért leginkább emberformájúnak (antropomorfnak) elképzelt istenekről és természetfeletti képességekkel rendelkező, többnyire isteni származású hősökről szólnak.

A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette őket. Az élőszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.

Mai tudásunk szerint az emberiség egyik első epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fő alkotása, a Gilgames eposz (hősköltemény). Az első kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3. évezred fordulóján. A sumér hősepika központi témája az uruki mondakörből ered. Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi mezopotámiai kultúra egyik vezető ereje volt. Gilgames, a város királya az i. e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány kristályosodott ki.

 – Az első akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta egyetlen zseniális költő. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír uralkodó híres ninivei “könyvtárának” 12 ékírásos agyagtábláján.

Az eposz Gilgames királyfi hősi harcait, a halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki “kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember”. Népét zsarnokian leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek – a nép panaszát meghallgatva – megteremtik Enkidut, hogy ő mérkőzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye “civilizálja” Enkidut, legyőzi benne az állatot, s hagyja magát Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyőzi Gilgamest, s így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hős megmérkőzik, de nem bírnak egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hőstettek sorát hajtják végre együtt: ijesztő fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyőzik a cédruserdő rettentő szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.

Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ősét, Um-napistit (egyedül ő élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná tették őket): az örök élet titkát szeretné megtudni tőle. Gilgames virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig, miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet.

– Gilgames megnyugszik, hogy hőstettei megszerzik számára a túlvilági boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az eposz így igazolja Gilgames példáját.

Az egész mezopotámiai mondakört ezer szál kapcsolja a görög mitológiához és a Bibliában rögzített héber mítoszokhoz is.

A görög mitológiát is – természetesen – késôbbi feldolgozásokból ismerhetjük meg: pl. a homéroszi eposzokból, az i. e. 5. századi tragédiaírók műveibôl vagy még késôbbi, római epikus és más jellegű alkotásokból. – A világ keletkezésével, az istenek születésével a legrészletesebben a görög Hésziodosz (i. e. 7. század) Theogonia (“Istenek születése”) című elbeszélő költeménye foglalkozik.

Mind a mezopotámiai sumér-akkád kiseposzok, mind a görög mitologikus elképzelések megegyeznek abban, hogy a világ az istenek nászából jött létre, s további fejlődése, tökéletesedése az istenek egymással folytatott harca (theomakhia) árán valósult meg. A különbözô istennemzedékek kegyetlen küzdelme után egy főisten győzelme végül is rendet, harmóniát teremtett a világban.

Hésziodosz szerint elsőnek jött létre Khaosz, a tátongó “Üresség”, majd őt követte Gaia (gája), a széles mellű Föld, és Erósz – a “Szerelem” – az első működő erő a világban, “ki a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt”.

“Gaia először méltó párját hozta világra,

csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson,

és legyen Uranosz! áldott istenek égi lakása.

Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt ligetekkel,

hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,

és ő szülte a zordon tenger végtelen árját,

Pontoszt, még szerelem nélkül…”

(Hésziodosz: Istenek születése. Magyar Helikon, 1974. 126-132. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)

Az Ég és a Föld első gyermekei voltak a legelső istenek. Először a hét titánt és leánytestvéreiket, a nyolc titaniszt szülte Gaia. Aztán a három küklópsz jött a világra. “Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen, ám szeme egy nôtt csak mindnek, homlok közepében.” A Földnek és az Égnek még született három fiúsarja, a százkarú óriások: Kottosz, Briareósz, Güész.

“Két vállából száz roppant kéz lendül előre

mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is nőtt

ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,

és a hatalmas testekben félelmes erő volt.”

(150-153.)

Az Ég és a Föld első gyermekei kemény, durva óriások voltak, a még kialakulatlan világ, a gomolygó őskor formátlan szörnyalakjai. Az emberek rettegő félelmét, riadt döbbenetét testesítették meg a hatalmas és érthetetlen természeti erőkkel szemben.

Maga Uranosz is elborzadt szörnyszülött gyermekei láttán, s a küklópszokat meg a százkarú, ötven fejű óriásokat a Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe taszította. Gaia ezért megharagudott férjére, s a titánokat lázította fel, hogy álljanak bosszút apjukon. A legfiatalabb titán, Kronosz vállalkozott erre a feladatra, s megdöntve Uranosz hatalmát (megfosztotta férfiasságától), ő lett az istenek ura. Testvérét, Rheiát (reja) vette feleségül, de megszületendô gyermekeit – félve apja sorsától – egymás után lenyelte. Ezért Rheia, mikor legutolsó gyermekét, Zeuszt várta, elbújt Kronosz elôl Kréta szigetén. Zeusz születésekor egy követ pólyált be, és azt adta át férjének. Kronosz gyanakvás nélkül lenyelte a követ is.

A gyermek Zeusz Kréta szigetén nevelkedett. Mikor felnőtt, mérget adott be Kronosznak, aki ettől sorban kihányta korábban elnyelt gyermekeit. Így látták meg másodszor is a napvilágot születésük fordított sorrendjében Zeusz halhatatlan testvérei.

Ezután Zeusz indított hadat Kronosz és a titánok uralma ellen. Tíz évig tartott a szörnyű háború. Ekkor Gaia azt jósolta, hogy az fog győzni, aki a Tartarosz foglyait hívja segítségül. Zeusz kiszabadította a küklópszokat és a százkarú óriásokat. Irtózatos harcban, melyet eget-földet rázó mennydörgés s a tenger szörnyű morajlása kísért, Zeusz – Prométheusz, a legbölcsebb titán közreműködésével – legyőzte Kronoszt. Most a titánokat űzte a Tartaroszba, a százkarú óriásokat rendelve őrizetükre. îgy lett Zeusz az istenek királya és az emberek atyja, ő alakította ki a titánok legyőzése után a rend és az értelem világát. Neki jutott az uralom az égben, testvérei közül Poszeidónnak a tengeren és Hádésznak az alvilágban. – A titánok azonban halhatatlanok, s ezek a Tartaroszban leláncolt istenek ma is dühödten rázzák bilincseiket, hogy a napvilágra törjenek, s elpusztítsák a diadalmas értelem rendjét.

Hésziodosznál az istenharcok már nem önmagukért valók, nem öncélúak, mint a mezopotámiai mondákban, hanem azt igazolják, hogy az ősi állapotok nem emberi erői fokozatosan vereséget szenvednek, s Zeusz világában a béke, az igazságosság uralkodik.

Zeusznak végül is testvére, a “fehérkarú” Héra lett a felesége (előző felesége Uranosz és Gaia leánya, Themisz volt, a Törvényesség istennője). Zeusz azonban nem volt hűséges férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnőit s Zeusznak tőlük született gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek). “Héra … szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny versengésben urával” – mondja Hésziodosz. Héphaisztosz olyan csúf volt, hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; a tűz és a kovácsmesterség istene lett.

– Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene.

– Pallasz Athéné, a tudományok és a mesterségek istennője Zeusznak a fejéből ugrott ki “teljes harci fegyverzetben” Héphaisztosz kalapácsának az ütésére.

– Aphrodité (afrodité), a szerelem gyönyörű szép istennője – a mítosz egyik változatában – a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született. (Hésziodosz szerint Uranosz tengerbe cseppent vérébôl lépett a napvilágra, ezért hívják “habszültének”; Homérosznál Zeusz és Dióné leánya.) Phoibosz Apollón (fojbosz), a jóslás és a költészet istene, és a szűzi Artemisz, a vadászat istennője, testvérek. Zeusz gyermekei ők is, de anyjuk nem Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek hírnöke, a furfangos tolvajisten.

Zeusz szerelmeiből (nemcsak istennôket, hanem földi leányokat is elcsábított különbözô alakokban) s az istenek egymás közötti házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élőkéhez, de halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végső tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa, eledelük az ambroszia, italuk a nektár.

A görög mitikus világképben tulajdonképpen az ember önmagáról mintázta meg isteneit: először emelte a rendező emberi elme minden dolgok mércéjének rangjára önmagát.